Az első otthon – szüleim kertje és az édenkert

„Kiűzte az Úristen az embert az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett.” (1 Móz 3,23)

Nyolcéves lehettem, amikor apám vett egy kertet, egy tíz méter széles, száztíz méter hosszú nadrágszíjparcellát. Emlékszem az örömre és lelkesedésre, amit éreztem. Ahogy együtt tervezgettünk, ahogy mindenfélét kérdezek róla. Közös életünknek egy boldog időszaka kezdődött akkor. Az elkövetkező néhány évben egy ilyen méretű kert is sok szórakozási lehetőséget tudott nyújtani ahhoz képest, amit előtte a bérház poros udvara kínált. A kert szinte második otthonunkká vált.

Aztán jött annak felismerése, hogy a kert mennyi munkával és fáradtsággal jár: leszedni a tizenkettő bokron termő ribizlit. Majd beérett a meggy, közben teremtek a zöldségek: a borsó, a zöldbab, a krumpli, a paradicsom, aztán nyár végén jött a szilva. Hét bőven termő, idős fának a termése. Idővel azt láttam, hogy a kert már apám szemében sem elsősorban örömforrás volt, hanem megoldandó, egyre inkább terhes feladatok sora, és amikor erre rájöttem, már nem szerettem többé a kertbe járni.

Az ember kezdetben egy édenkertben érzi magát, aztán megromlik a kerthez való viszonya, és elidegenedik tőle. Mindannyian átéltük ezt gyermekkorunkban: valamit váratlanul másnak látunk, mint azelőtt, és elhatalmasodik rajtunk az idegenség érzése.

Hermann Hesse Demian című regényében egy tízéves fiú hazugságba keveredik, majd megzsarolják, ezért pénzt lop az apjától. Az elkövetett bűn miatt rászakad az idegenség érzése: „A fogason lógott apám kalapja és anyám napernyője; az otthon gyöngédségét árasztották felém. De mindez nem tartozott már hozzám. Apa és anya fénnyel teli világa volt, én pedig, a vétkes, már mélyen belesüllyedtem az idegen áradatba. Kalandba és bűnbe keveredtem, ellenség és veszélyek fenyegettek, félelem és szégyen várt rám. Cipőmre mocsok tapadt, melyet nem lehetett ledörzsölni a lábtörlőn. Árnyékot hoztam magammal, melyről az otthoni világ mit sem tudott.”

Meghasonlottságunkat írja le a bibliai bűneset története is: a nő és a férfi esznek a tiltott fa gyümölcséből, többé nem érzik magukat komfortosan, szégyent éreznek, rejtőzni akarnak, véget ér az édenkert gyermeki állapota. És ez, hogy egyszerre vagyunk belül is, kívül is, ott is vagyunk, de nem is, jelenlévők és szökevények is vagyunk egyben: ez az ellentmondás jellemzi a világban való létünket. Ez az, amit a keresztény teológia bűnnek hív. Ennek az ellentmondásos jelenlétnek a következménye a teremtett világunkkal való felelőtlen, rossz viszony. Ennek a rossz viszonynak a következménye a környezeti és klímaválság.

Erre csak a megváltás hozhat gyógyírt, ezért mondja Dietrich Bonhoeffer, hogy amit Jézus hozott és felkínált az emberiség számára, az az újra megtalált egység világa. Az édenkert nem lehet evilági értelemben újra a miénk, de reményt adhat a kereszten szenvedő Jézusnak a mellette függő latorhoz mondott szava: „Még ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43). A paradicsomi kertben való közösség Jézussal valamennyiünk számára szóló ígéret.

Uram, adj meghasonlottságomra gyógyírt, Igéd bátorítása teremjen felelős cselekedeteket életemben. Ámen!