Közelebb egymáshoz, közelebb Istenhez

Június 13-17. között Tahitótfaluban rendezte meg a Magyar Református Szeretetszolgálat Vakmissziós Szolgálata szokásos nyári csendes hetét, táborát, amelyen fiatalok és felnőttek egyaránt részt vettek.

A táborba a Szeretetszolgálat munkatársaival érkeztünk Tahitótfalu szélére a református konferencia-központba, éppen az áhítat előtt, így még az oldalsó székeken helyet tudtunk foglalni az apró, de gyönyörű, faborítású templomban. Az énekeket Viktor kísérte, egyik későbbi beszélgetőpartnerünk.

Az áhítatot a misszióvezető lelkipásztor, Nógrádiné Kovács Alexandra tartotta Máté evangéliuma alapján. A hét folyamán az egyes áhítatokon a Hegyi beszédből a nyolc boldogság egy-két elemét emelték ki, ottjártunkkor épp arról beszélt a lelkészasszony, hogyan is értette Jézus azt, hogy boldogok, akik sírnak, és miért a szelídek öröklik a földet. Elmondta, hogy mindenkinek szabad sírnia, mindenki lehet szomorú, és bár az ember próbálkozhat, de igazi vigasztalást csak Jézus adhat. Aki őszintén tud sírni, elmondani a bánatát Jézusnak, az vigasztalást talál. Amikor pedig a szelídeket említik, sokan gyengeségre gondolnak, pedig a szelídség kézben tartott erő, önuralom. Jézus erre a példa. Tűrte a szenvedést és a megaláztatást, de nem azért, mert gyenge lett volna, hanem épp azért, mert igazán erős volt – emlékeztetett a lelkész.

Az áhítatot követően a tábor résztvevői kisebb csoportokban összeülve beszélgettek a hallottakról, és az előző napi igéről. Az egyik csoporthoz csapódva hallhattuk: beszéltek általában a boldogságról, kinek mit jelent ez a szó, és hogy ha Isten ott van az életünkben, az alapállapot a boldogság. Legfeljebb néha kesergünk, szomorkodunk, de mindig van hova visszatalálni. Elhangzott, hogy vannak mulandó boldogságok is, mint a boldog óra az étteremben: a boldogság csak addig tart, amíg érezzük az étel ízét vagy a jóllakottságot. Rajtunk múlik, milyen boldogságot keresünk: mulandókat vagy örökre szólót.

Boldogok, akik sírnak – írja a Biblia, és a beszélgetés résztvevőinek egyike hozzátette: milyen érdekes, hogy már születésünkkor sírunk, ezzel kezdődik az életünk. A sírás fontos érzelmekhez, fontos pillanatokhoz is kötődik, legyen szó akár örömkönnyekről, például házasságkötéskor, vagy a bánat könnyeiről valaki halála esetén.

A szelídség kérdésében a beszélgetés még élénkebb volt. A résztvevők elmondták: nem szabad összekeverni a szelídséget a megalkuvással, de sokszor fontos előtérbe helyezni. Példaként az egyik férfi Pál apostolt említette, aki a görögöket nem bálványimádóknak nevezi és a pokollal fenyegeti őket, hanem szelíden Istenhez vezeti őket. Vagy ahogy Jézus egyetlen gondolatával eltörölhette volna az őt keresztre feszítőket, mégis a megbocsájtást választotta. A beszélgetők kérték az Urat, hogy munkálkodjon bennük, hogy ne egóból, önérzetből reagáljanak a dolgokra, és tudják szelíden, de határozottan képviselni azt, amiben hisznek.

Amíg a felnőttek csoportokban átbeszélték az elmúlt napok igehirdetéseinek üzenetét, a gyerekek játékosan ismerkedtek a Bibliával, néha egy kis mozgással feldobva az asztali játékokat. A fűben zálogjáték zajlott: békaugrásért visszakapott karkötő, bukfenccel visszanyert baseballsapka. Aztán látássérülteknek és vakoknak készült memóriajátékon tapogathatták ki a mintákat. Előkerült egy varázsdoboz is, amelyben száz „SMS” volt Istentől, amiből a gyerekek egy-egy üzenetet húztak, amit Isten küldött nekik.

Akkor kezdtünk ráébredni, mennyire nem egyszerű ilyen tábort rendezni, amikor a beszélgetések után mindenki elindult ebédelni. A kísérők próbáltak mindenkit eljuttatni a kért kitérőkkel – mosdó, szoba – az ebédlőbe, de mindig jól jött volna még egy segítő kéz, vagy inkább kar, amely egy vak embert vezetett volna. Voltak, akik már ismerték annyira a terepet, hogy egész jól elboldogultak egyedül, de egy kinyitott pingpongasztalra vagy egy széthagyott játékra ők sem voltak felkészülve.

A segítőknek az ebéd sem volt a pihenés ideje, folyamatosan ugráltak asztaltól asztalig, hogy kinek kell egy kis segítség. Közben a hangzavar óriási volt, a legtöbben nagy beleéléssel beszélgettek az asztaloknál.

