Kánaán Göncruszkán

A tagadhatatlanul modern külsejű étterem belsejében remekül találnak egymásra a vidéki életre utaló tárgyak és berendezések, a gyülekezet múltját őrző egykori tetőgerendák és az ügyesen elhelyezett vallásos utalások. – Az épület évszázadokon keresztül egy helyi zsidó családé volt, akik kitűnő viszonyt ápoltak a református gyülekezettel – kezd bele az ingatlan történetébe Sohajda Levente, akivel az étterem egyik asztalánál beszélgetünk. – A jó kapcsolatra remek példa, hogy ez a család adományozta a parókia kovácsoltvas kapuját 1912-ben. A családot 1944-ben deportálták, és egyikük sem tért vissza. Az épületet államosították, évtizedekig ÁFÉSZ-bolt működött benne, amely a kétezres évek közepén bezárt. Azóta üresen állt, és folyamatosan romlott az állapota. Eleinte még nem tudta a gyülekezet, hogy milyen funkciót adjon majd az épületnek, de a felújítást nem halogathatták. – Ez a ház háromszáz éves, az elhanyagoltság pedig meglátszott rajta, például összeroggyant a teteje.

Nagyon féltünk attól, hogy elkezdenek ázni a kőfalak, a nedvesség kimossa az építőkövek közötti kötőanyagot – sarat –, statikai repedések jelennek meg, és menthetetlenné válik az épület – mondja a lelkész. – Ezt átéltük a saját, régi református iskolánkkal, amelyet az árvíz tett tönkre. Hiába voltak nyolcvancentis falak, eltekeredtek. Azokat a gerendákat és deszkákat, amelyeket most az étteremben látunk, az 1823-ban épült református iskolából mentettük meg. A bontás közben találtuk meg az egyik szemöldökgerendán a feliratot: „Anno 1823-ban építtetett Istenünk segedelmével.” Ekkor döntöttük el, hogy minden faanyagot megmentünk.

Az már 2015-ben eldőlt, hogy nem lesz diszkó az épületből, de a végső funkció meghatározása előtt számos ötlet felvetődött a reformátusokban a jó adottságú telek és a rajta álló ház hasznosítására. A korábban borkereskedésként is működő épület alatt nagy és jól megépített pince található, amely mellé a kommunizmusban kétszintes, száz-száz négyzetméteres, gázcseretelepként használt raktár is épült. – Több mindent beleláttunk már akkor is.

A telek összeér a parókia telkével, szép kis patak választja el a kettőt, egy kis biokertészet kialakításába bele is kezdtünk – hoz példát a felhasználási lehetőségekre Sohajda Levente. De végül nem a kertészet fejlesztésének irányába mozdult el a gyülekezet, hanem egy közösségi étterem megnyitásának álmát kapták, amely 2020-ban vált valóra. – A felújítás jelentős részét, mint például a tetőcserét, a reformátusok saját erejükből oldották meg, így nagyon sok gyülekezeti, ifjúsági munka van az étteremben. Ezért is érezhetjük igazán sajátunknak.

Ezt elmondhatják ugyanígy többen is a svájci, holland testvér gyülekezeteinkből, akik szakértelmükkel, kezük munkájával segítették a TejjelMézzel megteremtését. Végül öt év kellett ahhoz, hogy idáig eljussunk – mutat körbe az étteremben Sohajda Levente, aki szerint bár a nyitás óta eltelt lassan két év, mégsem mondhatják, hogy készen lennének. – A közösségi munkának az a különleges előnye, hogy mindent a sajátunknak tudunk érezni, mivel mi csináljuk.

Nagy hátránya viszont, hogy borzasztóan sok idő kell hozzá, mivel nem mondhatjuk azt, hogy akkor hétfőn elkezdjük, és addig csináljuk, ameddig nincs kész, hanem akkor csináljuk, amikor van időnk. Ugyanígy nemcsak az építésben, hanem az étterem működtetésében is tanulási folyamatban vagyunk, együtt tanulunk főzni, mosogatni, vendéget fogadni. Óriási kaland, másrészt sok feszültséggel is jár, ami a közösségen belül lehet némelyeknek határtalanul inspiráló, másoknak a végletekig megterhelő. Ezt is meg kell tanulnunk gyülekezetileg kezelni.

Amellett, hogy az étterem neve bibliai utalás Kánaán földjére, több jelentése is van, amelyeket Sohajda Levente el is árul. – Egy évtizede járt nálunk Petrik András filmes, aki rövidfilmet forgatott a közösségünkről, az itt zajló munkáról, eredetileg ő adta a Tejjel, mézzel címet a filmjének. Ez azóta is itt lüktetett bennünk, mert egyszerre utal a gyülekezet méhészetére, az ott előállított mézre és arra az örökségre, amelyet az Úr készít az övéinek.

Szerettünk volna új kaput nyitni azok előtt, akik egy templomba nem feltétlenül térnének be, átadni az örömüzenetet talán szokatlan, mégis sokak számára befogadható formában – mondja a lelkész. – Ez a ház a falu főutcáján áll, amely frekventált turistaútvonal, ahol évente százezer turista halad el. Itt van a közelben a füzéri, a boldogkőváraljai és a regéci vár, a szomszédban van Vizsoly, több turistaútvonal is keresztülhalad Göncruszkán – sorolja. – Az étterem nevével olyan világra szeretnénk rámutatni, amely létezik.

