Isten szabadítása nem javítgat, tiszta lapot ad

Hogyan kerültetek kapcsolatba az Iszákosmentő Misszióval?

ICA: Elkezdem én, ahogy nekem fölépül, mert azt szoktam elmondani, hogyan omlott össze az életem, mint a kártyavár, és hogyan dolgozott velem az Isten. Én nagyon békétlen, Isten nélküli családba születtem, két édestestvér közé. A háború után anyám nem tudta hova tenni magát a nővéremmel, összejött apukámmal, megszülettem én, aztán anyám férje visszatért a fogságból. Nagyon szegények voltunk, és örökké cirkuszok zajlottak. Én ezért nagyon korán elhatároztam, hogy majd én. Majd ha férjhez megyek, ott lesz minden. És ahogy betöltöttem a tizennyolc évemet, azonnal férjhez mentem. Anyósom ideadta a kis nyári konyháját, abban laktunk, a férjem megjárta a katonaságot, majd megszületett a fiunk. Már második osztályba ment, mire végre kaptunk egy szép kis szövetkezeti lakást Újpesten. Végre egy ajtó, amelyen zár van, végre egy fürdőszoba, ahol folyik a víz. Amikor felkerült az utolsó kép a falra, ott álltam az ajtóban harmincévesen, és néztem azt a kis lakást, amiért nyolc évig éjszakáztam. Azt mondtam, az én életemet én rendezem be, úgy, ahogy szeretném. Az én gyereknevelésem, az én házam tája, házasságom. Aztán szépen lassan minden kifolyt az ujjaim közül, mint a homok, közben az ember megfáradt, megcincálódott. Ráadásul az én fiatalkoromban nagyon sikk volt inni. Néha eszembe jut, hogy milyen silány utánzata az igazi életnek az, hogy az ember ezzel beéri, hogy jól betintázik, füstöl, és közben filozofál és hülyeségeket rág körbe-körbe. Aztán huszadik évébe ért a házasságunk, és azt mondtam, ezt én így nem csinálom tovább, és egy bőrönddel eljöttem otthonról, de még mindig az volt, hogy na, majd én megmutatom. Akkor elmentem vendéglátózni, és öt év alatt értem el a gödör fenekét. Negyvenhárom éves voltam, amikor összeomlott minden, és nem értettem, miért nem megy, miért ilyen nehéz nekem az élet, mikor olyan mérhetetlen energiákat feccölök bele. Azt mondtam, ez így nem mehet tovább. Még mielőtt túl méltatlan helyzeteket megérnénk, és már azért se tudok bemenni dolgozni, hogy legyen mit elinni, azelőtt ezt itt rövidre zárjuk. És akkor bevettem hatvan darab altatót, meg annyi konyakot rá, ami még lement. Mélységes utálattal vettem tudomásul, amikor fölébredtem egy kórházi ágyon, hogy még ez se sikerült.

És hogyan mozdultál ki a mélypontról?

