„Addig maradunk, amíg kell” – riport az ukrán határ mellől

Utunkat a Debrecen melletti Ebes felé vesszük. Itt található a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) nagy raktára, ahova mostanában az ukrajnai helyzet miatt még több adomány érkezik, mint szokott. Az egész ország megmozdult, hogy segítsen a háború elől menekülőknek. Kárpátaljai magyaroknak, ukránoknak, vagy épp Kijevben tanuló indiaiaknak és nigériaiaknak.
A faluban körözünk egy keveset, mert címként csak helyrajzi számot kaptunk a raktárhoz. Régimódi módszerhez folyamodunk hát: egy biciklit toló nénit szólítunk meg útmutatásért, ő azonban nem tud segíteni. Némi kerengés után megtaláljuk a raktárat, pár száz méterre onnan, ahol érdeklődtünk.

Ahogy leparkolunk a zászlót hordozó bárány jele alatt, nem látjuk, nagy élet nyomát. Még nincs kilenc óra, és ma még nem futott be adomány, de néhányan már így is talpon vannak, és egységcsomagokat állítanak össze. Miközben megtekintjük a raktárat, befut az alsóörsi gyülekezet által gyűjtött adománykonvoj első részlete.
– Tiszteletes úrék előbb Záhonyba mentek, utána jönnek ide a másik autóval – mondja a sofőr. Az érkezett kisbusz is tömve van, hátrafelé épp csak kiláthat a sofőr: élelmiszer, tisztálkodószerek, pelenka, rengeteg ruha és takaró. Mi is besegítünk egy kicsit, több kéz hamarabb végez. Miközben a pakolás zajlik, megérkezik Iszlai Gergely, az MRSZ debreceni irodájának operatív vezetője. Köszön, de azonnal ugrik, hogy segítsen kipakolni a kisbuszból.

Amint minden a raklapokon van, jut időnk egy kicsit beszélgetni. Gergely elmondja, hogy múlt héten többször járt Kárpátalján, egyik nap kétszer is fordult adományokkal. Hogy milyen ott most a hangulat?
„Kétségbeesés tapasztalható, az iskolák bezártak már múlt hét szerda óta. Egyre nagyobb a félelem. Most már olyat is hallottam, hogy sokan, akik elmenekültek, és elhagyták a házaikat, attól félnek, hogy kirabolják az otthonaikat.”
Arról is beszámol, hogy akik ott maradtak, aggódnak, mikor zárnak be a boltok, mikor szűnik meg teljesen a tankolási lehetőség, és a pénzautomaták mikor apadnak ki. „Nagy a kétségbeesés odakint, hogy na, hogyan is tovább.” A Kárpátaljai Református Egyház segítséget nyújt, akinek tud, de az ő készleteik is végesek, ezért a szeretetszolgálat igyekszik szállítani nekik, amit csak tud. Gergely arra is emlékeztet: nélkülözhetetlen, hogy a pékségek üzemelhessenek és kenyeret süssenek Kárpátalján, anélkül nagy baj lenne. Azt is lényegesnek nevezi, hogy sok tartós élelmiszert gyűjtsenek, és vigyenek át, mert szerinte az igazán nagy gond még később jöhet.
Kárpátaljára folyamatosan érkeznek a belső Ukrajnából menekülők, és a helyiek közül is egyre többen döntenek úgy, hogy a biztonságra törekszenek, és átjönnek a határon. A háborús hangulat erősen még nem érződik, de keresik azokat férfiakat, akik át akarják lépni a határt, hogy visszafordítsák őket.
Gergely beszámolója után felhajtjuk a kávét, amire a raktárban meghívtak minket, és autóba pattanunk, mert még sok helyet szeretnénk meglátogatni.

Tiszabecsre érve a térképalkalmazás némi túrára visz bennünket, de a körút mégsem történt hiába: az iskola közelébe érve már látjuk, egyenesen a Rákóczi utcán talán meg sem tudtuk volna közelíteni a szintén a fejedelem nevét viselő iskolát, ahol a „műveleti központ” található a faluban. Az út közepén egy daru, rendőri felügyelettel konténerfélét helyez le az út túloldalára. Már a daru nélkül is óriási tumultus lenne: autók, buszok jönnek-mennek, vagy épp parkolnak minden szabad helyen. A parkoló járművek között kisebb-nagyobb csoportok, családok esznek, beszélgetnek, fuvarra várnak. Ám ez itt csak a jéghegy csúcsa, az iskola kapuján befordulva az udvaron önkéntesek sietnek feladataik ellátására, köztük gyerekek rohangálnak, a nyüzsgés partvonalán pedig szülők – leginkább anyák – állnak, beszélgetnek.

