Fehér bot a testnek és a léleknek

Minden év október 15-én tartják a fehér bot nemzetközi napját, amelynek célja, hogy felhívja a társadalom és a látók figyelmét a vakok és gyengénlátók helyzetére, nehézségeikre, és arra, hogy ők is szeretnének teljes életet élni a társadalomban: hétköznap dolgoznak, hétvégén elmennek szórakozni, vagy otthon maradva sorozatot „néznek”. Szeretnek, ismerkednek, barátkoznak, és vannak köztük sokan, akik hisznek is.

Hogy miért pont a fehér bot napja? Melyikünk ne tudná, hogy látássérülttel vagy vakkal van dolga, ha látja a fehér botot valaki kezében? Nem csak segédeszköz ez, hanem jelzés, és jó ideje szimbólum is. Alkalmazásának ötlete a francia Guilly d’ Herbemonttól származik, aki a párizsi utcán sétálgatva felfigyelt arra, hogy milyen nehéz és veszélyes a vakok számára a közlekedés, ezért könnyen felismerhető, kézben hordozható eszközön gondolkodott, amit távolról is fel lehet ismerni. Az első két fehér botot végül 1931 februárjában mutatták be, majd ötezer fehér botot osztottak szét, főleg az első világháborúban megvakult francia veteránoknak, azóta pedig az egész világon elterjedt a használata.

A vakmisszió ünnepségét a Szeretetszolgálat székházában Nógrádiné Kovács Alexandra misszióvezető lelkipásztor János evangéliumának azzal a részével nyitotta meg, amelyben Jézus meggyógyítja a vak embert, aki utána azt mondja neki: „Hiszek Uram”. A gyógyulás nem csak a testi szemet nyitotta fel, hanem a lelkit is, ami sokkal fontosabb – mondta a lelkész, aki hangsúlyozta: amióta létezik a vakmisszió, a célja az evangélium hirdetése a látássérült testvérekkel, és gyülekezetbe hívni őket.

Ahogy a keresztyéneket üldöző Saulhoz az Apostolok cselekedeteiben az Úr parancsára elmegy Anániás, úgy küld minket is az Úr más testvérekhez: a damaszkuszi tanítvány pontosan tudja, ki küldte és miért – jelentette ki igei szolgálatában Czibere Károly, a Református Szeretetszolgálat főigazgatója. Emlékeztetett: Nem azért vannak az egyháznak szolgálatai, mert vannak emberek, akik segíteni akarnak, hanem mert az Úr küldi őket. „Nem találhatom ki Jézus helyett, hogy mit kell tennem, hanem napról napra el kell tőle kérnem, és majd ő eldönti, mert ő a »főnök«, ő tölti meg szolgálattal az elhívást”.

Anániás azt mondja Saulnak, hogy azért küldte őt az Úr, hogy „újra láss”, ami azt jelenti, hogy eddig nem volt krisztusi látása, de most megkapja, és máshogy fog tekinteni önmagára, felebarátaira, a világra, Krisztusra – folytatta Czibere Károly. „Annak, aki már lát, Jézus csodái nem csak csak csodák, hanem a mennyország megnyilvánulásai ebben a világban”. A szeretetszolgálat főigazgatója szerint a másik emberrel is máshogy viselkedünk, ha tudjuk, hogy valakinek a teremtettje, és ha tudjuk, hogy mindannyiunkkal célja van az Úrnak. És ha az ember már megkapta a látást, küldetésben jár más testvéreknél – mondta Czibere Károly, aki minden jelenlévőnek azt kívánta, amit Anániás mondott Saulnak: „láss, és megtelj Szentlélekkel”.

Számomra a fehér bot napja első körben a figyelmességet jelenti. Azt, hogy van egy nap, amikor a társadalom látszólag odafigyel a látássérült emberekre, és beszélnek arról, miben szorulnak segítségre – mondta bizonyságtételében Durgonics Tamás, kezében tartva fehér botját. Elmondta, hogy a bot a keze meghosszabbítása, amellyel messzebbre ér, jobban fel tudja térképezni a világot, tudja az egyenes irányt tartani, és biztonságérzetet ad neki. És szerinte ugyanezt a szerepet tölti be a lelkében a hite. „A végtelenig érhet a lelki kezünk a hitünk által”.

Emlékeztetett, hogy jó, hogy van egy ilyen találmány, ami segíti őket a Földön, és jó, hogy van egy nap, amikor a többségi társadalom figyel rájuk, de ez a nap éjfélkor véget ér, és a hétköznapok elterelik az emberek figyelmét, mert mindenki a saját problémáival van elfoglalva. „De egyvalaki mindig, minden nap figyel ránk: az Úr. Akár van a kezünkben fehér bot, akár nincs, törekednünk kell arra, hogy minél hosszabbra nyúljon a hitünk karja, hogy valóban át tudjuk ölelni az Urat. Mi vakok különösen tudjuk, hogy ha elveszítjük a támpontunkat, könnyen eltévedünk. Ha elveszítjük a legfontosabb támpontunkat, az Urat, eltévedhetünk az életben” – mondta bizonyságtételében Durgonics Tamás.

