Magyar vagyok, magyarnak születtem

Hogyan került a családja Argentínába?

1945 áprilisában hagytuk el Magyarországot, Németországba kerültünk, az amerikai körzetbe. Egy uszályon laktunk Grubwegben, Passauhoz közel. Annak dacára, hogy 1945 májusában az amerikaiak kijelentették, hogy a magyar tiszteket nem tekintik hadifogolynak, egy évre rá az összes magyar tisztet, köztük édesapámat is, gyűjtőtáborba vitték Pokingba, azzal a szándékkal, hogy átadják őket az oroszoknak. Édesapámnak több tiszttel együtt sikerült onnan megszöknie, és így a családom Ausztriába menekült, a francia körzetbe. Végül az IRO (International Refugee Organization), vagyis a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet segítségével kerültünk ki Argentínába, a hajónk 1949. február 28-án kötött ki Buenos Airesben.

Engedje meg, hogy idézzek édesanyám naplójából: „Február 21-én programszerűen kikötöttünk Rio de Janeiróban. Óriási kikötőváros sok-sok hajóval, háttérben hegyekkel. Az egyik legmagasabb hegy tetején Krisztus-kereszt áll, szinte elsőnek tűnik az érkező szeme elé, s legtovább látjuk a távozó hajóról. Fenségesen szép, és belevésődik még jobban az emberbe, hogy az élet mindenütt csak Krisztussal lehet tökéletes. Látom a cukorsüveg alakú hegyet, a vízbe nyúló szigeten, félszigeten (?) épült zöldes festésű szép templomot, a tengerészet hófehér épületét zöld pálmáival, előtte a hadihajókat, a város túl modern felhőkarcolóit, ahol nem szeretnék élni, a roppant forgalmat, amit a rendőrök képtelenek szabályozni, a sok-sok gyönyörű kirakatot. Mit is képzeltem én Dél-Amerikáról? Hisz van itt minden, ami szép, roppant tömegben, csak pénz kell.”

Magam is külhoni magyar vagyok, így nagyjából ismerős a kettős identitás, ön hogy élte meg a magyarságát az idegen környezetben?

Nyolcéves voltam, amikor Argentínába érkeztünk. Az emberek itt barátságosak, sohasem éreztünk diszkriminációt; a rendes, tisztességes külföldieket megbecsülték. Az argentin barátaink tudták, hogy magyarok vagyunk. Nagyon hamar megtanultunk spanyolul. 1950-ben a legészakibb argentin tartományba költöztünk, édesapámnak ott ajánlottak fel szövőgyár-igazgatói állást. Az első ott ünnepelt születésnapjának reggelén – alig fél éve éltünk ott – a küszöbön egy nagy virágcsokor várta, magyar szalaggal volt átkötve, amit az alkalmazottak varrtak össze piros, fehér és zöld szalagból, mivel trikolórt nem árultak a boltokban. Concordián rajtunk kívül csak egy magyar család élt.

Otthon mindig magyarul beszéltünk, édesanyám magyar nyelvtant, földrajzot, történelmet és irodalmat tanított a nővéremnek és nekem. Ma is magyarnak érzem magam, hiszen Magyarországon születtem, szüleim magyar légkörben neveltek, szinte egész életemet magyar környezetben éltem le. Szűkebb környezetünk, otthonunk is magán viseli a magyar kultúra jegyeit. Apai nagyapám családja erdélyi, kisbaconi származású, mi Benedek Elek rokonai vagyunk. Könyvei nagyon jól érzik magukat a lakásunk polcain: a mesekönyvei, az Édes anyaföldem!, irodalmi levelezései. Valóságos Benedek Elek-kultusz van a családban. A nappaliban a párnahuzatok a magyaros mintákat követik, a falon magyar tájképek vannak: Budapest, Hollókő, több alföldi falu, és kedvenc művészem, Kovács Margit munkái, vannak herendi porcelánjaim és magyar szőttesek is. Tányérjaink, csészéink mintái is a magyaros motívumokat követik, ezeket egy brazíliai magyar család készítette.