Számunkra magától értetődő, hogy Isten országa létezik, de mégiscsak azzal vagyunk megbízva, hogy mi ezt felmutassuk, megmutassuk azoknak, akiknek ez nem természetes és nem megfogható – vallja Sohajda Levente. Ezt a missziós célt szolgálják például az étterem homlokzatát díszítő, fából faragott táblák, amelyek mindegyike a János evangéliumából vett egy-egy képet jelenít meg. – Jézus „én vagyok” mondást faragtuk ki, hogy minden erre járó tudja, Jézus nem véletlenül mutatkozik be így a világnak: én vagyok a jó pásztor, a világ világossága.

De nemcsak azok kapnak lelki táplálékot (is), akik betérnek az étterembe, hanem azok a vendégek is, akik elviszik a megrendelt ételt. – Aki menüt rendel nálunk, és nem helyben fogyasztja el, az a levest és a főételt tartalmazó edényeket egy igés szalaggal átkötve kapja meg, amelyen rajta van az étterem logója is – mondja Sohajda Levente. A szalagokon mindennap a Bibliaolvasó Kalauz szerinti napi ige olvasható, amelyet az étterem munkatársai nemcsak kinyomtatnak reggelente, hanem el is csendesednek felette, befogadják, hogy aztán napközben a konyhában, az asztalok körül megéljék, odaéljék a vendégek elé. – Eleinte sokan meglepődtek, amikor elkezdtük ezt.

Akik gyakran rendelnek, azoknak már természetes, hogy mindennap van igei üzenet, és ők meg is kérdezik, hol van a napi Ige, amikor esetleg valamilyen technikai malőr miatt nem sikerül a nyomtatás, és nem tudjuk odatenni a rendelés mellé. Ez jó visszajelzés, akár egy is elég belőle, mert, ha tudjuk, hogy legalább egy ember mindig várja nemcsak az ételt, hanem az Igét is, akkor ez a küldetés már elérte a célját – véli a lelkipásztor.

Ige az ebéd mellé azoknak is jut, akik nem elvitelre kérik a menüt, vagy esetleg az étlapról választanak maguknak fogást. Az étterem asztalait – amelyek vadcseresznye, vadkörte és diófa anyagát a közeli Borsó-hegyről gyűjtötték, és a gyülekezet egyik presbitere és annak fia készített belőlük asztallapokat – egy-egy színes, kerek kerámialap díszíti, amelyekre különböző bibliai Igéket festettek. A korongok cserélhetők, így üzenetük mindig az éppen aktuális ünnepkörhöz igazodik. A kerámiáknak akkora sikere lett, hogy most már eladásra is készítenek belőlük, hogy ne az asztalokon lévőket vigyék el a vendégek.

Miközben beszélgetünk, az étterem ablakai előtt iskolások haladnak el rendezett sorokban, majd az étterem egyik hosszú asztalához ülnek le ebédelni. – Naponta 400-450 adag étel készül az étterem konyhájában, amelyek többségét a gyülekezet óvodájába és iskolájába járó 230 gyermek fogyasztja el – magyarázza a lelkész. – Az étterem elsősorban azért épült, hogy az intézményeinkbe járó gyermekek étkeztetését saját magunk meg tudjuk oldani – teszi hozzá. A gyermekek közös étkeztetése egyfajta pedagógiai szemlélet is. – Nagyon fontos a matematika, az angol, minden tantárgy, amelyet tanítunk, de a hitéletnek vannak olyan részei, amelyeket nem lehet az osztályteremben megtanítani, amelyeket egyszerűen meg kell élni, ilyen az asztalközösség is.

A gyülekezet óvodájába és iskolájába otthonról semmilyen élelmiszert nem hozhatnak magukkal a gyerekek. – Egy részük normál vagy jó egzisztenciájú családból származik, míg mások telepi környezetből jönnek. Ezért van köpenye is a gyerekeknek, hogy ne az legyen a különbség, hogy az egyik Adidasban jár, a másik meg Adiosban. Ezért lett alapszabály az is, hogy mindenki ugyanazt eszi. Ez az asztalközösség szabálya is. Egy nagy család vagyunk, amelyben megosztjuk egymással az ételt.

A lelkész szerint most olyan korszakban élünk, amelyben a gyerekek jelentős része otthon már nem él asztalközösséget, mert inkább a tévé előtt eszik, vagy nem is együtt étkezik a család. – Ezért lett fontos nekünk az, hogy legalább az iskolában gyakoroljuk ezt velük. De nem csak az iskolásoknak, a gyülekezetnek is újra meg újra meg kell tanulnia, hogy gyakorolja egymással az asztalközösséget, amely a keresztyén ember számára mindig igeközösség is. Ezért imádkozunk étkezés előtt, odavárjuk azt, aki ezt az asztalközösséget életre hívta, Jézus Krisztust.

