A Reformátusok Szárszói Konferenciájának idei témája Mi, reformátusok – magyar református nemzetstratégia volt. A címválasztás nem a véletlen műve, hisz a magyar reformátusoknál történeti hagyománya van a nemzetmegtartásra irányuló szemléletnek. Éppen ezért az sem volt véletlen, hogy nagy érdeklődés övezte a rendezvénysorozat, Komlósi Piroskának, a Család – a hűség jutalma című előadását. A pszichológus és kommunikációs szakember a családnak mint a társadalom legkisebb egységének nemzetmegtartó erejében rejlő lehetőségekről beszélt hallgatóságának. A vele készült interjúnkban a témával kapcsolatos hasznos, gyakorlati lehetőségekről és megoldásokról nyilatkozott.
„Erre a világra szüljünk gyermekeket?!” Egyre több fiatal tesz fel magának ilyen és ehhez hasonló kérdést többek között a járvány, a klímaválság és újabban a háborútól való félelem okán. A családalapításhoz való hozzáállást azonban sokszor nem csak a külső körülmények határozzák meg. Mit tehetünk azért, hogy a családi élet egy jó élmény legyen és a gyermekvállalásra minél több fiatal kiemelt életcélként tekintsen?
Amikor családtervezésről gondolkodunk, elképzeléseink a gyermekkori családélményeinkből származnak. Az alapvető érzelmi és viselkedésbeli minták határozzák meg ez irányú érzelmeinket. Biztonságos volt-e a helyünk a családban, nagyjából békességben éltünk-e? A szülők biztonságot adtak-e nekünk? Jó volt-e gyereknek lenni? Láttuk-e a szüleink arcán az örömöt, hogy mi vagyunk nekik? Azaz jó volt-e szülőnek lenni? A két szülő szövetségese volt-e egymásnak? Összetartoztak-e? Megélhettük-e azt az érzést, hogy de jó nekik, hogy összetartoznak? A szülők kapcsolata erős minta, jó esetben kedvet és muníciót ad a családtervezéshez. Jó-e testvérnek lenni? Van-e megfelelő testvérminta a családban? A testvér ajándék. Szövetség, megtartó erő, támasz! Ráadásul a gyermek már kiskorában megszokja, hogy mindig figyeljen és alkalmazkodjon a másikhoz, s ez a tapasztalás hasznára válik a későbbi társkapcsolatokban.
Hogyan erősítheti a biztonságos családi élet az újabb generációk vallásos elköteleződését?
Fontos a gyermekkorban megtapasztalt biztonság. Annak megélése, hogy a szüleimre számíthatok, fontos vagyok nekik, gondoskodnak rólam, szeretnek. Ez az alapélmény hozzájárul később egy pozitív istenkép kialakulásához, aki szeret, megvéd, megtart, akihez segítségért fordulhatok. Amelyik gyermekben a szülők elutasító, hideg, büntető, elhanyagoló attitűdje hagyott mély nyomokat, ott az istenkép is fenyegető, büntető, így nem vágyik az Istennel való kapcsolatra, a vallásos családi szokások ellenére sem.
A családtervezés, a családok minőségi életének kialakítása, támogatása a református közösség és a magyar nemzet számára is fontos. Mi ma a legfontosabb szerepe a hitoktatóknak és az oktatási intézményeknek ebben?
Évtizedekkel korábban keletkezett szociológiai kutatások alapján tudjuk, hogy a családhoz a gyerekeken keresztül vezet az út, ezért a református egyháznak nagyobb tudatossággal kellene ezt a lehetőséget megragadnia. Azaz, ha a gyermek valóban megérintődik a hittanórán, utána hazamegy, és kérdezni, mesélni fog az ott hallottakról. Így az a szülői réteg, aki már hallott korábban vallásosságról, hitről, Bibliáról, de időközben az érdeklődése elhalványult, elsüllyedt, most a gyermekek által újra megérinthető, megszólítható lesz. Akik pedig sose kaptak vallásos témájú nevelést, most odafigyelhetnek erre. Ez mondhatni egy utolsó lehetőség, hogy a társadalom most aktív és leginkább döntéshozó generációjához újra felszivárogjon a hit és a vallás.
Milyen új feladatok várnak a református szakemberekre?
Elengedhetetlen, hogy fejlődéslélektani ismeretekkel megerősített oktatóink legyenek, és hogy a hittanoktatásunk olyan minőségű, lelkületű, módszerekben gazdag és színes legyen, amellyel a legkülönbözőbb korú gyerekeket el tudja érni, meg tudja szólítani. Egyenesen következik ebből, hogy már az óvodában kezdődjön el a hitbéli oktatás mindinkább korosztályra szabottan, a bizalom megerősítésével, nem pedig szorongás és bűntudat keltésével reflektálni a transzcendens iránt nyiladozó érdeklődésükre. Ez segítené igazán őket, hogy legyen fülük a hallásra, mert „a hit a hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által”.
