Beszélgetésünk idején hazánkban már csaknem tizennyolcezren estek áldozatul a koronavírusnak. Gecse Attila Príma-díjas kórházlelkész, gyászterapeuta, a miskolci Erzsébet Hospice Alapítvány alapítója azt mondja, ebben az időszakban még jobban felértékelődött a kísérés szerepe. A református lelkipásztorral a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház kápolnájában beszélgettünk súlyos kérdésekről: gyászról, gyerekek és felnőttek haláláról, valamint arról, mi lehet a reménységünk a nehéz helyzetben.
Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a koronavírus-járvány hónapjaiban egy generáció hal meg úgy, hogy nem lehetnek mellettük a szeretteik.
Valóban áthidalhatatlannak tűnő távolság alakul ki a kórházba kerülő beteg és családja, barátai között, mert nem lehet látogatókat fogadni. A járvány kitörése óta naponta tapasztalom ennek a nehézségét és fájdalmát. Jó esetben a telefon marad az egyetlen kapocs, de a beteg állapotától függően sajnos a mobil sincs ott minden esetben. A 21. századra természetessé vált, hogy folyamatosan tudunk egymással kommunikálni, de a járvánnyal hirtelen annyi minden megváltozott körülöttünk. Talán felértékelődött a kísérés szerepe is. Saját bőrünkön érezzük a hiányát, hogy nem lehetünk együtt a beteg szeretteinkkel. Nem lehetünk ott azokkal, akikkel feladatunk lenne együtt menni a nehézségben is, de lássuk be, hogy nem mindig kísérünk akkor sem, ha erre adott minden lehetőségünk.
Úgy érti, hogy nem kísérjük méltó módon az elmenőket akkor sem, ha tehetnénk?
Az utolsó percekben mindenki a saját szerettei kezét szeretné fogni. Fontos lenne tudatosítani magunkban, hogy mindannyian kísérők vagyunk. Az öregek, a betegek, a haldoklók nem az önkéntesekre, az ápolókra, hanem ránk, a családtagjaikra, a barátaikra vágynak. A házastársat, a gyereket, az unokát, a barátot nem pótolhatják az egészségügyi dolgozók és a szociális munkások akkor sem, ha a leglelkiismeretesebben végzik a munkájukat.
Hogyan lehet jól kísérni valakit, aki búcsúzik az élettől?
Van két egyszerű kérdés, amelyre meg kell adnunk a választ önmagunknak. Az egyik, hogy mi nekem az élet? A másik, hogy mi nekem a halál? Írjuk le erről a gondolatainkat, és vegyük elő ötévente a füzetet, majd ismételjük meg a válaszainkat. Más lehet a feleletünk húszévesen és nyolcvanévesen, egészségesen és betegen, és másként fogalmazhatunk, ha például áttétes rák miatt közelebb kerül a halál. A válaszaink nagyban meghatározzák, mennyire tudunk hitelesen viselkedni, amikor ott vannak mellettünk az életből kilépő szeretteink.
Egy felmérésben olvastam, hogy az emberek többsége nem kórházban, hanem otthon szeretne meghalni. Az adatok azonban azt mutatják, hogy a legtöbben mégis valamilyen egészségügyi vagy szociális intézményben hunyják le végleg a szemüket.
Ezer középiskolás bevonásával én is készítettem felmérést életvégi kérdésekben. Az adatok egyeznek az ön által említettekkel, hiszen a fiatalok is azt fogalmazták meg, hogy otthon szeretnének majd egyszer meghalni. Látni kell azonban, hogy szinte semmilyen szempontból nem vagyunk felkészítve arra, mit jelent az élet végén ott lenni az elmenő mellett. Egy kisgyereknek gond nélkül levágjuk a körmét és tisztába tesszük, de az idős házastársunknál vagy szüleinknél ez valahogy nem természetes. Már fiatalabb korban is érdemes lenne elgondolkodni: milyen lesz, ha már nem tudunk kézen fogva együtt sétálni a házastársunkkal, vagy mit tudok tenni a másikért az élete utolsó időszakában? Mindig megdöbbenek, amikor megkérdezik tőlem egy-egy elhunyt hozzátartozói: „Tiszteletes úr! Nem mondta a kórházban a párom, hogy hová temessük? Mi volt a kívánsága?” Ezek a kérdések a kommunikáció teljes hiányát mutatják.