– Jó napot kívánok! Lelkész urat keressük – szólítunk meg egy narancsszínű kabátos hölgyet. – Én a baptistákkal érkeztem, nem vagyok itt ismerős, de az aulában biztos tud valaki segíteni. Az útbaigazítást megköszönve a mutatott irányba indulunk, és megállapítjuk, hogy a helyszínen a Baptista Szeretetszolgálat munkatársai valóban sokan sürögnek-forognak: a helyiek tehermentesítésére érkeztek.

Az aulában még sűrűbb a tömeg, nagyrészt családok, gyerekekkel. Egy kisebb csoporthoz lépünk, akiket önkénteseknek gondolunk. – Lelkész urat keressük. – Az egyik hölgy visszakérdez: – A mienket? Kiderül, hogy helyi, és egy gyors telefon után elvezet minket a tömegben az aulán át, majd egy folyosón, az ételt osztó konyhás nénik mellett az iskola étkezőjébe.

Az ebédlő egyik sarkában a CNN amerikai hírtelevízió stábjának tagjai dolgoznak laptopjaikon, a másikban egy asztalon kondér, tányérok, és serénykedő önkéntesek.

Dajka Csaba tiszabecsi lelkészt az étkező belső sarkában, asztalnál ülve találjuk: ez itt a call center és a hadműveleti parancsnokság. Legalábbis ebben a pillanatban, mert lelkész úr és segítői itt tartózkodnak. Azt mondja, kicsit nyugodtabb helyre volt szüksége a háttérmunka intézéséhez. Beszélgetnénk vele, de ki kell várnunk a sorunkat. Helyben is többen keresik különféle ügyekkel, meg távolról is: a telefonja folyamatosan csörög. Mikor végre sorra kerülünk, és beszélgetünk, közben információs plakáttal szaladnak hozzá, majd olyan telefont kap, amit fel kell vennie. A „pár percig ráér” jellegű hívásból is mintegy félórás beszélgetésünk végére összegyűlik majdnem egy tucat...

A beszélgetés során elmondja: a tolmácsok nagy segítségükre vannak, ha beérkezik egy felajánlás, hogy ki hova tudna elvinni menekülteket, a „rikkancsok” végigjárják az iskolát és környékét, segítenek megtalálni a sofőröknek utasaikat. Aki fuvarozik, természetesen önként és ingyen teszi. Nagyon sokan jelentkeznek, hétvégén többen voltak, mint amennyiükre szükség lett volna, hétköznap kicsit kevesebben, de akkor is óriási segítséget nyújtanak. Vannak, akik az ország más részeiből jönnek, és akár órákat is várnak, hogy összegyűljön egy fuvarra való – egy-egy pontra néha 5 perc alatt megtelik az autó, s van, hogy órákig kell várni.

Amikor a menekültek megérkeznek, szendviccsel, üdítővel, gyümölccsel, forró teával, meleg étellel kínálják őket. A konyhai dolgozók ügyeletet tartanak, ha hajnali kettőkor érkezik egy ötven fős csapat, akkor is friss, meleg ételt és forró teát tudjanak nekik adni.

