A magát szerényen „Thália kispapocskájának” nevező, krisztusi korú kolozsvári színművész küldetésének tekinti a magyar literatúra népszerűsítését. Marosán Csaba házhoz viszi az irodalmat, igyekszik eljuttatni a színház egy kis szeletét a legkisebb falucskába is, mindenüvé, ahol értik és értékelik a magyar szót. A Kárpát-medencében és azon túl, iskolákban, templomokban hirdeti az olvasás értelmét, örömét, szeretetét.
Ady alma materéből, a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumból másfél évtizede érkezett egy ifjú a kolozsvári egyetem színész szakára, s diplomázás után tagja is lett az Állami Magyar Színház társulatának. Ilyen egyszerű volt pályájának nyitánya, mint a mesében? Mikor, milyen alapcéllal fogant a küldetése: magyarlakta területeken szenvedéllyel terjeszteni a versek és a magyar nyelv szeretetét?
A kalotaszentkirályi majálisok népdalvetélkedőjére hatévesen jelentkeztem először, s bejutottam a ríszeg-tetői versenyre. Az volt életem első színpadi fellépése. Ma is hallom, ahogy éneklem a népdalt: „Erdély körül van kerítve, mégis kimegyek belőle, hagyok olyan szép szeretőt benne, hogy holtig fáj a szívem érte.” Attól kezdve az iskolai éveimet végigkísérték a szavaló- és népdalversenyek. A zilahi közösség – benne a Wesselényi-kollégium – egyik gyújtózsinórja volt annak, hogy színész lettem. Köszönet illeti a már nyugdíjas magyartanáromat, Tőtős Katalint, hogy megszerettette velem az irodalmat. Ahogy Ady Endrének Kincs Gyula, nekem ő volt a mentorom… Szilágy megye egyetlen magyar tannyelvű iskolája abban is segített, hogy még jobban becsüljem azt a helyzetet és azt a környezetet, amelybe születtem. A Szilágyság és Kalotaszeg – melyeket félszórványként, szórványként is emlegetnek – lokálpatriotizmusom alapja lett. Hiába indulnék el az Értől, nem jutnék el az Óceánig, de ha elérnék is, viszszajönnék… A múlt században senki sem jókedvében emigrált az anyaországból; a honvágy mindenkiből előjön. Igen, Zilahra úgy tekintek vissza, mint Ady: valóban az alma materem. A kollégiumban amatőr színi csoportot alakítottunk, automatikusan kelt vágyam a színművészeti egyetem iránt. Jelentkezésem előtt hagytam egy év szünetet, hátha mást tartogat nekem az élet, mint a színészmesterség: kipróbáltam magam Nyugat-Európában kétkezi munkásként, jelentkeztem a román hadseregbe tűzszerésznek, pincérkedtem Budapesten, dolgoztam szobafestőként Olaszországban, voltam vadőr, kőművessegéd. Visszatekintve úgy látom, talán nem is én jöttem rá, hogy hol a helyem: a Fennvaló küldött jeleket, hogy Thália papjának kellene állnom. Mindenekelőtt magyarként, aztán erdélyiként, és evvel egyenrangúan szilágyságiként, kalotaszegiként – színészként azon kezdtem el gondolkodni, hogyan lehetek hasznára a nagy közösségnek, családnak: az erdélyi magyarságnak. Ráébredtem, hogy égető szükség van az irodalomterjesztésre. Fő célom megszerettetni az irodalmat a simogatós telefonok világába születettekkel. Mi vagyok? Arany János szavával: „Egy népi sarjadék, / Ki törzsömnek élek, érette, általa; / Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék, / Otthon leli magát ajakimon dala.
A Templom és iskola című missziója kezdetétől több száz település istenházában, oktatási, művelődési intézményében előadta irodalomkedveltető, anyanyelvvédő műsorát, bejárta a Kárpát-medencét Nagyváradtól Csíkmadarasig, Nagybányától Marosugráig, Nagyenyedtől Sztánáig, Máramarosszigettől Varsolcig. Említene néhány olyan visszacsatolást, amely rávilágít küldetése értelmére, erősíti az abban való hitét?