ICA: A két testvérem hallott a misszióról. Becsomagoltak, és azt mondták, hogy megyünk egy egyházi gondozásban lévő szanatóriumba. Rettenetes állapotban voltam, ötven kilóra fogytam. Hetes váltásban dolgoztam: a dolgozós héten tizenkétóráztam, akkor tartani kellett magam, nem ittam. De a szabad hetemen mindig belecsúsztam abba, hogy iszok egy kicsit, és sokszor arra eszméltem föl, hogy csütörtök van. És aztán elrendezték a testvéreim, fölvittek Dömösre. Én katolikusnak vagyok keresztelve, de soha nem szerettem a katolikus lét külsőségeit, és nem fogott meg. Amikor mentünk Dömösre, az jutott eszembe, hogy egy pap fogja most itt osztani az észt? Hát ki se csomagoltam a bőröndömet, mondom, én már itt se vagyok. Aztán nagyon meglepődtem. Balog Zoli bácsi olyan elhívott embere volt az Istennek, és annyira hiteles. Minden manír nélkül hagyta magán átáramlani az Isten befogadó, elfogadó szeretetét. És azzal együtt nem volt negédes, mert azt ki nem állhatom. És nem is értettem, hogy mit akar ez tőlem, mikor mindenki csak elhúzódott az alkoholistától. Ráadásul roppant értelmes ember volt, és én szeretem, ha valaki használja, ami a nyakán van. Lehetett tőle kérdezni, és mindig türelemmel, két-három mondattal válaszolt, de az ott volt a helyén. Gondoltam: ha ez az öreg tudja jól, és én tudom ezt az egész „Isten-dolgot” rosszul, akkor én nagyon el vagyok keveredve. Jöttek bizonyságtevők, na persze, gondoltam, ezek ilyen megfizetett népek, csak így megy ez, hogy 20-25 év alkoholizmust egyik napról a másikra el lehet hagyni. A szabad hetemen voltam Dömösön, és aztán jött a munkás hetem, reggeltől estig dolgoztam. Vettem Bibliát, forgattam. Jézus akadt nekem bele a szívembe, mint a horog, de nem tudtam hova tenni. Á, hát ez nekem nagyon magas volt. És aztán eljött a szabad hetem, és bementem a közértbe vásárolni, és mikor kijöttem, becsukódott mögöttem az ajtó, és rájöttem, hogy elfelejtettem italt venni. Megálltam ott, a küszöbön, és arra gondoltam: hogyan felejtettem el a piát? Ezt ő csinálta? Mire hazaértem, és elővettem a kulcsomat, azt tudtam kinyögdécselni, hogy hátha ezt neked köszönhetem, és tényleg itt vagy, akkor gyere be velem, ne maradjál kívül, mert akkor nem tudom, mi lesz velem. Persze nem hittem, hogy tudnék én még „jóemberkedni”, de azért csak elővettem a Bibliát, csak olvasgattam, csak mentem az Alagi térre a misszióba, és akkor szépen lassan, lépésről lépésre az ember előrejut. Próbáltam fölidézni az ital ízét, és nem ment. És ha láttam, hogy valaki iszik egy jó párás sört, nem kívántam. Szóval tényleg érdekes, hogy az Isten szabadítása nem radírozgat, nem javítgat. Tiszta lap. És akkor megtudtam, hogy a fiamék kisbabát várnak, fölmentem hozzájuk, és megláttam ott a volt férjemet, és teljesen szíven ütött. Én borzasztóan tudok haragudni, de akkor, érdekes, egy pillanat alatt elmúlt a haragom. Kínált persze itallal, mondtam, hogy én nem iszom, engem az Úr Jézus megszabadított. Akkor azt válaszolta nekem, hogy te normális ember voltál, inkább igyál. És akkor mondtam az Úrnak, hogy hát úgy akarnék segíteni rajta. Másfél évig imádkoztam érte, hogy a misszióba elkerüljön, mert olyan ellenállás volt benne, hogy egyszerűen szinte rosszul volt, hogyha én kiejtettem az Isten nevét.

Végül mi változtatta meg ezt az ellenállást?