Annál nagyobb figyelmesség nincs, hogy a teljes Biblia már elérhető hangoskönyv formájában – mondta köszöntőjében Miklós Tibor a Bartimeus Egyesület elnöke, aki emlékeztetett, hogy ők látássérültek is ugyanolyan értékesek, mint mások, és nem csak kapni, hanem adni is szeretnek. Elmondta, hogy számtalan helyen voltak szolgálni például Magyarországon, Erdélyben, sőt még Ukrajnában is, ahova orosz-ukrán nyelvű hangos Bibliákat is vittek a többi adomány mellett egy ukrán látássérült szervezetnek.

Juhász Márton, a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) ügyvezető igazgatója elmondta, hogy köszöntőbeszéddel készült, de helyette inkább egy köszönőbeszédet fog mondani. Elmesélte, hogy már fiatalon megtapasztalta az igazságot az ige azon szavaiban, hogy „aki mást felüdít, maga is felüdül”, amikor úgy indult segíteni az őrbottyáni Juhász Zsófia Református Szeretetotthonba, hogy majd ő segít, majd ő ad, de végül mindig azt tapasztalta, hogy ő kapott többet. „Most is úgy érkeztem ide, hogy azt gondoltam, hogy majd én adni fogok, de megint csak többet kaptam. Azt gondolom, hogy önök látássérülten is többet látnak Isten országából, mint mi. Köszönöm, hogy együtt ünnepelhetünk” – zárta beszédét.

Ti általatok lett teljes a szeretetszolgálatnak ez az oldala, és az Úr akarta, hogy találkozzunk – mondta Katona Viktória az MRSZ ügyvezető helyettese, aki olyan erős hitet kívánt minden jelenlévőnek, ami magas fává tud nőni, és gyümölcsöt tud teremni. „Osztogassátok ezt a gyümölcsöt, mert ennek a világnak nagy szüksége van Isten fiaira és leányaira” – intett mindenkit, és egy indiai mesére hivatkozva azt mondta: „váljatok felhőnyitogatókká”, engedjetek utat a világosságnak, ami maga Jézus Krisztus.

A felszólalások között verses és zenei szolgálatok és közös éneklések hangzottak el, amelyeket csak néha zavart meg a mocorgó vakvezető kutyák nyakában csilingelő csengettyűk hangja.

Az ünnepség végi áldás után furcsa kis menet indult a Városligeten át ebédelni egy közeli étterembe: segítőkbe karoló, lassan haladó látássérültek és kutyájukban és fehér botjukban bízó sietős léptű vakok szelték át sorban a Hermina úti gyalogosátkelőt, ahol az autósok és a troli utasai kissé elcsodálkozva nézték a felvonulást.

De a parkban sem maradt észrevétlen a kis csoport, ahol a gyorsabbak időnként bevárták azokat, akik kényelmes tempóban haladtak a lehullott falevelek övezte ösvényeken. A Dózsa György úti gyalogátkelőnél végre lehullt a lepel arról – legalábbis a cikk szerzője számára, a kedves olvasó talán már tudta ezt –, hogy honnan is tudja az a városban és az országban néhány helyen elhelyezett beszélő lámpa, hogy éppen van-e látássérült az átkelőnél, amikor egyszerre legalább hatan nyomkodták a kis távirányítót, ami a közlekedési lámpát minden gombnyomásnál furcsa hangjelzésre, és a hangos mód bekapcsolására készteti.

Galériánk a sétáról (a képekre kattintva nyitható meg):

Beiratkoztam egy képzésre, ahol hétköznapi dolgokat tanítanak, nagyon várom például, hogy legközelebb kenyeret kenni tanítanak majd – ezt már Viktor mesélte nekünk az ebédnél, akivel nyáron ismerkedtünk meg a vakmisszió tahitótfalui táborában. Azt mondta, ezerféle dolgot megcsinál egyedül – ebédet főz, takarít, ugyanúgy bejár dolgozni, mint bárki más –, de kenyeret kenni számára az egyik legnehezebb feladat. Aztán, amikor a zenéről és zeneszerzésről beszélt, csak ámulva hallgattuk, ha a fizikai látásban hiányt is szenved, a hangok terén kevesen érhetnek nyomába. Ezért is örült különösen annak, hogy a program záróeseménye a Magyar Zene Házának meglátogatása volt az ebéd és egy gyors kávé után.

A fehér bot napjának végén, a Magyar Zene Házában kísérőkbe karolva a fejükön fülhallgatóval a kiállítást elmélyülten élvező, vagy épp mosolyogva hallgató látássérültek és vakok emlékeztettek minket arra, hogy – és talán megbocsájtják, ha most nem bibliai idézetet írok – ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan, és bár ebben a világban oda kell figyelnünk látássérült testvéreinkre, és néha beléjük kell karolnunk, hogy segítséget nyújtsunk, egy másik világban talán majd pont ők vezetnek minket kézen fogva, mert lehet, hogy ott ők látnak jobban.