Egy ismerősöm valahonnan megtudta a hírt, hogy Balog Zoltán református püspök pünkösd hétfői felszentelésén Kató Béla kolozsvári református püspök fog prédikálni. Nekem szegezte a kérdést, hogy miként lehetséges ez? Arra gondolt, hogy mégis csak egy fontos és hivatalos magyarországi református egyházi eseményről van szó, miközben az igehirdető püspök egy másik államban teljesít szolgálatot. Nincs itt ellentmondás?
Mire azt válaszoltam, hogy nekem ez eszembe sem jutott. Mármint az, hogy Kató Béla Kolozsvárról, de hogy politikailag korrekt legyek, Cluj-ból jön. Bizony, itt nincs ellentmondás, inkább az lenne abszurd, ha egy nyilvánvalóan magyar emberben, aki a határ másik oldaláról jön, csak egy másik ország polgárát látnánk. Mert lehet ugyan a határokat hatalmi szóval ide-oda tologatni, de azt a közösséget, amelyet nemzetnek hívunk, nem lehet csak úgy felszámolni. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy a jövő némely valóságtól elrugaszkodott látnoka már egy nemzetek fölötti és nemzetek utáni korszakról ábrándozik.
A debreceni Nagytemplom és a város főtere 2009. május 22-én
S hogy ez mennyire így van, mi sem bizonyítja jobban, mint az az emlékezetes debreceni nap 2009. május 22-én, amikor a kárpát-medencei magyar reformátusság összegyülekezett, s megalakították a Magyar Református Egyházat. Ezzel kinyilvánították összetartozásukat. Hiába volt Trianon, hiába volt a kommunista idők erőszakos internacionalizmusa, a múltat csak nem lehetett végképp eltörölni. Azt mondták ki, ami mindig is megvolt szívben és lélekben, hogy egy közösséghez tartozónak érzik és tudják magukat.
Ezért aztán az, hogy egy magyarországi református püspök felszentelésén egy Romániában élő magyar református püspök hirdeti a Igét, egyáltalán nem tűnik fel ellentmondásnak, legfeljebb csak azoknak, akik már nem értik, vagy szándékosan félre akarják magyarázni azt az Istentől rendelt alapvető tényt, hogy egyén és közösség összetartozik. Attól vagyok az, aki vagyok, hogy meg tudom mondani, hova tartozom. Vagyok, mert vagyunk. Ha úgy tetszik, a magyar református egység napja önmagunk kimondásának ünnepi pillanata. Reméljük, ilyen lesz a püspökszentelés ünnepi alkalma is pünkösd, a Lélek kiáradásának szent ünnepén.
A református és magyar identitás nem kizárja, hanem erősíti egymást
Ha válaszolnom kellene arra a kérdésre, hogy számomra vajon a református, avagy a magyar jelző-e a fontosabb, nem tudnék válaszolni. A kettő az Úristen eleve elrendelt akaratából az én személyes történetemben szétválaszthatatlanná vált. Nem mintha nem tudnám, hogy az üdvösségemre nézve teljesen mindegy, hogy magyarnak vagy franciának születtem-e? Ám mégis, magyarul tanultam meg imádkozni, s noha elég tűrhetően beszélek angolul, még néha angolul is álmodom, nekem a Miatyánk csak magyarul Miatyánk.
S ugyanígy, ha kimondom azt, hogy református vagyok, akkor valami olyasmit mondok ki önmagamról, ami nélkül nem lehetnék az, aki vagyok. S ez nem az elkülönülés gesztusa, hanem sokkal inkább annak felismerése, hogy Isten kikutathatatlan akaratából, gondviselő szeretetéből adatott nekem egy közösség, a református magyarok közössége, amelyben az Ige fényének világosságában és a Lélek megérintő hatalmában önmagamra találhattam.
"Ezért az a mondat, hogy református magyar vagyok, nem értékítélet másokról, nem kirekesztés, hanem vallomás arról a közösségről, amelyben Isten eleve elrendelt akaratából felismertük önmagunkat."
Létezik ma egy pusztító nézet, amely hatalmas erővel nyomul, s azt akarja az emberek fejébe verni, hogy az önmegkülönböztetés egyenlő a kirekesztéssel. Mintha bizony önmeghatározásomban a „református” és a „magyar” jelzők más közösségekről alkotott értékítéletet jelentenének, s azt sugallnák, hogy aki nem ebbe a közösségbe tartozik, az ki van rekesztve. S így jutottunk el ahhoz a bénító téveszméhez, hogy ma kockázatos vállalkozásnak tűnik önmagunk néven nevezése, hiszen az mindig megkülönböztetés. Ez a nézet abban az illúzióban ringatja magát, hogy ha megszűnnek a régi közösségi azonosulási pontok, ha az egyén csak önmagában látja önmagát, akkor leomlanak a határok ember és ember között. De így nem a határok fognak leomlani, hanem megszületik a semmiből jött ember, aki már nem tudja megmondani, hogy ki ő.
Pont fordítva, a kölcsönös megbecsülésnek, tiszteletnek és méltóságnak éppen az az alapja, hogy nevet tudunk adni önmagunknak. Ezért az a mondat, hogy református magyar vagyok, nem értékítélet másokról, nem kirekesztés, hanem vallomás arról a közösségről, amelyben Isten eleve elrendelt akaratából felismertük önmagunkat.
Inkább szeretnék élni egy olyan világban, amelyben az emberi méltóság alapja az, hogy még mindenki néven tudja nevezni önmagát, semmint a tulajdonságok nélküli emberek világában, amelyben már senki sem tudja megmondani önmagáról, hogy ő kicsoda.