LACI: Én nagyon szerettem inni, és tudtam is. Ami bement, az maradjon is ott. Nekem az volt az alkoholista, aki az árokban hevert a piától. Dömösön tudtam meg, hogy szintivó vagyok: ittam reggeltől estig, egy bizonyos szintet elértem, és arra mindig csak rátöltöttem. Későn csúsztam bele a piába, azelőtt legfeljebb egy egy sör csúszott le. Aztán a gyógyszergyárban egyszer négy óra után elmentek a főnökök, nekiálltunk zsugázni, a többiek meg titokban ittak. Hogy benne legyek a brancsban, és ne gondolják, hogy köpni fogok, én is elkezdtem velük inni. Aztán rendszeres lett. Úgy kezdtük a napot, hogy egy kis gyógyszeres üvegbe kértünk egy forró kávét, és azt tiszta szesszel fölöntöttük, szóval borzasztó volt. Nagyon hamar kialakul a függés. Mondtam, hogy jó, hát majd ha gáz lesz, leteszem. Hát ez az, ami nem megy. Az a baj az alkohollal, nincs ráírva az utolsó pohárra, hogy ez után függő leszel. Aztán már nem tudtam ülni, mert a májam akkora volt. Na, mondom, akkor nem iszok, csak bort. Tehát megmagyarázza magának az ember. Én nem akartam menni Dömösre. Nem volt nekem bajom az Istennel, csak nem foglalkoztam vele. Majd én magam csinálom, és megoldom a dolgomat. Szabadultam volna én az alkoholtól. Meg is próbáltam, hogy legalább délelőtt nem iszok. De nem ment, úgy két-három órát bírtam, és rettenetesen szenvedtem. És akkor Ica egyik mondata jutott eszembe: Dömösre gyere el, jó levegő van, jó kaja van, pihenni lehet. Hát, mondom, mi kell egy ötvenkilós, lerobbant embernek? Nem volt semmiféle vallási előképzettségem, kérdeztem, mit csináltok? „Igét olvasunk.” Hát ezt nem értettem, az iskolában én azt tanultam, hogy az ige cselekvést, történést kifejező szó. De, mondom, elmegyek. Állt az ajtóban egy ember, SZTK-keretes szemüveg, valami kopott ing, színehagyott régi nadrág és egy lyukas bársonypapucs volt rajta. És akkor mondja, hogy ő a Zoli bácsi, és így már tudtam, hogy kicsoda. Ő otthon volt Dömösön, azért volt így öltözve, de akkor elkezdtem magamban vigyorogni, hogy ha ilyen a főnök, akkor ebbe a bandába én szépen beférek. Amúgy az volt a véleményem, hogy ezek is isznak, csak nem annyit. De bementünk, elkezdődött az igehirdetés, és marhára meglepődtem, hogy nem értem, amit az öreg mond, és mégis érdekel, és figyelek. És a következő az volt, hogy nem hiányzik a pia. Mindenórás ivó voltam akkor már, és ugye hajnalban ittam utoljára. Délután mondom, itt valami történt, ezek a keresztények rafináltak, biztos valamit a levesbe belepiszkáltak. De kénytelen voltam bevallani, hogy hát mégiscsak fölöttünk gépészkedett valaki. És ha Isten szépen elvette az ivási kényszert, amitől én sokat szenvedtem, akkor jó lesz vele jóban lenni.
ICA: Aztán isteni sugallatra újra összeházasodtunk. De nemsokára rá jött Laci gégerákja. Hát, mondom, Uram, ez igen, azért kellett ez, hogy legyen, aki eltemesse? És aztán akkor, amikor kitolták őt a műtőből, újra „leesett”, hogy itt van velünk az Isten, ebben a nagy bajban. Aztán volt infarktusa, majd jött nekem a hólyagrák, de végül átmentem rajta valahogy. És rengeteg ilyen volt, amikor az ember úgy érzi, hogy kihúzták a lába alól a szőnyeget. Azt hittem, ki van kövezve az út, ki van párnázva, ahova leülök, mert az Istenhez tartozok. De végül is megtapasztaltuk a mindennapi életben, hogy hordoz minket, annyi jót tett velünk. Nekem volt az első gyógyító alkalmon ez ígéret, hogy „mind te, mind a te házad népe”. Mondom, na hiszen, se házam, se népem. És aztán ahogy eltelik huszonöt-harminc év, látja az ember beteljesedni, hogy amit az Isten megígért, az úgy lesz.

De ez nem feltétlenül sima, göröngyök nélküli út.

