Az elképzelhetetlen trianoni békediktátum életbelépésével a református egyházközségekben is általánosan uralkodó hangulat lett a gyász és a bizonytalanság mind egyéni, mind közösségi szinten. A korabeli beszámolókból, leírásokból és igemagyarázatokból kiderül, hogy egyházunk szolgálatának fő hangsúlya a lelkigondozásra és az „életvezetésre” helyeződött át. A gyakorlati kihívásokra válaszok fogalmazódtak meg – mondja Radvánszky Ferenc református lelkipásztor, aki szerint a gyakorlati vezetés ma is fontos feladata az egyháznak.
Milyen helyzetben találták magukat az elcsatolt egyházrészek?
Valósággal sokkot kaptak. Egyrészt a békediktátum aláírása előtt a különböző tájegységek reformátusai kapcsolati hálóik révén egységben élték meg református hitüket és a nemzetet. Másrészt az egyházközségek függtek az állami finanszírozástól, a lelkészek, tanítók, kántorok bére nagyobbrészt a kongruából, azaz állami kiegészítő támogatásból állt. Ennek megszűntével gazdasági alapot kellett találni az alakuló határon túli református közösségek fenntartására. Ezt az átszervezést a református egyházat erős fenntartásokkal kezelő utódállamok változatosan ravasz adminisztratív ellenszelében kellett elvégezni.
Radvánszky Ferenc lelkipásztor
Hogyan reagáltak a gyülekezetek?
Hatalmas tömegek menekültek pánikszerűen a megcsonkított Magyarországra, főként értelmiségiek, és azok, akiknek éltek ott családi vagy munkakapcsolataik. Akik maradtak, a szétesést és kiüresedést összefogással ellensúlyozták, igyekeztek feléleszteni a gyülekezeti életet. Volt lelkész, aki színjátszókört, énekkart, gazdakört alapított 1920 után. Az elcsatolt egyházrészekben általános jelenség volt, hogy felmérték az otthon maradtak tálentumait, tehetséggondozásba kezdtek, majd egyházi iskolákat alapítottak.
Tragédiáinkat olykor Isten büntetéseként fogjuk fel.
A református önkritika hagyománya a török megszállás koráig nyúlik vissza. Luther „Isten ostorának” nevezte őket a műveiben. Ezzel a jelszóval futótűzként terjedt el a protestantizmus a török hódoltság uralma alatt élő magyarok között. Bűnbánatot tartottak, és megalázták magukat Isten előtt. Erről a református magatartásról több énekünk is tanúskodik, mint például a Tisztítsd meg szíved, Jeruzsálem népe! kezdetű dicséret (Új RÉ 473). Református kultúránk szerves része a bűnbánat gyakorlata. A szétdarabolás az embereket önvizsgálatra késztette. Ébredési mozgalmak indultak.
A trianoni békediktátum életbelépésével hárommillió magyar anyanyelvű rekedt a határ külső oldalán, köztük közel egymillió református. 1920. június 4-én nemcsak Magyarország, de a református egyház is darabjaira szakadt, elképzelhetetlen próbatétel elé kerülve. Ebből a helyzetből kellett mind mentálisan-lelkileg, mind gazdaságilag talpra állni.
Milyen mentális állapotban voltak a reformátusok?
Az emberek tanácstalanokká lettek, gyászoltak, szétesett a családjuk, bizonytalanságban éltek, nem volt jövőképük, így a pásztori szolgálat vált a legfontosabb feladattá, a lelkigondozás. Az igehirdetésekben életszerű kérdésekre, a jelen problémáira igyekeztek választ adni a lelkészek. Gyakorta látogatták a családokat, a hívekkel személyesebb, közvetlenebb kapcsolatot építettek ki. A gyülekezetek a hívek adományaira kezdtek el támaszkodni, az állami finanszírozás révén ilyen mértékben azelőtt ez nem volt jellemző.
Milyen következtetéseket lehet levonni elődeink példájából?
Az akkori egyház szinte prófétikusan mutatta meg, hogyan éljünk közösségeinkben. Meggyőződésem, hogy a lelkészeknek ma is a hívek életszerű kérdéseire kell választ adniuk az Ige alapján. Látogassunk el több családhoz, ismerjük meg a gyülekezeteinket, lelkigondozzuk a rászorultakat, foglalkozzunk testvéreink problémáival, különben felmorzsolódunk!
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!