Kinek kellene felkészítenie a fiatalokat arra, hogy eljön az idő, amikor lesz dolguk az öregséggel és a halállal?
Egyszerű lenne azt mondani, hogy a családnak, de ez ritkán történik meg. Érdemes volna beszélgetni a témáról akár a hittanórákon is. Jó lenne, ha mindenki megértené, mit jelent az élet utolsó időszakában ott lenni a szerettünk mellett. Végül, ha már elment, hogyan intézzük a búcsúztatást? Mi történik egy temetésen? Nemrég az egyik elhunyt orvosunk gyermekei jöttek hozzám megbeszélni a temetés részleteit. Ezek a fiatalemberek tanácstalanul álltak, mert soha nem hallottak arról, hogyan zajlik ez a folyamat, pedig ez is az élet része.
Kórházlelkészként sok haldoklóval találkozik. Miről beszélnek az elmenők?
Nagy vágy ég bennük, hogy beszélhessenek az életükről. A katolikus egyház használja az „életgyónás” fogalmát.
Amikor valaki tisztába kerül azzal, hogy gyógyíthatatlan beteg, és tudja, hogy esetleg már nem éli meg a következő ünnepet, szeretné bejárni az élete stációit.
Keresik azt a lelkészt, vagy lelkigondozót, akivel megoszthatják mindezt. Ha valaki őszintén le tudja tenni az életét és érzi, hogy megbocsáttattak a bűnei, nyugodtan hunyja le a szemét. Ez jóval fájdalmasabb folyamat lehet akkor, ha a haldokló még fiatal, aki előtt ott lehetett volna az élet, mégis el kell fogadnia, hogy már nem ünnepelhetnek közösen a gyereke diplomaosztóján vagy esküvőjén, hogy soha nem ölelheti meg az unokáját, és nem lehet a családja támasza.
Talán a legsúlyosabb terhet mégis azok viszik, akiknek meghal a gyerekük. Ön a Lélekmadár táborban évről évre olyan családokat táboroztat, akik elveszítették egy vagy több gyereküket betegség vagy baleset miatt.
A halál emberileg elfogadhatatlan, és mindig spirituális kérdés. Sokaknak furcsának tűnhet, hogy létezik olyan tábor, ahová jöhetnek a gyászoló családok: együtt a szülők, a nagyszülők, a testvérek, a keresztszülők, a nagybácsik, a nagynénik. Gyakran olyan családokkal vagyunk ott együtt, akik éveken át tartó küzdelem után veszítik el akár az egyetlen gyermeküket, pedig minden áldozatot meghoztak, hogy életben maradjon. A gyászolók ezzel a mély fájdalommal élnek, de fontos, hogy megértsék: a gyermeket hosszabb vagy rövidebb időre ajándékba kapták. Előfordul, hogy Isten egy-egy gyermeket visszakér, mégis jó látni, hogy mennyi mindent adott rajta keresztül a hozzátartozóknak.
Van a gyerekeknek haláltudatuk?
Az ovisok már magabiztosan használják az informatikai kütyüket. Ismernek olyan játékokat, ahol a főhősnek több élete van. Szembesülhetnek azzal is, hogy elveszíthetnek valakit a családjukból. A gyerekek nyitottak, érdeklődnek, és csak rajtunk múlik, hogy mire akarjuk őket megtanítani az életről és a halálról.
El lehet mondani egy haldokló gyereknek, hogy meg fog halni?
Sokszor nem kell mondani semmit. Ha őszinte kommunikáció zajlik a családban, akkor a gyerekek úgyis éreznek mindent, és tudják, mi történik. A csendből és a félszavakból is érthetjük egymást, de ha kérdez, feleljünk neki őszintén, engedve, hogy ő adjon majd jelzést a folytatásra. A Lélekmadár táborban a négy-öt évesek gyakran beszélnek arról, hogy mit jelentett számukra a testvérük elvesztése. Ezek a kicsik szinte koravénekké válnak, olyan orvosi kifejezéseket ismernek, amelyeket talán soha nem kellett volna megtudniuk.
Maradtak meghatározó mondatai haldokló gyerekektől?
