Emberhalászokká teszlek titeket – áll azon a táblán, amelyet Siklós József, Balog Zoltán és Balog Zoltánné, az Iszákosmentő Missziót elindító lelkipásztorok emlékére avattak pénteken Rákospalotán a Református Missziói Központ épületének kertjében. A tábla mellett emlékfát is ültettek. Az eseményen Balog Zoltán dunamelléki püspök is részt vett.
Emlékfát ültettek Siklós József, Balog Zoltán és Balog Zoltánné emlékére a Református Missziói Központ munkatársai pénteken.
Az Iszákosmentő Missziót negyven éve elindító lelkipásztorokra emlékező örökzöld fa alá emléktábla is került, melyen Máté evangéliumából – „...emberhalászokká teszlek titeket” és A példabeszédek könyvéből – „Az igaznak emlékezete áldott” – is szerepel idézet.
A nap során először a központ rákospalotai épületében a missziók munkatársai családias hangulatú közös karácsonyi ünnepséget tartottak, zenés műsorral, ajándékozással.
Kora délután a nap formálisabb része következett: az egybegyűltek kivonultak az épület kertjébe, és Magyarné Balogh Erzsébet a központ lelkész-igazgatója és Némethné Balogh Katalin, az Iszákosmentő Misszió vezetője irányításával énekelve fogadták Balog Zoltánt, a Dunamelléki Egyházkerület püspökét, a Zsinat lelkészi elnökét.
Balog Zoltán a szülei és Siklós József emlékfájának ültetésén megjelenteknek elmondta: úgy gondolja, nagyon szép és megható, ha emlékezünk azokra, akik előttünk jártak a szolgálatban. „Mondjuk meg őszintén, hogy ebben mi a magyar református egyházban nem vagyunk túl jók. Könnyen elfelejtjük azokat, akik előttünk jártak. A lelkipásztorok között is tapasztalom ezt, és ezért ez egy különösen szép dolog, hogy valahogy az Iszákosmentő Missziónál ez másképp van”.
A püspök arra is felhívta a figyelmet: ha emlékezünk azokra, akik előttünk jártak a szolgálatban, az nem nekik fontos, mert ők már „jó helyen vannak”, hanem nekünk, mert a mi hitünket erősíti, és jó, ha tudjuk, mik azok az alapok, amelyekre ők is építettek, és mi is építhetünk.
„Egy humorosabb kis történettel szeretnék édesapámról megemlékezni. Nekünk elég viharos viszonyunk volt kamaszkoromtól kezdődően – az én kamaszkorom körülbelül féléves koromban kezdődött, és nagyjából negyven voltam, amikor véget ért –, és egyszer egy kicsit illuminált állapotban tértem haza, és amikor számon kért, azt mondtam: szeretném, hogyha engem is szeretnél, mert úgy látom, te csak az alkoholistákat szereted. Úgyhogy ezért ittam egy kicsivel többet a kelleténél.”
Hozzátette: abban a szolgálatban, amelyet a szülei végeztek, a család egymásra talált újra, sok-sok nehézség után. És ez nagy tanulság volt számára: ha komolyan vesszük a szolgálatunkat, még azok a dolgok is elrendeződnek és összetalálkozhatnak, amik egyébként nincsenek rendben. „Nagyon jó volt látni rajtuk: mit jelent az, hogy első helyen áll, amit ők vállaltak Isten ügyében. S hogy ez az első helyen levés nem ellene van a családnak, hanem sokkal inkább egyesíti. Mert az embernek így egy még tágabb családja van. Évtizedeken keresztül együtt ünnepeltük a szilvesztert Dömösön, az volt a mi családi szilveszterünk is a gyógyultakkal meg a gyógyulásra várókkal. Ez is szép emlék” – mondta Balog Zoltán.
A püspök testvére, Némethné Balogh Katalin, az Iszákosmentő Misszió vezetője arról emlékezett meg, hogy ebben az örökségben az emléktáblára felírt három ember mellett sok-sok lelkész, orvos és más önkéntes is ott áll: annak idején szeretetből segítettek, mentek a konferenciákra, vitték a misszió jó hírét, és hirdették az evangéliumot a gyógyultaknak.
Felidézte „Siklós Józsi bácsi” egykori mondását, mely szerint az iszákosság helyett az iszákosmentés a szenvedélye. „Egy kis szó, de sokat mondó”. Emlékeztetett a „szédületes tempóra”, amivel Siklós József az iszákosokért tudott dolgozni.
Nagy dolognak tartja azt is, hogy azok, akik ma Dömösre a misszióhoz érkeznek, előbb-utóbb mind azt mondják, bánják, hogy nem ismerhették „Zoli bácsit és Margit nénit”, vagy mostanában már Korsós Pista bácsit és felesését, Irénke nénit, mert valami olyasmit sugároznak a gyógyultak beszámolói ezekről az emberekről, ami több annál, hogy emlékeznek. „Édesapám, amikor nagy kérdések körül forogtak akár a szolgálatban, akár a gyógyulni vágyókkal, lezárásként sokszor ennyit mondott: van Isten. Amit mindenki tud, de a mondat mögött tudjuk, hogy mi áll.”
Elmondta, hogy a szülei jól kiegészítették egymást, édesanyja szenvedélyesen dolgozott az alkoholisták feleségeiért és a gyerekekért.
„Van szabadsága a ma emberének arra, hogy ne fogyasszon alkoholt, és annyi minden másra is van szabadsága, hogy tudjon szabadon az Isten dicsőségére élni. Ez van, ez működik Dömösön, csoportokban, gyülekezetekben, és áldott legyen Isten azért, hogy lehet folytatni, és szabad hinni, hogy van folytatás” – zárta gondolatait Némethné Balogh Katalin.
Magyarné Balogh Erzsébet arról beszélt, hogy „az örökkévaló Krisztusnak a szava van felírva az emléktáblára, és az örökkévaló Krisztusnak a szava örökké igaz: emberhalászokká teszlek titeket. Hiszen folytatódik a munka, folytatódik a szolgálat, és végzitek az emberek halászó szolgálatát. Így emlékezünk Siklós József, Balogh Zoltán és Balogh Zoltánnéra. Sokak szívében élnek”.
Ezek után a lelkész-igazgató megkérte Balog Zoltánt és Némethné Balogh Katalint, hogy segítsenek a Központ munkatársainak a fa elültetésében. A többi jelenlévő énekszóval kísérte a fa elhelyezését. A kertben tartott megemlékezés Balog Zoltán áldásával ért véget.
A megjelentek bevonultak az épület kis konferenciatermébe. Balog Zoltán megköszönte Magyarné Balogh Erzsébet eddigi munkáját, és elmondta, hogy újabb feladatokra kérte fel, de a lelkész-igazgató még nem adott választ a megkeresésre. A Zsinat lelkészi elnöke a Magyarországi Református Egyház intézményi rendszerének átalakításáról is beszélt, és megnyugtatta a Missziós Központ munkatársait, hogy változások jöhetnek, de mindenkinek a munkájára szükség van.
Az eseményt a missziói központ munkatársai közös ebéddel fejezték be.