Arra a kérdésre, hogy mindig ilyen sok menekült van-e, vagy épp egy érkező hullám idején jöttünk, azt feleli: állandó rotáció van, akik elmennek, azok helyett mindig érkeznek újabbak.
„Valamikor egy nap háromszor cserélődik a társaság. Bejönnek, többnyire néhány órát maradnak, megpihennek, alszanak egyet, és mennek tovább” – sorolja Dajka Csaba. Az érkezők sokszor már úgy jönnek, hogy le van beszélve a fuvar is, vagy tudják, hova, kihez szeretnének eljutni. Sokszor az úti cél Csehország, ahol a családfő vagy más rokon dolgozik. Kevesen maradnak 24 óránál tovább, nekik igyekeznek találni valami komfortosabb szállást. Erre rengeteg felajánlás érkezik: nagyobb csoportok fogadását vállalták Hajdúszoboszlóról, Biharkeresztesről, Budapestről. Magánszemélyek pedig kettő-öt fős befogadásokat folyamatosan jeleznek. Helyben a Nefelejcs kemping tulajdonosa a saját költségén szállást és étkezést nyújt rengeteg embernek, valamint a helyi romák is sokakat befogadtak. Az önkéntesek zöme is helyi, az egész közösség megmozdult. Kezdetben csak ők voltak, és akkor össze kellett szedniük magukat, de aztán az egész országból jönni kezdtek az önkéntesek. A helyiek és a segítségükre érkezett önkéntesek sokszor alvás nélkül robotolnak, egész nap mennek, és teszik, amit épp tenniük kell.
A feladatok koordinálását vasárnaptól a Magyar Baptista Szeretetszolgálat kapta meg a gyűjtőpontok „felosztásában”. Ezt azért lépték meg a karitatív szervezetek, hogy ne akarja mindenki minden helyszín közt megosztani az erőit. Csütörtöktől vasárnapig viszont mindent a helyiek intéztek.

„Mondhatnám, hogy a munka oroszlánrészét ők végezték, de ez talán nagyképűen hangzana. Lehet, hogy másképpen állnának itt a dolgok, ha az első néhány napban nem reagáltak volna olyan intenzíven és olyan profin, ahogyan tették. Nyilván ez nem a mi érdemünk, mert úgy gondolom, ha egy háziasszony odahaza főz egy finom levest, ahhoz szükség van hozzávalókra és egy jó fazékra is. Viszont nem a fazékon múlik, hogy milyen finom lesz a leves, hanem a háziasszonyon. Valahogy úgy képzelem el, hogy mi vagyunk a fazék: szükséges, hogy itt legyünk, munkálkodjunk, dolgozzunk, de e történetben az örökkévaló Isten az, aki kifőzi a levest. Lehet, hogy nem ez a legjobb kifejezés, de remélem, hogy érti mindenki: mi csak eszközök vagyunk, és van egy biztos kéz, ami az egészet koordinálja, irányítja, és ad nekünk erőt a nehéz pillanatokban, hogy helyt tudjunk állni a nehéz percekben” – mondja Dajka Csaba.

Megkérdezem, mire van még szükségük, mivel segítsen, aki szeretne. Ruhaneműre most nincs szükségük, mert akik hozzájuk érkeznek, nem hosszú távra jöttek, és a rengeteg adomány miatt telítettek a tárolásra alkalmas helyeik. Viszont nagy szükségük van gyorsan fogyó eszközökre, mint a műanyag evőeszközök, tányérok, kávékavarók, poharak. Tudja, hogy ez a környezetvédelem szempontjából nem előnyös, de ebben a helyzetben nem tudnak mit tenni. Próbálkoztak papírpoharakkal, de drágák, és hamar átáznak.

Elmondja azt is, hogy szükség lenne valakire, aki koordinálja a határátlépők közötti kapcsolattartást, mert nem nagyon tudnak egymásról, és ő ahhoz már kevésnek érzi magát. A kormányhivataltól már kaptak segítséget a beérkező hívások tekintetében, az sok terhet levett a vállukról. Így talán Dajka Csaba is többet lehet kint az emberek között, mint mondja, ott, ahol a lelkész helye igazán van ilyen helyzetben. Hogy néhány vigasztaló szóval, egy közös imával segítse a menekülőket, vagy az adományt hozókkal beszélgessen pár percet.

„Hogyha valaki, akár az ország másik végéről hoz adományt, azzal meg kell állni egy szóra. Igyekszem megköszönni, akár egy forró teára, egy kávéra, egy üdítőre meghívni, meginvitálni, megkérdezni, honnan jött, milyen felajánlás ez. Meg kell becsülni az adományozókat, mert ha keserű szájízzel mennek haza, vagy nem érzik azt, hogy jó helyre került az adományuk, akkor lehet, hogy legközelebb nem fognak megmozdulni.”
Szerinte nem szabad ezeket az adományokat minősíteni a méretűk alapján, mert mindenki annyit ad, amennyit tud. Emlékeztet, hogy a Bibliában is benne van az özvegyasszony két fillérjéről szóló példázat.

