Lehet-e segíteni ilyen helyzetben?
Úgy érzem, hogy az öngyilkosságra valóban elszánt ember életében nagyon kevés az a beavatkozási lehetőség, amivel konkrétan segíteni lehet. Aki már eldöntötte, hogy véget vet az életének, akinek már minden afelé mutat, hogy az életének nincs olyan távlata, amiben még hinni tudna, ott nagyon nehéz már a segítségnyújtás. Ahol sikerülhet – hála Istennek, van ilyen is –, ott érkezik egy jelzés, hogy baj van, így már nem élhető tovább az élet. Ha már minden eldőlt, akkor a jelzés már nem konkrét, hanem alig észrevehető, alig felismerhető. Egyszer érkezett hozzám egy közvetített jelzés, megkértek, hogy próbáljak meg segíteni. Nem volt könnyű szavakat, mondatokat, gesztusokat keresni, hogy beengedést kérjek a belső vívódásba. Megengedte, és szót tudtunk egymással érteni. Ez egyáltalán nem az én nagyszerűségemnek, felkészültségemnek volt a következménye, hanem inkább annak: ő élni akart. Élni akart és talált egy csatornát, ahol kimondhatta, miért nem jó élni, és a közös beszélgetésben enyhült egy kicsit a teher. Volt, amikor nagyon szerettem volna a másik embert megtartani, de hibáztam, hogy nem vettem észre: ő már elszánta magát. Én azt hittem, ő is élni akar, mert olyan visszajelzéseket adott. Ez a fajta személyes segítségnyújtás nagyon nehéz. Persze minden lépés fontos, amit az öngyilkosságra készülők felé megteszünk, de engem alázatra késztetett és késztet a kérdés: hogyan lehet beavatkozni valakinek az életébe, akiben megszületett a reménytelenség? Nem olyan könnyű ezt feloldani azzal, hogy azt mondjuk: bízz a következő pillanatban, meg hogy a Biblia is elítéli az öngyilkosságot. Itt már nem lehet fenyegetőzni, mert az még tovább nehezíti a helyzetet. A vigasztalásaink pedig – azért valljuk meg –, elég erőtlenek.
Mi mást lehet tenni?
Sokkal inkább úgy gondolkodom, hogy életre bátorításra van szükség. Nem az öngyilkosságot kell megelőzni, hanem az élni akarást kell úgy erősíteni, hogy akinek széthullóban van az élete, a belső világa, annak legyenek kapaszkodói, és az öngyilkosságnak még a gondolatáig se jusson el. Elég kritikus vagyok saját magunkkal, a keresztyén neveléssel szemben, mert az élni akarást leginkább kicsi korban lehet megerősíteni. Nemcsak helytelennek látom, hanem életellenes cselekedetnek is tartom, hogyha először arról akarjuk a gyerekeket meggyőzni, hogy rosszak, ha először a bűneiket akarjuk velük elsirattatni, s majd aztán fedezhetik fel az örömöt az életben, az Istennel való kapcsolatban. Ennek nincs köze az eredendő bűnhöz, ez az évszázadok alatt kialakult rossz nevelési stílus. Egyáltalán nem arról van szó, hogy kudarcmentesen kellene nevelni. Arról van szó, hogy amikor egy gyerek a saját cselekvésének kudarcait éli, akkor ne azt tudatosítsuk benne: „na lám, te milyen rossz is vagy és ez Istennek sem tetszik”. Inkább abban segítsük, hogyan lehet a helyzetet megoldani, mert akkor kapaszkodót talál. Érzésem szerint, az igehirdetéseinkben is többször beszélünk arról, hogy mit rontunk el, mint arról, hogy milyen életlehetőségeink vannak. Ki megy be szívesen egy istentiszteletre azért, hogy még inkább „lenyomott vállal” jöjjön ki? Hogy csak azt érezze, nem alkalmas semmire, nem képes semmire? Hála Istennek, Magyarországon az öngyilkosságok száma elkezdett csökkeni, de minden életért nagyon nagy kár. Nagyon fontos, hogy elgondolkozzunk, miként lehetne hatékonyabb segítségnyújtási módot találni. Ezért mondom újra és újra, hogyha mi a Biblia tanítását nem kapaszkodóként kínáljuk, hanem elsősorban regulázó törvényként, fegyelmező erőként, akkor nem nyújtunk valódi erőt. Hiszen nem tudunk abba kapaszkodni, akitől félünk.
Sajnos előfordul egyházunkban is, gyülekezeteinkben is, szolgálóink között is, hogy valakinek így ér véget az élete. Az okot nem tudjuk megmagyarázni, de erről Önnek mi a véleménye?
Az öngyilkosság mögött mindig azt érzem, hogy az élet nincs rendben. Az élettől félünk. Az jut végül odáig, hogy számára a halál „megélhetőbb”, mint az élet, aki az életét nem tartja élhetőnek. A szenvedés kérdése egy külön nagy téma lehet. Hogyan is vagyunk mi a szenvedés megélésével? Tudjuk, hogy az ember többet kibír, mint amit feltételez magáról. Nietzsche szerint, akinek van miért élnie, az szinte bármilyen hogyant kibír. De hogyan sérül meg a van miért élni tapasztalata? Végül is mi az az életmotiváció, ami az embert átsegíti a legmélyebb nyomorúságokon is? Úgy érzem, az élet meghosszabbított voltában is – abban, hogy például a medicina segítségével tovább tudunk élni –, sokkal törékenyebb. Hiányoznak azok a motivációk, amelyek a régieket jobban megtartották. Az öngyilkossági statisztikákat nézve nagyon érdekes, hogy amikor a külső fenyegetés nagyon erős, amikor diktatúra vagy háború van, akkor az öngyilkosságok száma kevesebb. Emögött valószínűleg az van, hogy az élet, a megmaradás önmagában is motiváció, mert ahhoz kapcsolódik a reménység.
Régen megadták a módját egy-egy életszakasznak, életesemény: elgyászolták halottaikat, volt annak ideje, amikor elsiratták egy-egy szerettüket, ugyanakkor volt ideje az együtt örülésnek is...
Azt tartom ma is a legfontosabb tennivalónak – éppen én mondom ezt, aki nagyon sokszor vagyok rosszkedvű és szomorú –, hogy az életkedvet, az életörömöt sokkal hatékonyabban gondozzuk, tanítsuk, adjuk tovább. Megélni, ha valami örömet okoz, de azt is megélni, ha valami fájdalmat. A szenvedéseket nem tudjuk elkerülni, a szomorúságot nem tudjuk egyetlen szóval eltüntetni, de ez is közös tapasztalatunk, és nagyon is bátoríthatjuk egymást mindezek megélésében.
Mit tehet a keresztyén ember?
Mérő László Az érzelmek logikája című könyvében szól a szeretet eredetéről is. Azt írja, hogy az alapérzelmek (öröm, bánat, harag, félelem, meglepetés, és undor) evolúciós úton velünk fejlődnek, van központjuk az agyban. A szeretet azonban nem ilyen. Nem fakad belőlünk természetes fejlődési úton. Számunkra ez azt is jelentheti, hogy a szeretetet kapjuk. Kívülről: Istentől, Krisztustól a Lélek által. Részesülhetünk benne, megtanulhatjuk, és egymást is megtaníthatjuk a szeretet művészetére. Kapjuk és továbbadjuk. Ez tart kapcsolatban, és ez tart meg az életre minket.
Telepóczki Márta, fotó: Barcza János