Az ebed utáni közös fotózásnál nemcsak az embereket kell sorba rendezni a lépcsőkön, de a vakvezető kutyákat is. Mint a futballcsapatoknál, csak itt nem csak álló és guggoló sor volt, hanem „fekszik” sor is.

A szabad program ideje alatt beszélgettünk Nógrádiné Kovács Alexandra lelkésszel, és Viktorral, akit hol közelről őrzött, hol kicsit elkóborolva távolról figyelt állandó társa, Oreo, a vakvezető labrador.

Vakmissziós szolgálataink kiindulópontja a Szentírás szíve, a János 3, 16: Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen – mondta Nógrádiné Kovács Alexandra, a református vakmisszió vezető lelkésze. Feladatuknak azt tekintik, hogy az evangélium örömhírét hirdessék látássérülteknek és hozzátartozóiknak, ismerőseiknek. A vakokat és látássérülteket segítik a gyülekezeti integrációban, lelkigondozói beszélgetésekkel, és pontírásos bibliai könyveket, evangéliumi hangoskönyveket adnak nekik. Mintegy ezerötszáz látássérülttel állnak kapcsolatban, de közösségük magja, akik rendszeresen járnak a programokra, körülbelül száz fő. Tevékenységük nagy része missziós jellegű, a legtöbbször főleg olyanokkal találkoznak, akik még keresők, vagy egyáltalán nem ismerik az evangéliumot. Nekik rengeteg eseményt szerveznek, és akinek szárba szökken a szívében az elvetett mag, azt várják további alkalmakra.

A tábort minden évben megrendezik, és elsődleges célja a hit megerősítése, vagy megismerése és a közösségépítés. Az ország egészéből érkeznek vakok és látássérültek, idén tizennyolcan Erdélyből is ellátogattak a táborba. A lelkészasszony tájékoztatott: teljesen más szervezést igényel egy ilyen tábor, mint a csak látóknak szóló esemény. Az egyik legnehezebb kérdés például az, ki hogy jut el a tábor helyszínére, ezért van, akit háztól házig szállítanak, mások egy budapesti ponton találkoznak a látó kísérőkkel. A dimbes-dombos tahitótfalui tábor nehéz terep azoknak, akik nem látnak, de már hosszú évtizedek óta ezen a helyszínen tartják a rendezvényt. Már Jakab Miklós és felesége használták, amikor elindították a vakmissziót, és a tábor résztvevőinek egy része jól ismeri a terepet. Ez sokat könnyít az épületek közötti közlekedésben. Minél ismeretlenebb helyszínre vinnék a tábort, annál több segítő kellene. Jelezte: nagy segítség lenne néhány fejlesztés, akár vakvezető sávok kialakítása, akár lift a domb aljában lévő épületektől a dombtetőn álló kápolnáig.

A személyes érintettségét firtató kérdésre Nógrádiné Kovács Alexandra azt felelte: teológus korában volt egy szemműtétje, és három napig egyáltalán nem látott. Akkor valamennyire érezte, milyen lehet ez. A teológia után szolgált segédlelkészként és a zsinati levéltárban is, de kereste a helyét, és sokat imádkoztak a férjével. Amikor a továbblépésről kellett döntenie, végül elfogadta Magyarné Balogh Erzsébet, a Református Missziói Központ lelkész igazgatójától a felkérést, hogy a vakmisszióban szolgáljon. Eleinte nagyon félt, de aztán pár hét után egy látássérülteknek szóló csendes héten kapott egy igét: Nem ti választottatok engem, hanem én titeket. A látássérültektől is kedvező visszajelzéseket kapott, azóta is folyamatosan jöttek az áldások az életében.

„A vakmisszió annyiban különbözik a többi látássérülteket segítő szervezettől, hogy mi az evangéliumot hirdetjük, a többiek pedig nem. És ugye ez az, ami igazi vigasztalást ad, ami megerősíti őket” – összegezte a lelkész.

Viktor szinte születése óta vak, a '70-es években sok koraszülött gyerek került inkubátorba, ő is ott vesztette el a látását, elmondása szerint nincsenek emlékei a látó világról. De ugyanolyan gondok nyomasztják, ugyanolyan örömök érik, mint a látó embereket: éppen egyedül él, de alakul egy párkapcsolata, közben kicsit izgul, mert most fog változni a munkaköre az önkormányzati cégnél, ahol dolgozik. Elmondása szerint két nagyon fontos pillére van az életének: az egyik az Istennel való kapcsolat, a másik a zene.