Súlyos betegségben megváltozik a gyerekek spiritualitása, másképpen néznek az égre, megjelennek a gondolataikban az angyalok. Keresik a másvilágot, az országot, amelyről Jézus beszélt. Sok esetben csodálatos bizonyságot tesznek Istenről, és álmaikban elhunyt rokonokkal találkoznak. Az is gyakran előfordul, hogy a romokban heverő családot a haldokló gyerek vigasztalja, biztatja a szülőket, hogy ne féljenek. Ismertem olyan tizenéveseket is, akik megköszönték a szüleiknek, testvéreiknek, hogy az emberileg rövidre szabott életükben menynyi jót kaptak tőlük. Ezek végtelenül mélyről jövő mondatok.
A gyász nagyon meggyötör minket, olyan is van, hogy valaki elmegy a szerette után.
A lelkileg meggyengült ember gyakran testileg is elerőtlenedik. Ezt leginkább az időseknél tapasztalom. Ha valaki leélt egy életet a házastársával, előfordul, hogy akár napokon, heteken belül utánamegy, még akkor is, ha ezt az egészségi állapota egyáltalán nem indokolta. Nemcsak vágyódik a másik után, hanem képes utánamenni.
Meghatározzák az utolsó perceink az öröklétet?
Az öröklétet inkább az egész életünk határozza meg. Szokták mondani, hogy az öregek arcán ott van az életük. A súlyos betegektől tanultam, hogy a bűnök nem akkor fájnak igazán, amikor elkövetjük őket, hanem az életünk végén. Ezért is lenne jó sokkal megfontoltabban élnünk.
Mit tanult még az elmenőktől?
Felesleges a veszendő dolgokra törekednünk, mert amit megehet a moly vagy a rozsda, az egyáltalán nem fontos. Sok ember feláldozza az életét, a családját, hajszolja magát az anyagi javakért, nagyobb lakásért, autóért, de az életük utolsó pillanataiban elértéktelenednek azok a dolgok is, amelyekre akár hetekkel korábban még büszkék voltak. A végén mindig a lelki kincsek és javak válnak fontossá.
Mire gondol, amikor lelki kincsekről beszél?
A legfontosabb a hit, a remény és a szeretet. Arra gondolok, hogy szeretetet adhatok és kaphatok. Lehet, hogy valamiért nagyon sokat dolgoztam, de felszabadító érzés azt megosztani a másikkal. Lehet, hogy külsőleg úgy tűnik, nekem kevesebb maradt, de belül többé váltam, mert adtam. Isten is ezt tette: nekünk adta egyszülött Fiát.
Az lehet a szép halál, amikor az ember meg tud békélni Istennel és az emberekkel?
Ez pontosan így van, hiszen akkor lehet békés, ha elfogadja mindazt, amit az Istentől kapott. Megérti, hogy semmi nem volt véletlen az életében, hiszen amin átment, az a saját nemesedését szolgálta vagy szolgálhatta volna. Tudom, nehéz felfogni, vajon mi lehet jó a halálban, hiszen egy szerettünk elvesztése után egyedül kell tervezni a jövőt. Visszanézve azonban láthatjuk, hogy az életnek és a halálnak is van értelme.
Nehéz felfogni ésszel azt is, hogy Jézus a saját halálával ajándékozott életet nekünk, embereknek.
Azért nehéz, mert ezt csak hittel lehet megragadni, racionálisan nem. Hogy lehetne azt észérvekkel elmagyarázni, hogy egy fiatal ember az életét adta értünk, és ahogyan történt, abban sokkal több volt a borzalom, mint a szépség. Az életnek megvan a maga mélysége és a magassága. Nagy mélység volt, amikor Jézus megmutatta ennek a nehéz pillanatait. A magassága pedig éppen a húsvét. Jézus kereszthalálával és feltámadásával felragyoghat a reménység, hogy nincs vége mindennek! Tudunk továbbmenni, az Úristen készít nekünk új feladatokat és találkozásokat.
Az ünnepeinken közösségben vagyunk együtt. A járvány miatt ez most lehetetlen, nem tudjuk megérinteni, megölelni a másikat. Milyen lesz így 2021 húsvétja?
Valóban nem lesz most nagy családi, baráti összejövetel, de talán pont az lehet a szépsége ennek a húsvétnak, hogy külsőségek és pompa nélkül, egyszerűségben és akár magányunkban lehetünk együtt Jézussal. Talán hiányzott is az életünkből egy bensőséges találkozás vele. A húsvét a reményről és az életről szól. Szeretném, ha az ünnep ezt az örömet hozhatná meg mindannyiunknak.