Kéri, hogy cáfoljuk azokat az álhíreket is, hogy Tiszabecsen eluralkodott volna a káosz, és az emberek a semmibe érkeznének. Elismeri, az első napon még egy kicsit kaotikus volt minden, de most már mindenki megtalálta a feladatát, és az együttműködés is nagyon jó a partnerekkel, mind a Baptista Szeretetszolgálattal, mind a kormányhivatallal vagy a református egyházzal. Fekete Károly tiszántúli püspök is meglátogatta őket. „Tehát több fronton kapjuk a támogatást, és ez nagy segítség nekünk”.
Dajka Csaba elmondja nekünk: tudja, hogy vasárnap délelőttig 15 ezren lépték át a határt Tiszabecsnél, frissebb adata nincs, és nem csökkent az embertömeg. „Azt gondolom, még ki kell tartani, és lehet, hogy csak a jéghegy csúcsa még, amit most látunk.”
Elköszönünk a lelkésztől, rögtön újra lecsapnak rá a teendők...

– Rizs 3, kakaó 2, ételízesítő 4. – Gelénesen veszik át az MRSZ helyi, kisebb raktárában a frissen beérkezett adományt. Szerencsénkre épp amikor ott jártunk, toppant be „Diego Maradona” egy autónyi adománnyal. Legalábbis ezt a nevet mondja a szakállas munkásruhás férfi mosolyogva, amikor az adományozó nevét kérdezik. Név nélkül szeretné adni, amit ad, de némi unszolásra annyit elárul, hogy Tyukodról jött.

A raktár nemcsak lerakat, hanem információs központ is. Az adományozó férfi hosszan érdeklődik a határátkelőknél tapasztalható helyzetről. Felidézzük, hogy Beregsuránynál is jártunk, de ott éppen szinte teljesen üres volt a határ, Tiszabecsen viszont sok embert láttunk.
– És Barabás? – kérdez rá a Gelénessel szomszédos falura, de arról mi nem tudunk semmit. Ellenben a raktárban pakolók korábbi napokról beszélnek neki. Sokat nem tudunk meg, csak annyit, hogy ott is hullámzó a helyzet, de a beszámoló a pakolászás miatt megszakad. „Maradona” búcsúzóul elmondja, egy baptista ismerőse is győzködte, hogy hozzájuk vigyen adományt, de most a reformátusok „nyertek”. Mosolyogva hozzáteszi: lehet, hogy majd a baptistákhoz is visz valamit.
A raktár nem túl nagy, de nem is ez a célja: a gelénesi a szeretetszolgálat környékbeli tevékenységét szolgálja, hogy ne mindenért a Debrecen melletti Ebesig kelljen autózni. Az épületben pakoló lelkes legénységet (legénység? főleg nőkből áll a csapat...) kérdezzük, várnak-e valami szállítmányt. – Egész nap.

A záhonyi vasútállomáson délután fél négykor is nagy a tömeg, pedig kettőkor indult Budapestre egy vonat, amelyet a MÁV a menekülteknek indított. Vegyesen hallani magyar, angol és ukrán szót. Kutyák ugatják, macskák fújják a sok ismeretlent a hordozókból. Sokan a háziállatukat is magukkal hozták.

Zöld kabátok mindenfelé: az MRSZ munkatársai és önkéntesei tartják a frontot. Mindenkinek jut ételcsomag, víz, vagy más segítség. Van, akivel csak mutogatva lehet kommunikálni, mert tolmácsból sosincs elég, és sok érkező nem beszél sem angolul sem magyarul. Wasser, water, víz, voda – valahogy csak megértik, mit ajánlanak nekik. Az állomáson meleg ételt is adnak a várakozóknak, sokan görnyednek műanyag tányérok fölé.

Egy önkénteshez két kislány megy oda, anyjuk és talán nagynénjük távolabbról nézi őket. Akkora ételcsomagot kapnak, hogy a kisebb, lehet talán 3 éves, alig bírja elcipelni az anyjáig, de végig nevet rajta, ahogy kacsázik a nagy szatyorral.