A teljes életemet és létezésemet meghatározta, hogy beleszülettem az erdélyi kisebbségi létbe, amire sosem tekintettem hátrányként, ellenkezőleg, megpróbáltam előnyt kovácsolni belőle. Hétgyermekes család egyik legkisebb sarjaként, hat lány között nőttem fel. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban a „kisszínészek” közé sorolom magam, noha egy évtizede dolgozom ott. E háromszoros kisebbségérzetem köré fonódik a kérdezett misszióm: különféle városokban és falvakban bolyongok az irodalomterjesztő műsoraimmal, közben csodás emberekkel találkozom. A színész feladata és kötelessége a közösséget képviselni, építeni. Annak, hogy iskolákban adok elő, hosszú távú a hozama. Gyermekeim születése óta még inkább érzem, felelős vagyok a jövőjükért, értük is formálnom kell a közösséget, amelyben élünk. Arra törekszem, hogy meghitt, barátságosabb Erdélyben élhessenek, élhessünk. A legszebb visszacsatolás az iskolákban mindig az, ha az osztály legcsibészebb, mindig izgága tagja a műsorom ötödik percétől elcsendesedik, és figyelni kezd. Meghatódom, amikor látok egy-egy idős mosolygó vagy megrendült arcot valamely kis szórványtemplomban az előadásom alatt, a végén pedig görnyedt hátú nénik szorongatják a kezem. Iskolai műsorom után egy édesanya üzenete a kamasz fiát idézte, aki reggel még nem akart előadásra menni, este viszont már így szólt: „Életem legjobb előadása volt… színész akarok lenni. Olyan, mint Marosán Csaba.” Egy-egy ilyen visszajelzés igazi lelki üzemanyagként hajt tovább. Megerősít abban, hogy van értelme az irodalomterjesztő munkámnak.
Az említett nagy körön kívül svéd- és németországi, amerikai, kanadai magyar közösségekben is tartott irodalmi esteket. A nagyvilág hány helységében lépett már fel? Eredményesnek érzi a küldetést?
Hiszem, hogy mi mindnyájan, akik itthon maradtunk, Adyval szólva, „őrzők vagyunk a strázsán”. Az elmúlt nyolc évben mintegy száznyolcvan templomba és százhetven iskolába jutottam el, s az irodalmi műsoraimat valóban Német- és Svédországban is bemutattam az emigrált magyar közösségnek. Találkoztam hatvan éve kivándorolt magyarokkal az Egyesült Államokban – nekik a magyar irodalom olyan, mint az éltető víz. Szép élmény, hogy ha valaki Magyarországtól messze ad elő, az ottani magyarok körében, biztos lehet benne: értik, amit mond. Ők biztosan magukkal vitték a hosszú útra piperecsomagjuk mellett a Mátyás-népmeséket, Benedek Elek meséit, Petőfi- és Ady-köteteiket. Akik kivándoroltak, ragaszkodnak identitásukhoz, kapaszkodnak azokba a gyökerekbe, amelyekhez jussuk van: a magyar kultúrához. Los Angelesben például sok kocsin láttam Erdély-matricákat, nagyon büszkék, hogy erdélyiek. Meggyőződésem: „nyelvében él a nemzet”, és az anyanyelv elvesztésének identitásvesztés a következménye. Az ember a gyökereit őrizze meg a legjobban! Mert aztán bármilyen szélvihar jön, nem fújja el a szél. Az irodalomra láthatatlan selyemfonálként tekintek, s azzal próbálom összefűzni az öt kontinensen szétszóródott magyarságot. A literatúra az egyik elemi eszköze az öszszekovácsolásnak. Csodálatos érzés, hogy közösségi oldalamon több mint huszonötezer irodalomkedvelő követőm van, egyegy bejegyzésemre ugyanúgy tetszését nyilvánítja a chicagói, clevelandi, malmői vagy hamburgi magyar, mint a nagybányai, petrozsényi vagy nagyszebeni.
Egyszemélyes intézményként küzd a versek és a magyar nyelv megszerettetéséért. Cél, hogy legyenek csatlakozók a küldetéséhez?
Igen, az a célom, hogy növekedjék az irodalom szeretete az iskolákban, és azon is dolgozom, hogy húsz vagy harminc év múlva is legyen értő, olvasó, színházat szerető közönségem. Hiszen e fiatalokból lesz a potenciális publikum. Épp ezért ne kárhoztassuk és kritizáljuk a fiatalokat, az okostelefonok világában is felkelthetjük bennük az irodalom szeretetét. Miért ne használhatnák e kütyüket eszközként lelki-szellemi gyarapodásukra? Ha ma élne Petőfi, ő is használná az új technikát. Afféle vándorszínészként reklámozom a színházakat, költőink műveit, hátha a kóstoló alapján kedvet kapnak a fiataljaink a színházra vagy a versekre. Az ifjak a legőszintébb kritikusok. Fogékonyak, nyitottak az irodalomra, ám olyan stílusban kell megszólítani őket, amely közel áll hozzájuk.
MAROSÁN CSABA színművész Zilahon született 1990-ben. Szülővárosában, a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumban tanult. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán, színész szakon kapott diplomát 2012-ben. Azóta a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja; a kolozsi megyeszékhelyen él családjával. 2015-ben megnyerte a román közszolgálati televízió kolozsvári magyar szerkesztősége szervezte versversenyt. Reményik Sándor-díjas (2023). Három gyermek édesapja.
Nemzetjáró programját, például Petőfi-műsorát – Költészetünk vadvirága – alapos kutatómunka nyomán állította össze. Mert nyilván az a cél, hogy – Krúdy metaforájával – „a szobrok megmozduljanak”, illetve – Kosztolányi szavával – megvalósuljon „a versek feltámasztása papírsírjukból”. Hús-vér emberként jelenjenek meg a költők, emberségnövesztőként a versek, gyönyörű kifejezőeszközként az anyanyelv.