Úgy tudom, a cserkészet is végigkíséri az életét.
Édesapám tartotta a kapcsolatot a Buenos Aires-i magyar szervezetekkel, megbecsült tagja volt a concordiai társadalomnak. Épp érettségi előtt álltam, amikor 1958 őszén egy este csöngettek az ajtónkon. Teljesen váratlanul, bejelentés nélkül ott állt két magyar férfi és három fiatal fiú, Buenos Aires-i cserkészek voltak, azzal a szándékkal érkeztek Concordiára, hogy édesapám segítségét kérjék egy nagyszabású cserkésztábor megszervezésében. Ebben a táborban avattak cserkésszé engem is. Egy évvel később férjhez mentem az egyik fiatal cserkésztiszthez. Az Argentínába menekült magyar cserkészvezetők már 1949-től szervezkedtek, csapatokat hoztak létre. Az első a 12. számú Kinizsi Pál cserkészcsapat volt, amelyet a Magyar Cserkészszövetség 1954-ben hivatalosan is felvett a magyar csapatok sorába.

Férjének, Benedek Lászlónak köszönhetően került Buenos Airesbe és kapcsolódott be a magyar intézmények életbe.
1960. január 22-én mentem férjhez. Házasságunkat az Úristen két gyermekkel áldotta meg, Lászlóval és Zsuzsival, nyolc unokám van, közülük öten Budapesten élnek, és öt dédunokának is örülhetek. László fiamat sajnos fiatalon magához szólította az Úr, őt a Farkasréti temetőben temettük el. 1960 óta megszakítás nélkül dolgozom a magyarságért. Vezettem kiscserkész-őrsvezetőképző tábort Argentínában és Brazíliában, kiscserkész-segédtisztképző tábort az Egyesült Államokban.

1978-tól húsz évig a Külföldi Magyar Cserkészszövetség tanfelügyelője voltam. Talán a legkedvesebb cserkészélményem az 1990 augusztusában Eibisbergben megrendezett úgynevezett kiscserkész-akadémia, amellyel párhuzamosan a Külföldi Magyar Cserkészszövetség őrsvezetőképző és segédtisztképző tábort is szervezett, hogy támogassa a rendszerváltás után újra feléledő cserkészetet Magyarországon. A kiscserkész-akadémia parancsnoka én voltam. Álomnak tűnt számomra, hogy László fiam és Zsuzsi lányom is részt vesznek az akadémián mint kiképzők, sőt, László fiam Pamacs nevű pulikutyája is ott sürgött-forgott a táborban. Később cserkészegyenruhában utaztunk Magyarországra. Hegyeshalomnál a határőrök mosolyogva integettek. Hihetetlen volt a változás: a rendszerváltozás előtt többször vittünk titokban cserkészkönyveket Magyarországra, de mindig szorongva, hogy lebukunk-e. Hirtelen nem kellett többet izgulni, büszkén és nyíltan vállalhattuk, hogy cserkészek vagyunk.

Az első hazatérés milyen élmény volt?
Férjemmel mentem először Magyarországra, megrázó élmény volt mindkettőnknek. Akkor még élt anyai nagymamám, édesapám és édesanyám testvérei, akiket csak levelek által ismertem. Férjemnek pedig nagynénje, nagybácsija, elsőfokú unokatestvérek, akikkel együtt játszott 1945-ig. Hirtelen minden ott volt előttem a valóságban, nem képeslapon vagy könyvben: az Országház, a Vár, a Mátyás-templom, a Nemzeti Múzeum, Győr, Székesfehérvár, Esztergom, Lébény, Ják, Zsámbék, Pannonhalma, a Balaton, a Duna, a kanyargós Tisza... És minden felirat magyar, és mindenki csak magyarul beszélt. Olyan volt, mint egy álom.

