Lehet-e globális az otthon?

A környezeti mozgalmak egyik legrégebbi, közismert jelszava a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan”. Ez az irányelv egyrészt arra hívja fel a figyelmünket, hogy vegyük számításba minden – akár a legkisebb hatósugarúnak tűnő – tettünk messzire ható összefüggéseit. Másrészt arra is biztat, hogy a Föld állapotának kihívásait megértve elsősorban a lokális (helyi) cselekvésre összpontosítsunk, mert ott, egyéni és kisközösségi szinten tudjuk a legjobb hatást elérni tetteinkkel.

Ebből is látszik, hogy a „helyi” és a „világméretű” viszonya régi, klasszikus kérdése a környezeti elkötelezettségnek. Számos megfontolás mondatja azt velünk, hogy elsősorban a lokálisra kell összpontosítanunk, arra kell voksolnunk. Az ember számára bejárható, átfogható tér, átlátható viszonyok, az emberléptékű közösségek, a visszafogott szállítási, közlekedési igények, a közös válaszadás lehetősége a közösen megtapasztalt jelenségekre, az önszerveződés esélyei, a kulturális egység, az otthon és a család iránti felelősség elsődleges jelentősége mind ezt erősítő érvek.

Ugyanakkor a globalizáció ma kétségbevonhatatlan tény. Pár évtized alatt nemcsak megsokszorozódott az emberiség lélekszáma úgy, hogy lényegében már betöltjük a földgolyó lakható tereit, de a technikai lehetőségek bővülésével és főleg a modern kommunikációs eszközök térnyerésével már sok szinten meg is tapasztaljuk, hogy közünk van egymáshoz. Hogy ismerjük is egymást, az persze állandó kérdés; de tudunk egymásról, és hatással vagyunk egymásra. Az emberiség által a Föld, ha tetszik, ha nem, sokkal szorosabbra van „huzalozva”, mint azt bármikor korábban akár csak elképzeltük volna. Ha viszont így van, és élünk ezekkel a lehetőségekkel, akkor nem tehetünk úgy önképünk és döntéseink terén, mintha nem így volna. Nem hirdethetünk fennkölten egy egyoldalú lokalitást, miközben kihasználjuk a globalitás adta előnyöket.

Jó ez vagy rossz? A globális összekapcsoltság révén annak realitását is sokkal inkább a bőrünkön érezzük, hogy mit is jelenthet az, amire Jézus így adott parancsot: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16,15), illetve „Tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28, 19). Az „egész világ” és az „összes nép” már nem elméleti fogalom többé, hanem minket is elérő tapasztalat. És más hangsúlyt kap Jézus „végrendelete” is, amit az Atyától kér utolsó estéjén imádságban: „Legyenek mindnyájan egy!” (Jn 17,21). A „mindnyájan”, az összes tanítványok közössége élő kérdéssé, konkrét megvalósítandó feladattá válik, ha például a harmadik világban az én igényeim kielégítéséért – esetleg éhbérért – dolgozó testvéremre gondolok, akivel egyébként Krisztus hitében osztozom – vagy akár csupán a Krisztusban teljessé vált emberség köt össze minket.

A kérdés tehát ma már nem úgy hangzik, hogy „lehet-e” sajátomként, otthonomként felfogni az egész világot. Hanem kötelező feladattá vált, hogy mi emberek, miközben természetesen – vagy épp felelős döntéssel – elköteleződünk a helyi értékek iránt, tanuljuk meg egyetlen családként, egyetlen közös otthon lakóiként számon tartani magunkat.

Üdvözítő Urunk, te megtestesüléseddel megszentelted az anyagvilágot, és áldozatodban minden embert összefogtál egy közösségé. Azt kérted Atyádtól, hogy „legyünk mindnyájan egy”. Világosíts és bátoríts Lelkeddel, hogy felfedezzük az általad akart egységet, elkötelezzük magunkat érte, és egyaránt szeressük a körülöttünk lévőket és a távoliakat, mindenkit azon a módon, ahogy te akarod, tisztán és bátran, a te mindennél nagyobb erődbe és szereteted minket felülmúló lehetőségeibe vetett hittel. Ámen!