Az utókor hajlamos vitrinbe helyezni egykori nagyjaink munkásságát, főként azokét, akik évszázadok óta lebegnek a köztudatban. A kétszáz éves Petőfi Sándort például annak idején üveg mögé zártuk, március 15-én jó esetben kiszabadítjuk, elszavaljuk néhány versét, és újabb évre a feledés homályába száműzzük. Célom, hogy emberi arcát mutassam meg hajdani nagyjainknak is: ne csak ünnepek alkalmával emlékezzünk rájuk, hanem a mindennapokban is, mert szövegeik ma is szolgálhatnak útmutatóként. Néha valóban hosszasan, akár egy évet is kutatom egy költő világát, míg bemutatom a róla szóló műsoromat. Eközben több példaképem is lett. Dsida Jenő például emberi, őszinte költészete miatt. Sírfelirata számomra ars poetica:„Megtettem mindent, amit megtehettem.” A másik a nemzetéért folyamatosan aggódó Ady. Azt mondjuk, kicsapongó életet élt. Mégis szoros volt a kapcsolata az Úristennel. A harmadik Reményik Sándor, aki nem hagyta itt Erdélyt, itthon maradt. Az ő sírfelirata is sokatmondó: „Egy lángot adok, ápold, add tovább...” Az élet lényegi kérdése: kapunk-e lángot az elődeinktől, és továbbadjuk-e, vagy hagyjuk kialudni? Petőfi például továbbadta. Sőt tűzoszloppá lett. Nemcsak szónokolt, hanem aktívan tett a haza előrehaladásáért. A feladatom, hogy továbbéltessem az utókor számára. Én is vallom: egy költő addig él, amíg olvassák a műveit.
Az értékek továbbadása egyszersmind tanítás is…
Márton Áron mondta 1933-ban: „Tanítsunk irodalmat. A nyelv volt mindig leghűségesebb kísérőnk. Ez pattogott az ősök ajkán. Ezen kesergett a Rodostóba száműzött magyar. Bánatunkat, dicsőségünket s örömünket is, ha volt, ezen fejezték ki költőink, művészeink. Irodalmunk gazdagságában és színvonalban is vetekedik a nagy nemzetek irodalmával. Érezze meg a nyelv sok ízét s a benne rejlő, összetartó, szegénynél és úrnál egyazon lelket mutató erőt.” Változatlanul aktuális gondolatok. Ez is ars poeticám.
Gyakran elkíséri a családja – felesége, három kisgyermeke – az irodalmi utakra? Ők hogyan élik meg ezt a missziót?
A fiaim bejárták már szinte az egész Kárpát-medencét. Ha tehetem, mindig magammal viszem őket. Sokan idézik Tamási Áron legismertebb gondolatát: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” A legnagyobb igazság a folytatásban van: „Nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.” Evvel a gondolatisággal nevelem én is a gyermekeimet.
Játszott többek között Shakespeare, Brecht, Tennessee Williams darabjaiban, szerepelt nagyjátékfilmekben. Szavalói képességeiről a nagyközönség személyesen éppúgy megbizonyosodhatott, mint a közösségi médiában. Melyik művészi terület az igazi kibontakozási alkalma? Vagy mind kedves önnek?
Mindegyik egyformán fontos. Mind szolgálat és egyben játék a számomra. Mindegyik edzésben tartja a szellemet és a testet. Egyetértek Konfuciusszal: „Ha olyan foglalkozást választasz, amelyet szeretsz, akkor egy napot sem kell dolgoznod életed során.” Szeretném a hétköznap részévé tenni az irodalmat. A virtuális térben is, ezért használom aktívan a közösségi médiát a versek népszerűsítésére. Ezért vállaltam rádiós verskalendáriumokat: naponta elszavaltam egy aznap elhunyt vagy született költő versét.
Az irodalom búvára mivel kapcsolódik ki? Miképp tudja megélni napjaink zajos, agresszivitással teli világában az elcsendesülést, istenhitét?
Kikapcsol egy meghitt családi ebéd, a fiaim déli altatása és az esti mese. Hiszem, az Úr csodásan működik, de útja rejtve van. Hiszem, hogy bár a földi élet romlandó, mulandó, van egy ország, amelyben mindenki egészséges, nincsenek világjárványok, nincsenek gyenge, alkalmatlan vezetők. Ott maga az Isten, a Királyok Királya kormányoz. Ez az ország a mennyország. Ez teljes mértékig megnyugtat. Szép dolgokat is kaptunk fentről, amiért hálásak lehetünk. Szeretném, ha jobban értékelnénk a hétköznapjaink apró örömeit, amelyek nem is annyira apróságok. Jó volna, ha a formális mondatoknak – Hogy vagy? Jól vagy? – igazán súlyuk lenne. Ne felejtsük: Krisztusban mindnyájan testvérek vagyunk. Figyeljünk jobban egymásra, becsüljük meg a közösséget, amelyben élünk, és a köröttünk levő teremtett világot.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!