A Nyelvcsiszoló Tanfolyam is az ön nevéhez kötődik.
A Nyelvcsiszoló Tanfolyamot 2010-ben indítottuk el. A Buenos Aires-i magyar hétvégi iskolát, a Zrínyi Ifjúsági Kört (ZIK) egy apáca, mater Juhász Mária alapította. Szinte hihetetlen, hogy az ifjúsági kör már 70 éves, sajnos a magyarul tudók száma fokozatosan csökkent. A tanárok most már másod-, harmadgenerációs magyar leszármazottak, nagyon lelkesek és áldozatkészek, de – tisztelet a kivételnek – a nyelvtudásukat csiszolni kell. Tanfolyamunk célja szórakozva fejleszteni a tanárok és más érdeklődők magyarnyelv-tudását, bővíteni a szókincsüket, tökéletesíteni a helyesírásukat.

Hogyan került kapcsolatba a reformátusokkal, és milyen létszámú gyülekezetekről beszélünk?
Édesanyám református, édesapám evangélikus volt. Az argentínai református gyülekezettel férjem által kerültem kapcsolatba. Ő már nagyon fiatalon presbiter volt, majd húsz évig főgondnok. 25 évig főpénztáros voltam a gyülekezetben, 2011-ben választottak meg főgondnoknak. Jelenleg nagyon kis létszámú a gyülekezet, alig vagyunk negyvenen. Az ötvenes években még több mint négyszáz tagunk volt. Tulajdonképpen mindenféle feladatot ellátok, mivel 2003 óta nincs állandó lelkészünk, meg kell szerveznem az istentiszteleteket is. 2010-től a koronavírus-járványig évente látogatott el hozzánk Écsi Gyöngyi református lelkész a felvidéki Hetényből. Az istentiszteletek a református liturgiát követik, ezeken ökumenikus szellemben nem csak reformátusok vesznek részt, jönnek evangélikusok és katolikusok is.

A világjárvány kezdete óta rendszeresen tartunk interneten közvetített istentiszteleteket, amelyek alkalmat nyújtanak arra, hogy több országból: Magyarországról, Ausztriából, Kanadából, az Egyesült Államokból, Mexikóból, Argentína távoli városaiból is csatlakozzanak a hívek. Irányítom a karitatív tevékenységeket, igyekszem helytállni, ahol szükséges, hiszen a cserkésztörvény tíz pontja között is ott van: a cserkész ahol tud, segít.

Van templomuk, gyülekezeti házuk?
Több mint ötven évig volt egy gyönyörű székházunk a fővárosban. Sajnos 2011- ben el kellett adnunk, részben mert az évek folyamán a hívek száma folyamatosan csökkent az elvándorlás miatt. Önerőből már nem tudtuk fenntartani a háromemeletes, nyolcszáz négyzetméteres ingatlant. Argentína egyre nehezebb gazdasági helyzete lehetetlenné tette, hogy a megmaradt hívek hathatósan hozzá tudjanak járulni az egyszerű működtetéshez, a karbantartásról nem is beszélve. Immár tíz éve vásároltunk egy új, jóval kisebb, de szép, barátságos otthont Buenos Aires egyik északi külvárosában, Olivosban, amelyet egy évvel később felszenteltünk.

Szerényebb körülmények között, Isten segítségével igyekszünk eleget tenni a református egyház céljainak és rendeltetésének, hirdetjük Isten Igéjét, az evangéliumot. Szociális szolgálatot is végzünk, igyekszünk minél szélesebb körben folytatni jótékonysági munkánkat: gyógyszerrel, ruhaneművel, anyagiakkal rendszeresen támogatjuk az Argentínai Magyar Segélyegyletet. Bekapcsolódunk a nemzetközi imanapokba is. A miatyánk a kedvenc imám, ugyanakkor számomra az ima az Istennel való beszélgetést jelenti. „Néha rángatom, cibálom, tudja, hogy csak őt kívánom...”

A húsvétot miként ünneplik az argentin reformátusok?

Az itteniek hagyományos népi formában ünneplik a húsvétot: tojásfestéssel, húsvéti locsolással, magyar húsvéti mondókákkal. Emlékszem, kisgyerekkoromban, amikor menekültként épp Németországban voltunk, nagyon vártuk, hogy mit hoz a húsvéti nyuszi. A legizgalmasabb az volt, amikor igazi, élő nyuszit kaptunk az ünnepre. Idén már a két kis magyar–argentin dédunokámmal, Isával és Sebivel fogjuk keresni a kertben a festett tojásokat.