Egy külföldi diáklány épp tőlem kér segítséget, mert nem tud csatlakozni az állomás wifijére. Nagyon megörül, mikor angolul tud velem kommunikálni. Már épp megosztom vele a mobilinternetem, mikor mégis eléri valahogy a wifit. Mosolyogva hálálkodik. Pedig végül nem én segítettem. Egy fiatal nő két, nyakig bebugyolált gyerekkel, az egyiket babakocsiban tolja, a másikat a kezében viszi. Mellette valószínűleg a férje, nagy csomagokkal teljesen megrakva.

Egy zöld kabátos MRSZ-es önkéntes próbálja Nyíregyháza kiejtését megtanítani két afrikai kijevi hallgatónak. Megmosolyogják a szó nehézségét, de megköszönik. A kijevi egyetem külföldi diákjai szép számmal vannak jelen, Záhony rég látta vendégül ennyi náció képviselőit.
A pályaudvar várójában a szemekben leginkább rezignáltság és fáradtság látszik. Az egész inkább hasonlít valami nyugodt, szervezett népvándorlásra, mint menekülésre. Persze ez csak a látszat, itt már nem fenyegeti őket a háború, és minden segítséget megkapnak. A határnak ezen az oldalán az első rémület után talán már tudnak, maguk elé meredve, gondolkozni azon, hogyan tovább.

Elképzelni is nehéz azt a megkönnyebbülést, amikor az orosz fegyverek árnyékától a határon áthaladva megszabadulnak, és helyette magyar önkéntesek várják őket kedves szavakkal és étellel, itallal.

Az állomáson a helyiektől persze hallunk a helyzetet kihasználókról is: néhány környékbeli is próbálkozott azzal, hogy menekültnek adta ki magát az ingyen ételért. Beszélik, vannak a határ túloldaláról „ingázók”, akik naponta jönnek át ételért. Ha ez igaz is, akkor persze őket az egyre súlyosbodó kárpátaljai élelmiszerhiányban nem lehet elítélni. Arról is hallani pletykákat, hogy az ukrán oldalon végül is a férfiakat is átengedik egy jelentősebb pénzösszegért cserébe.

Persze ezek a kellemetlen információk eltörpülnek amellett a segítség mellett, amelyet az MRSZ önkéntesei a Záhonyba érkező menekülteknek nyújtanak.

A vasútállomás után a helyi technikumba is ellátogatunk, itt van ugyanis az MRSZ főhadiszállása a településen, a tornateremben alakítottak ki ideiglenes szállást azoknak, akik maradnának egy éjszakára, vagy csak pihennének pár órát.

Itt beszélgettünk Dobis-Lucski Zsófiával, az MRSZ kommunikációs referensével. Tudatta: a szervezet már péntek óta jelen van Záhonyban. Az első napokban még kevéssé szervezett keretek között zajlott a feladatellátás, több segélyszervezet is megjelent, az MRSZ is küldött önkénteseket Beresurányba és Lónyára is, aztán a Karitatív Tanácsban folytattak egyeztetést: melyik határátkelőhely melyik karitatív szervezethez tartozik. Így vasárnaptól a Magyar Református Szeretetszolgálatnak jutott Záhony. Pénteken leginkább a kárpátaljaiak érkeztek, nagy többségük ismerőshöz gyorsan továbbment, általában csak egy kis vizet vagy teát kértek.

Szombattól megérkeztek azok, akik belső Ukrajnából menekültek, tehát egyre inkább nagy szükség volt az ukrán és orosz tolmácsokra, és nagyjából vasárnap estétől, hétfő hajnaltól kezdve egyre több afrikai, indiai, arab is megjelent. Ők jellemzően Ukrajnában tanuló egyetemisták Kijevből vagy Harkivból, és jól beszélnek angolul. Náluk vagy a nagykövetség vagy más nemzetközi szervezet ott áll a háttérben, és segít nekik eljutni például a repülőtérre. Így ők is legfeljebb egy kicsit enni, inni kérnek, pár órára lepihennek. Zsófia szerint nagyon kedvesek és hálásak ők is. Felidézi egy délutáni esetet: indítottak egy hosszú vonatot Záhonyból Budapestre, tele menekülőkkel, s a vonatra vittek fel adománycsomagokat. Egy nigériai fiú azt mondta, ő ezt nem fogadja el, mert látott hátul még gyerekes családokat is, nekik biztos nagyobb szükségük van rá.