Istenhite nem a családi környezetéből ered, családtagjai nem ellenezték a vallást, de nem is voltak igazán hívők. Kamaszkorában volt egy valódi istenélménye: érzékelte, hogy Isten jelen van. Innen ered a hite. Aztán – mivel reformátusnak keresztelték – református hittanra kezdett járni a vakok iskolájában. A református vakmisszióval is úgy került kapcsolatba, hogy Jakab Miklós és felesége már akkor elhivatottan foglalkoztak a látássérültekkel. Az ő segítségükkel jutott már egy nagy ifjúsági konferenciára, Tahitótfalura. Voltak kitérők az életében más közösségekhez, de elmondása szerint amióta Nógrádiné Kovács Alexandrát ismeri, azóta érzi, hogy itt a helye, a református vakmissziónál.

Ez a tábor szerinte azért több, mint egyszerű nyári kikapcsolódás, mert más a szellemisége. Nem csak azért érkeznek a résztvevők, hogy jól érezzék magukat. Persze az is fontos, hiszen „a Teremtő nem akarja, hogy búskomorak legyünk, és sok vak és látássérült is dolgozik, van mit kipihenniük, de azért is jönnek, hogy közel kerüljenek Istenhez”. Viktor szerint aki ide jön, tudnia kell: olyan ismereteket hallhat, amik legalábbis elgondolkodtatják, hogy talán mégiscsak van abban igazság, nem csak „okos emberek unalmukban kitalált gondolatai". Persze annak is fontos a tábor, aki úgy érkezik, hogy van kapcsolata Istennel. „Természetesen emberi szempontból is rendkívül lényeges, hiszen rengeteg látássérült keveset tud kimozdulni”. Viktor jelezte: amellett, hogy csodálatos szellemiség van itt, kiszakadnak abból az egyhangú környezetből, amely nem biztos, hogy hosszú távon egészséges és jó. „A táborban közelebb jutunk egymáshoz, közelebb jutunk Istenhez.”

Viktor arról is beszélt: nem azért nehéz vakon élni, mert nem tudná magát ellátni. „Nem az a nehéz, hogy elkészítsek egy marhapörköltet, mert bármikor odaállok, és megcsinálom.” Ráadásul ma, amikor már a látók is sok mindent interneten intéznek, egy sort ügyet a vakok is így oldanak meg. Például ő rendszeresen online intézi a bevásárlást. Szerinte az a nehéz a vakságban, amit úgy hív a pszichológia: börtönállapot. Ennek vannak korlátai, amiket egyszerűen nem tud átlépni. A látó ember beül az autójába, és csak úgy elmegy autózni, ő például ezt nem tudja megtenni. „Úgy érzed vakon, hogy egy picit a pálya szélén vagy, és erről nem a látók tehetnek, meg nem a világ. A vakság ilyen”. A másik nehézség, hogy sokszor nincs türelme a saját vakságához. Aznap elmondása szerint húsz percig kereste a telefontöltőjét, hatszor áttapogatta a falat, aztán megtalálta az ablak alatt. „Kiborul a kávé, és akkor takaríts föl. Jaj, már megint? Nekem ez a nehéz benne.”

Elmondta, hogy amikor zenél, teljesen máshogy érzi magát. Nem gondolja, hogy a vaksága miatt került hozzá ennyire közel a zene, de „ezt nem tudjuk meg”. Nem hisz benne, hogy sokkal több jó zenész volna a vakok között, neki is egyszerűen így alakult az élete: Isten is és a zene is berobbant az életébe.

Arra a kérdésre, van-e olyan bibliai ige, ami igazán megszólítja, kettőt is kiemelt – hozzátéve, nagyon sokat tudna még mondani –, amelyek erőt adnak neki. Az egyik a Jeremiás 29,11: „Mert én tudom az én gondolatimat, a melyeket én felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak néktek.” Tudatta, számára ez azért fontos, mert van egy szerető Isten, aki előre ismerte az életünket, előre kiválasztott bennünket. Viktor a másik igerészt a rómaiakhoz írt levélből idézte: „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál”. Úgy fogalmazott: „Az én életemben nagyon sokszor segített, hogy én ki vagyok választva, mert ő szeret. Hogy miért teszi, nem tudom, erre nincs magyarázat, mert ő eldöntötte. Megpróbálok erre igent mondani, ha már ő megjelent az életemben, mert nem én döntöttem el tizenhárom éves fejjel, hogy Isten megmutassa magát. Nem tudom, miért tette meg. Ő tudja, ez a lényeg.”

A beszélgetés után Oreo is újra előkerült, hogy gazdáját kísérje. Ahogy elhaladtunk a szabad programot töltő emberek között, ugyanúgy felnőttek és gyerekek beszélgettek, szórakoztak, mint a látóknak szervezett táborban. A teraszon ketten elmélyülten sakkoztak, a fűben csörgőlabda-mérkőzés zajlott. „Kapufa”, hallottuk a játékvezetőtől miután a labda elsuhant a rögtönzött pályaelemként használt szék lábai között. A tábor mindenesetre nem kapufa, ahogy a vakmisszió tevékenysége sem, sokkal inkább kapu rengeteg látássérült és vak számára az evangéliumhoz és Jézus Krisztushoz.