ICA: Igen, és amikor jön egy betegség vagy egy haláleset, és akkor sokan azt mondják, hogy nahát, ezt én köszönöm, nem kérem. Egy régi kollégám fia meghalt egy balesetben. Hát neki hiába mondom most, hogy mennyire szeret az Isten, hallani sem akar róla. Azért egy szülőnek a gyermekét eltemetni!
LACI: Viszont van ellenpélda is, hogy valaki akkor tér meg. Természetesen hiányzik, aki meghalt, nekem is anyám, aki az egyetlen volt, aki elfogadott szőröstől-bőröstől, de ő van a jó helyen. Mi ragaszkodunk ehhez az élethez, de ez csak az előszoba. Viszont itt kell úgy élni, hogy odakerüljünk. Nem úgy élsz, nem fogsz odakerülni. Ez tényleg ennyire „egyszerű”. És nyugodtan el merem mondani, a keresztény élet sokkal jobb élet. Tudniillik jártunk a másik oldalon, és inkább ezt választottuk. És bármikor, bárhol, bárkinek elmondom ezt, és nemcsak ezt, hanem hogy van szabadító Istenünk. Kevesen figyelnek, talán azt gondolja mindenki, majd ő megoldja. A fiam se tudta, ő is belecsúszott az alkoholba.
ICA: Jártunk együtt bizonyságot tenni a gyerekkel. Gyerek – hát már ötvenkét éves. És mikor hallgatod, hogy neki milyen volt gyerekként, hogy ittunk, kártyáztunk néha otthon, vagy ilyesmi. Azt hitte az ember, hogy mert kaja van, mert rend van, mert ruhája van, akkor neki úgy jó. De aztán hiába látta ezt, a példával sem tudtunk neki segíteni, hogy elkerülje. De az Isten kijózanít, és józanul is tart. És elrendez mindent. Az unokám, aki harmincéves, most vizsgázott fodrászatból, mert ott tud evangélizálni. Őt az Isten erre hívta. És azért az olyan jó, hogy az ember nyugodtan hal meg, mert a legnagyobb örökséget hagyja a családra, az Isten szeretetét.

Hogyha most elmennénk egy kocsmába, és bemutatnék egy embert, aki mindennap ott van, mit mondanátok neki?

ICA: Tudod, először is megölelném, és lehet nagyon elcsépelt az, hogy azt mondanám, hogy Isten végtelenül sajnálja, amit magaddal művelsz. Minden problémát, minden gondot meg lehet ővele beszélni. Neki kéne mondani, nem az ivócimboráknak, mert azok nem tudnak segíteni. És nem az ital a probléma, mert ahogy az ember megtér, rájön, hogy az Isten nélküliség volt a probléma. Azért él az ember úgy, mint a hal a szatyorban, mert nem a helyén van. Azért vergődsz, azért kínlódsz, mert nem az Isten világosságában élsz. Bujkálsz a sötétben, csinálod a dolgaidat, és csodálkozol, hogy nem megy semmi.
LACI: Én megkérdezném tőle, akar-e szabadulni, mert csak akkor érdemes neki erről beszélni, ha ez őt érdekli. Én is olyan voltam, tehát elfogadom, hogy van, aki ha az Isten vagy Jézus szóba kerül, mind a tíz körömmel kapaszkodik és tiltakozik. Mindenbe kapaszkodik, az Isten valahogy nem kell. Nem is erőszakolom. De ha valaki azt mondja, hogy igen, én szeretnék ebből szabadulni, szeretnék más életet, akkor azt mondom: menjél Jézushoz! Tudok olyan helyet, ahol téged meggyógyítanak. Én azt szoktam mondani mindenkinek: gyere el az Alagi térre a csoportalkalmunkra, nézzél körül, és döntsd el, hogy kell-e neked ez, vagy nem! Nagyon sok mindent lehet beszélgetni, de a szabadítást csak Jézus fogja megadni. Akarnod kell és kérned. Mindenkinek el van készítve a kegyelem név szerint. Egy gáz van, neked kell odamenni érte. Döntsd el, kéred-e a szabadítást az alkoholtól! Kétféle válasz van, apám: igen vagy nem. Az, hogy esetleg jó lenne, talán, meg izé, az nem működik. Mi már nem leszünk szociális ivók. Aki egyszer már piás volt, az rohadtul örüljön, ha megkapta a szabadítást, és soha az életben ne fogja meg azt a poharat újra.