Sohajda Levente elmondja, hogy az étteremben nem a nyereségesség az elsődleges, nem is ez volt a céljuk a létrehozásával. – Egyszerűen arra gondoltunk, hogy egyrészt egészséges ételeket szeretnénk adni a gyerekeknek, másrészt minél sokszínűbb étkezésük lehessen, hogy megismerhessenek olyan ételeket is, amilyenekkel otthon nem találkoznak, vagy máshol az áruk miatt nem passzolnak bele a mai magyar közétkeztetésbe. Az már az elején nyilvánvaló volt, hogy minőségi ételeket adni és egészségtudatos étkezésre nevelni csak akkor tudunk, ha túllépünk az államtól kapott fejenkénti 375 forintos étkezési hozzájáruláson.

A lehetőséget erre a gyülekezet saját méhészete és mézüzeme teremti meg. Egész pontosan az egyházközség nonprofit cégének méhészete és mézüzeme, ugyanis a jogszabályok nem teszik lehetővé, hogy az egyházközség vállalkozást üzemeltessen. – Később beláttuk, mennyire nagy áldás van azon, hogy különválasztva működik a gyülekezet kegyességi és gazdasági élete – vallja be Sohajda Levente.

A nonprofit vállalkozás volt az alapítója a Talentum Református Tehetséggondozó Általános Iskolának és a Talentum Református Óvodának is, ugyanúgy a méhesnek is a tulajdonosa, amely elég hasznot hoz ahhoz, hogy az éttermet üzemeltethessék, illetve anyagi hátteret teremt többek között egy ösztöndíjprogramnak is, amellyel a református iskolában végzett, rászoruló diákok továbbtanulását támogatják. – Tudtuk előre, hogy a gyerekétkeztetés mínuszos gazdasági tevékenység lesz, ezért már az elején úgy terveztük az éttermet, hogy a gyerekek mellett a környék gazdáinak, vállalkozóinak és az itt kiránduló turistáknak is tudjunk menüt vagy akár à la carte fogásokat biztosítani, hogy az így befolyó plusz bevétel kiegyenlítse a gyerekétkeztetés negatívumát – mondja a lelkész. Hosszú távon az a cél, hogy az étterem is önfenntartóvá váljon.

Az önfenntartáshoz elengedhetetlenek azok az éhes turisták, akik gyalog, biciklivel vagy éppen autóval kirándulnak a Zemplénben, és megállnak ebédelni a TejjelMézzelben. Ennek az elképzelésnek leginkább a koronavírus-járvány tett keresztbe, mert az étterem elindulása szinte egybeesett a világjárvány kirobbanásával, a járványügyi korlátozások pedig a mélybe lökték a turizmust.

Persze, ahogy enyhült a járvány és szabadabbá vált a mozgás, megjelentek a turisták is az étteremben. Annak ellenére, hogy az első évben nem hirdették sehol, a turisták lassan felfedezték maguknak, volt olyan szombat délután is, amikor foglalt volt az összes asztal. Az étterem egész évben hétfőtől szombatig van nyitva, a vasárnap mindenkor a gyülekezeté, az év bizonyos részében ugyanis istentiszteleteknek is otthont ad az épület.

A TejjelMézzel amellett, hogy mintegy üzemi konyhája a göncruszkai református oktatási intézményeknek, továbbá a falu egyetlen étterme, ahová így a helyiek beülhetnek egy-egy ebédre, valamint a környékre látogató turisták is jóllakhatnak, missziós központ is. Olyan hely, ahol közvetetten találkozhatnak Isten Igéjével a vendégek. – Ide olyanok is bejönnek, akik a templomba vagy a gyülekezeti házba nem lépnének be. Leülnek az igés asztalokhoz. Vannak, akik kritikusak, és nem értik, miért köszön a pincér „Áldás, békesség!”-gel, de ez jó alkalom, hogy bemutatkozzunk, hogy humorral, mennyei derűvel meséljünk önmagunkról, de legfőképpen Isten szeretetéről.

Önmagában nagy ajándék, hogy van olyan csatornánk, ahol nem nekünk kell kezdeményeznünk, hanem maguktól jönnek be az emberek. Persze, el lehet rontani – mondja a lelkész, aki szerint emiatt fontos, hogy tisztában legyenek önmagukkal. – Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy református keresztyének vagyunk itt, Göncruszkán, kihez tartozunk, és pontosan tudnunk kell, hogy mit szeretnénk adni a vendégeinknek fizikai és lelki értelemben. Ha ebben bizonytalanok vagyunk, félre is csúszhat az elképzelés.

Amiben nincs önazonosság, az már messziről is hiteltelennek látszik, hát még ha közelebb lép az ember. – Bármit teszünk, az nem rólunk szól. Ha hibázunk, az nem minket, hanem a gyülekezetet és végső soron a keresztyénséget és az Úristent minősíti. Ezzel a felelősséggel kell nekünk minden reggel összekulcsolnunk a kezünket, és kérni az erőnek, szeretetnek Lelkét, hogy minden emberi gyarlóságunk, esetlenségünk ellenére ragyogjon fel közöttünk az Isten országa.