Komlósi Piroska a Reformátusok Szárszói Konferenciáján 2022-ben
Hogyan biztosíthatja az egyház a gyermekeinknek, hogy olyan közösségekben mozogjanak (az óvodától az általános iskolán át az egyetemig), ahol a domináns hangvétel a keresztyén értékeket közvetíti?
Amint bekerül a gyermek az intézménybe, fontos számára, hogy mennyire nevén nevezve, egyértelműen megfogalmazva képviselik a református értékeket. Az oktatóknak és nevelőknek tehát legyen bátorságuk beszélni református hagyományainkról, értékeinkről, ne tántorítsák el őket a lehurrogó hangok. Nyugodt bátorsággal feleljenek a támadó megjegyzésekre is. Erősíteni kell őket egyrészt abban, hogy minél elkötelezettebben vállalják a vallásosságukat. Ennek érdekében biztosítani kellene számukra folyamatos „lelki karbantartást” és a tantestület vallás melletti elköteleződését erősítő hitéleti és ismeretbővítő közösségépítő alkalmakat. Enélkül rohamosan despiritualizálódnak, értékeiket és színeiket veszítik a református nevelési intézményeink. Pedig Reményik Sándor figyelmeztet, hogy ne hagyjuk veszni a templomaink mellett az iskoláinkat se. Ha ezekre most nem fordítunk pénzt, paripát, fegyvert, nem tudunk hatékonyak lenni, és hiábavalóvá lesz ezen intézményeink működtetése. Nagyon erős az ár, amely mossa, nyaldossa a nevelési intézményeink külső és belső falait egyaránt! Az óvodáink és iskoláink jelentik a jövő egyházának valódi lelki-szellemi védőbástyáit. A huszonnegyedik óráját éljük annak, hogy ezeket még megtámogathassa az egyház és megerősítse a közeli gyülekezet. Csak gyülekezetekhez tartozva érezhetik ezek az intézmények, hogy élő – nem csak hivatalos – részei a Magyar Református Egyháznak. Ugyanakkor a gyülekezetetekben is sok a teendőnk. Érdemes lenne elgondolkodni lelkészi továbbképzésekről a család és kommunikáció témájában, hogy a hívők felé egységes és átfogó gyakorlati tudással fordulhassanak a közösség lelki vezetői. Emellett pedig a nagyobb gyülekezetekben mára szükségessé vált a sokféle feladat delegálása presbiterekre és a gyülekezeti tagokra. Nagyon nehéz, ha egy-egy lelkészre hárul a gyülekezet életében minden feladat megoldása. Fontos lenne, hogy a gyülekezeteket is olyan intézményként lássuk, ahol egymásra épülnek a feladatok, ahol van egy programszervező, van egy kommunikációhoz értő ember vagy akár a presbiterek között is ki lehet osztani speciális feladatokat. A lelkésznek legyen egy csapata, amelyre támaszkodhat.
Mi a szélesebb családi kör szerepe a gyermeknevelésben? Mennyiben lehet kötelezettség a nagyszülők, keresztszülők részéről az aktív jelenlét, a gondozás és nevelés támogatása?
Tapasztaljuk, hogy egy-egy nagynéni, nagybácsi komoly segítség, támasz, akár minta tud lenni a családban, hiszen az értékrendje, világszemlélete „rokon”, de a vele való kapcsolatot nem befolyásolják a szülőknek szóló érzelmek. Az unokatestvéri kapcsolatokról a családregényekben bőven olvashattunk, s ez napjainkban is az úgynevezett kortárscsoport élő erőforrása. Megerősíteni a keresztszülők felelősségét a nevelésben, mi több a hitbéli nevelésben, a lelkészek lehetősége a keresztelői felkészítéskor, de a gyülekezetnek is van szerepe ennek komolyan vételében. Ennek egy kedves gyakorlatával találkoztam az egyik gyülekezetben, ahol a nagyszülőkorú asszonykör évenként levélben köszönti a gyerekeket a keresztelőjük évfordulóján. Gondoljuk el, a szülők látják a postát, majd a keresztelők is meghallják a hírét, hogy a gyülekezeteben ennyire számon tartják a megkereszteltséget! A nagyszülők szerepéről külön érdemes beszélni. A férfi családtagok fontosságát a gyermekek és fiatalok nevelésében a nőknek kell tudatosan és türelmesen előkészíteni, majd szeretetteljes módon elismerni és értékelni. Napjainkban a hiányuk súlyos, és ez komoly szerepet játszik a következő generáció elbátortalanodott gyermekvállalásában. A nagyszülők szerepe a családban sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint aminek látjuk és gondoljuk. A család és a társadalom számára is hatalmas előny lenne, ha a nagyszülőkben tudatosulna, hogy amit ők mondanak, mesélnek, mutatnak, az fontos iránymutatás és egy életen át megmarad a gyermekekben, hiszen itt természetes módon egymásra talál az adni kész nagyszülő és a befogadni kész unoka. Ezt a készenlétet fontos lenne tudatosan segíteni. A mai világban az aktív kapcsolatfenntartásra, kapcsolódásra tudatosan törekedni kell, mert sokkal több családban élnek már távol egymástól a rokonok, családtagok. Amíg a három generáció még karnyújtásnyira lakott, akár egy településen belül élt, spontán adódhatott, hogy a nagyszülőknek volt szabad kapacitása és belső késztetése, hogy az élettapasztalatukat, az ismeretüket átadják. Meséltek a világ dolgairól, a család legendáriumából idéztek, és életben tartották a helyi hagyományokat. A bibliai történetek mesélése és az éneklés a féltve őrzött nagyszülői emlékek közé tartozhatnak.
