Lélekmentő helytállás

Az I. világháború szomorú öröksége fájdalmasan szembesítette a valósággal a társadalom és azon belül a református egyház vezetését. A fennmaradt források és beszámolók szerint a Nagy Háború idején – szervezett protestáns tábori lelkészi szolgálat híján – nehéz volt megoldani a katonák felekezetüknek megfelelő lelkigondozását. Az adatok, emlékiratok mégis azt mutatják, hogy az egyház helytállt a vérzivataros időkben. A harcolók között végzett lelkipásztori szolgálat, a felállított katonaotthonok és az ott megfordult hetvenkétezer katona, a hadifoglyok között végzett lelkigondozás és a hazasegített kilencezer, rabságba került honvéd mind erről tanúskodik. Ugyanakkor a fronton szolgáló katonák lelkigondozásra vonatkozó kérelmei iránymutatóvá váltak a továbbiakra nézve, ezért több szempontot is mérlegelve, a kialakult helyzet orvoslásaként 1923. február 1-jén életre hívták a Protestáns Tábori Püspökséget.

Jákob János dandártábornok, protestáns tábori püspök a most bemutatott könyv köszöntőjében így ír: „A jubileumi év alkalmából megjelent kiadvány legfőbb célja, hogy megemlékezzen azokról a református és evangélikus lelkipásztorokról, akik az elmúlt száz esztendő viszontagságos éveiben előttünk jártak, Isten és ember előtt sorsközösséget vállalva végezték a katonák közötti lelkészi szolgálatot.”

„Van az emberi szívnek egy halk szavú, mégis előkelő vendége, amely meghitt pillanatokban újra és újra bekopogtat, úgy hívják: emlékezés. Az emlékezést, visszatekintést Mózes 5. könyvének 8. részében, a 2. versében leírtak szerint, feladatként hagyta népére az Úristen: »Emlékezzél vissza az egész útra, amelyen hordozott téged az Úr…« E parancsnak engedelmeskedve, a protestáns tábori püspökség centenáriumi évfordulóján hálás szívvel tekintünk vissza és tisztelgünk az előttünk járók, valamint a ma szolgálatot ellátó tábori lelkészek áldozatos munkája előtt. A kiadvánnyal is szeretnénk megemlékezni az I. és a II. világháborúban, a fogolytáborokban és a két háború között eltelt időszakban szolgáló tábori lelkészek hűséges helytállásáról. Remélem, hogy a könyv segít megérteni az 1923. február elsején alapított, 1951-ben elsorvasztott, majd 1994-ben újraindított protestáns tábori püspökség munkájának a fontosságát és szépségét” – fogalmaz a tábori püspök.

A reformáció hónapjában megjelent, a tábori lelkészi szolgálatot bemutató kiadvány összefoglalja az ószövetségi háborúkban a hadakkal tartó papi személyek történetét. Részletesen ír a protestáns tábori püspökségről, a református egyház szolgálatáról az I. és a II. világháborúban, a katonák pasztorációjáról és a jövő kihívásairól.

A II. világháború végén Soltész Elemér protestáns tábori püspök még bizakodó volt a lelkészi szolgálat fennmaradásával kapcsolatban, de a katonák vallásgyakorlását és lelkigondozást egyre szűkítették. A politikai és szervezeti változások következtében 1948-ban a tábori lelkészeket nyugdíjazták és leszerelték. 1951-ben a lelkészi osztályokat már kihagyták a honvédség állományából, ezzel több mint negyven évre megszűnt a magyar tábori lelkészet. A rendszerváltást követően a tábori lelkészi szolgálat szempontjából az újrakezdés előkészítésében jelentős szerepet játszottak az egyre szélesebb körű nemzetközi fórumok, tábori lelkészi találkozók. A Magyarországi Református Egyház 1994 márciusában fogadta el a Magyar Honvédségnél és a Határőrségnél végzendő lelkipásztori szolgálatra vonatkozó törvényét, a Zsinat Takaró Károly gyáli lelkészt választotta tábori püspökké.

Mára a katonai lelkészség komoly intézménnyé vált, jól szervezettségével részese a NATO-misszióknak, a távoli békefenntartó küldetéseknek, ahol a lelkipásztorok heti rendszerességgel tartanak istentiszteleteket, bibliaórákat, keresztelői felkészítéseket. „Az elmúlt negyed évszázad alatt a tábori lelkészi szolgálat bebizonyította mind a haderőben, mind az egyházban létjogosultságát, mindkét rendszer integráns részeként. Viszont szükségessé vált a lelkészek professzionálissá képzése. A szolgálat lelkipásztorai a hadra fogható harcolók között nyújtanak lelki támaszt. Az embert támogatja, aki éppen feladatot hajt végre. Ez olyan látásmódot igényel, amely messze túlmutat egy általános katonai kiképzésen. Hasonlóan jelentős a hátország támogatása is. Egy olyan rendszerre van szükség, ami létszámban, technikai eszközben és felkészültségében képes a katonacsaládok támogatására és pasztorálására, legyenek azok egzisztenciális, szociális, életvezetési vagy bármilyen kérdések” – írja Sajtos Szilárd alezredes, kiemelt tábori lelkész, a könyv több tanulmányának szerzője.

A jövőképpel összefüggésben Jákob János dandártábornok, protestáns tábori püspök úgy fogalmaz: „Szolgálatuk középpontjában a katona áll mint ember, az Isten teremtménye, aki a katonai szolgálatot választotta hivatásul. A lelkigondozás mindig a katonák rendelkezésére kell, hogy álljon. Vannak kézzelfogható célkitűzések is a jövőre nézve: minden tábori helyőrségben legyen tábori lelkész. Biztosítottá váljon a katona-egészségügyben dolgozó gyógyító és ápolószemélyzet és az ellátott betegek lelkigondozása. Továbbá szükség volna kórházban szolgáló tábori lelkészek szolgálatba állítására is.” A tábori püspök kitér arra is, hogy a jövő fenyegetéseire fel kell készülnünk, hiszen kiszámíthatatlan világban élünk, ám korántsem szükségszerű, hogy az kiismerhetetlen és ijesztő legyen. „Sőt, úgy látjuk, hogy elképesztő lehetőségeket tartogat, mert tervezhető, alakítható és inspiráló. Éppen ezért Istenbe vetett bizalommal és hittel tekintünk a holnap feladatai elé” – írta a tábori püspök.

A fotókért és a kiadványban közölt tanulmányokért köszönet Sajtos Szilárd alezredesnek, kiemelt tábori lelkipásztornak.