A tornateremben 120 fő elhelyezésére alkalmas ideiglenes szállást alakítottak ki. Ez reggel általában kiürül, és estére telik meg újra. Azokat, akiknek nincs hova menniük, akik „lesz, ami lesz” alapon menekültek át Magyarországra, a környező települések szállásaira buszokkal szállítja az önkormányzat. Az ő számukat már ezres nagyságrendben lehet mérni.

Kérdésünkre azt feleli: Záhonyban azoknak az adományoknak veszik a legnagyobb hasznát, amelyek azonnal odaadhatóak. Félliteres víz vagy üdítő, szendvics, csokoládé, kekszek, valamint természetesen a maszk és a kézfertőtlenítő. Azt kéri, hogy a tartós élelmiszert a központi raktárakba vigyék átadni, mert egy liter olajat vagy egy kiló cukrot nem adhatnak a menekültek kezébe. De a legjobb az, ha telefonon vagy e-mailben megkérdezik az MRSZ-t, mire van szükség, és azt hova vigyék.

Nagy szükségük van önkéntesekre, közöttük is főleg az ukrán vagy az orosz nyelvet beszélőkre. A szálláshelyek és a szállítás felajánlását is szerfölött fontos segítségnek nevezi. Arról is beszámol, hogy rengeteg felajánlást kaptak két-három fő befogadására magánemberektől, gyülekezetektől is, de ezekre nem mindig tudnak küldeni valakit.

„Tegnap este is megjelent három felnőtt és huszonnégy gyerek, és az nagy feladat, próbatétel, hogy őket hova tegyük” – mondja Dobis-Lucski Zsófia. Az MRSZ-nek most tömeges szálláshelyekre lenne nagy szüksége, ahol egyszerre akár 50-100 embernek menedéket adhatnak. Pénzadományra is buzdít, az rugalmasabbá teszi a segítségnyújtást: például ha elfogy a szendvicsalapanyag, venniük kell helyben, nem tudják megvárni, hogy a raktárból jön-e kenyér, zsömle.

„Egyébként munkatársaink és önkénteseink előtt le a kalappal. Emberfeletti, amennyi szolgálatot vállalnak, embert próbáló egy-egy ilyen hosszú nap. Osztjuk az ételt, és mi felejtünk el enni, mi felejtünk el aludni, és már csak azt látjuk, hogy ragad le a szeme mindenkinek. De ha megint bejön egy vonat, megint itt van sok ember, senki sem tétlenkedik, hanem azonnal mozdul. A Jóisten valahogy olyan energiákat tud ilyenkor az emberből felszabadítani: úgy kibírunk egy 20-22 órás ébrenlétet, ahogy nem is hinnénk. Sokszor a fáradtságunkban már inkább csak nevetni tudunk, mert már átestünk a holtponton, de valahogy mégiscsak együtt vagyunk, és ezt jó megélni” – vallja, és hozzáteszi, hogy ez nemcsak a helyszínen tevékenykedőktől nagy áldozat, de az otthon maradt családtagoktól is: tőlük türelmet kérnek, mert most másutt kell lenniük.

Záhonyban elbúcsúzunk egymástól Attilával, ő hazaautózik, én vonatra szállok. Hiába a fáradtság, hazafelé a vonaton másra se tudok gondolni, csak arra, hogy mennyire nem tudom elképzelni, milyen lehet ezeknek az embereknek egyik napról a másikra elmenekülniük az otthonaikból, és egy másik országban menedéket keresniük egy háború miatt, amit egyikük sem kért. Másfelől örömmel tölti el a szívemet, hogy ennyien készek tenni és segítő kezet nyújtani, amikor mások bajba kerülnek.
A Nyugati pályaudvaron leszállva a vonathoz önkéntesek sietnek. Itt is rengeteg zöld kabátos MRSZ-önkéntest látni még késő este is. Engem is kérdeznek, kérek-e csomagot. Elutasítom: én hazaérkeztem, a csomag azoknak van, akiknek ezt az érzést egy időre otthon kellett hagyniuk.