Lát-e a mai nagyszülők generációjában hajlandóságot a megújulásra, új módszerek alkalmazására? Ha igen, akkor miben tudná az egyház segíteni ezt a korosztályt?
Bátorságra van szükségük ahhoz, hogy az általuk képviselt értékeket, ismereteket, emlékeket, tapasztalatokat merjék a sok ellenvéleménnyel, leértékeléssel szemben az unokáik felé csendben képviselni, felvállalni, hangoztatni. A Covid egyik ajándékának tudom nevezni, hogy felfedeztük a családon belüli online kommunikációban rejlő lehetőségeket, ahol az unoka és a nagyszülő hosszasan és egymást élő felvételen látva tud csevegni. Egy videóhívás alkalmával nemcsak mesélni és énekelni lehet, de még bábszínházat is csinálhat egy kreatív nagymama. A nagyszülői kreativitás a nehéz időkben láthatóvá vált. Érdemes lenne a gyülekezetekben erre felfigyelni, s a nagyszülők körében a tapasztalatcserét lehetővé tenni. Tovább bátoríthatnánk őket a digitális felületek használatára; az egyházi médiában is megérdemelne egy rovatot a „nagyszülők egymásközt” – melyen segíthetnénk őket az unokákkal való kapcsolattartás technikai és módszertani kérdéseiben – hiszen olyan szellemi és lelki erőforrást jelentenek, amit kár lenne veszni hagyni. Lelkesítő ötleteket adhatnának egymásnak, hogyan sikerült átadniuk unokáiknak a református, vallásos, hitbéli ismereteket, milyen élethelyzetben milyen igeverssel vagy bibliai történettel erősítették a gyermekek hitét.
Hogyan kapcsolódik össze általuk a hitélet és a hagyomány?
Fontos stratégiai elem lenne ez az egyház továbbélését biztosítandó, mivel a nagyszülők a hagyományok továbbadásának letéteményesei. A középgeneráció rohan, pénzt keres, próbál nevelni, és szívszorító, hogy milyen nagyon leterheltek. Többségüknek nincs karnyújtásnyira egy nagynéni, nagybácsi, unokatestvér, akire lehet számítani. Ez a nukleáris családforma, ahol a két generáció össze van zárva, bizonyos értelemben információ-, érzelem- és energiahiányos, szemben a nagyobb családi együttélésekkel. A nagyszülők szabad, felszabadítható kapacitását érdemes lenne tudatosan is ebbe az irányba csatornázni. Szintén jó lenne gyülekezeti szinten létrehozni kimondottan nagyszülői köröket is, ahol a résztvevők megoszthatják egymással, hogy mit és hogy tudnának átadni az unokáiknak, sőt, ebben akár lelkészi és hitoktatói segítséget is kaphatnának.
Mi a kapcsolat a hívő családmodell és a nemzet megtartása között?
A hitben összetartó család tagjai magukkal viszik a közösségeikbe (iskola, munkahely, gyülekezet) a szeretettel való kapcsolódás mintáját és a jónak, a pozitív értékeknek a meglátását. A családban megszokott aktív, felelősségteljes hozzáállással viszonyulnak a feladataikhoz és a másik emberhez. Ezzel olyan békességkereső és aktív légkört alakítanak ki maguk között, ami segít az adott közösségből a legtöbbet kihozni, amit szinergiának nevez a szervezetfejlesztés. Így lesznek kovásszá ott, ahová az Úr helyezi őket, a nemzetet élesztő, éltető erővé. Ezen túlmenően pedig református értékeink erőt adnak a mindennapjainkban, hagyományaink közös megélése a nemzeti tudatunkat is erősíti. Ezeket pedig legmélyebben a családban éljük át, s onnan visszük ki a közösségeinkbe. Ezzel pedig a nemzet erősítőivé válunk.