Május 24-én, a debreceni Nagytemplom előtt felállított színpad és a Kollégium épülete között sétálgatva, a fesztivál forgatagában egy lovas szekéren akadt meg a szemünk. Hamar kiderült, hogy a divatjamúlt közlekedési eszköz a Kiskunhalasi Református Kollégium Szilády Áron Gimnáziuma küldöttségéhez tartozik, akik nemcsak az öt évvel ezelőtt kimondott református egységért jöttek hálát adni, hanem azt a három és fél évszázados kapcsolatért a Debreceni Református Kollégiummal (DRK), melynek létüket köszönhetik.
A halasi iskola
„A nagy testvér ünnepli a nem is olyan kis testvért" – Győri József, a DRK gimnáziumának és diákotthonának igazgatója ezekkel a szavakkal köszöntötte a mintegy ötvenfős halasi küldöttséget. A halasi református iskola – a Schola Reformata Halasiensis – alapítását az 1660-as évekre teszik. Igazolhatóan 1662-ben küldtek oda először tanárt Debrecenből, vagyis a középiskolai szintű oktatás 1664-ben indulhatott meg.
Ugyanakkor nem kizárt, hogy már tíz évvel korábban is létezett Kiskunhalason „schola", mert egy 1656-os feljegyzés szerint a debreceni Kollégiumnak volt olyan diákja, akit „a halasi iskolából" küldtek. Erről már Győri L. János, a tiszántúli iskolatörténeti kutatóintézet vezetője beszélt. Előadásában a debreceni és a halasi iskola kapcsolatát ismertette.
Győri L. János előadása
Debrecen partikulái
A XVI. és XVII. században azt az iskolát nevezték kollégiumnak, melyben háromszintű oktatás folyt: két-három évig írni, olvasni, számolni tanultak a diákok, erre egy hat éves gimnáziumi, valamint egy akadémiai képzés épült. Az 1850-es évekig bevett gyakorlat volt, hogy az elemiseket tizenhat-tizenhét éves végzős gimnazisták, a középiskolásokat tizennyolc-huszonkét éves főiskolások tanították, akik gyakran így spóroltak külföldi tanulmányaikra. Ők voltak a „praeceptorok", illetve „rectorok".
A kollégiumok az ország számos kisebb iskolájával álltak kapcsolatban, melyekben csak elemi vagy középiskolai képzés folyt. Ezeket „rectoráliáknak" nevezték, később azonban a partikula kifejezés terjedt el. Jogilag önálló intézmények, a helyi egyházközségek iskolái voltak, de az anyakollégiumtól kaptak tankönyveket, valamint felsőbb éves diákokat (rectorokat és praeceptorokat) egy-két évre tanítónak. A legtehetségesebb diákok az anyakollégiumban tanulhattak tovább, sátoros ünnepek alkalmával pedig onnan érkeztek teológushallgatók (legátusok) gyülekezeti szolgálatra. A partikulák adományokkal is támogatták a kollégiumokat.
Debrecennek 584 partikulája volt szerte a Kárpát-medencében: Pozsony vármegyétől Temesig, Somogytól Máramarosig. A halasi a jelentősebbek közé tartozhatott, mert a tőle délebbre fekvő településekre maga is küldött segédtanítókat. Selymeri János volt az első rektor, aki Debrecenből küldtek Halasra, őt még – kisebb-nagyobb megszakításokkal – harminchatan követték. Csokonai pedig debreceni legátusként járt az alföldi városban.
Vissza a gyökerekhez
1807-ben önállósult az iskola, de – ahogy Győri L. János fogalmazott – a kapcsolat az anyakollégiummal ettől csak megerősödött, mert a Halason létesített önálló tanári állásokat egytől egyig olyanok töltötték be, akik a cívisvárosban végeztek. „Így Szilády Áron munkássága is, aki a halasi iskolát az 1800-as években naggyá tette, Debrecenben gyökerezik" – utalt a kutató arra, hogy a gimnázium névadója a „kálvinista Rómában" végezte el a teológiát, s fordult érdeklődése a tudományok felé. Kiskunhalasi lelkészként sokat tett az iskola korszerűsítéséért és fejlesztéséért, s ebben a munkában Győri L. János szerint feltűnő a debreceni Kollégium hatása.
Debrecen a huszadik század első felében is számos református pedagógust adott a Sziládynak. A háború után az iskolát államosították, majd 1993-ban kapta vissza az egyház.
Varga Judit igazgató és Édes Árpád elnök lelkész az évszázados kapcsolat emlékére egy táblát adományoztak május 24-én az egykori anyakollégiumnak.
„Én is debreceni vagyok és az iskola is onnan származik. Meggyőződésem, hogy a segédtanítók valami nagyon fontosat hoztak el Halasra: Isten Igéje az a gyökér, ami életet ad, ami háromszázötven éve megtartja az iskolát" – véli Nyeső Ágnes, a Szilády fiatal iskolalelkésze.
Testközelből átélt múlt
Az Egység-fesztivál hálaadó istentisztelete után a halasi küldöttség hazaindult, de nem mindenki. Néhány lelkes tanár és diák május 26-ig maradt a cívisvárosban, hogy aztán nyolc napon keresztül szekéren zötykölődjön hazafelé, így emlékezzen az egykori partikuláris kapcsolatra. „Úgy gondoltuk, hogy kalandos dolog lehetett akkoriban tanárként, diákként útra kelni és lejönni Debrecenből Kiskunhalasra, ezért most mi is ezt próbáljuk megcsinálni" − nyilatkozta Bertalan Gábor földrajztanár, ötletgazda a Református Félóra riporterének.
Az iskolalelkész (jobbra) is elkísérte diákjait a túrára
A XVII-XVIII. században valószínűleg egy napi járásra voltak egymástól a fogadók, szálláshelyek. A földrajztanár és az iskolalelkész vezette csapat is ehhez igazodott, harminc-negyven kilométert tettek meg naponta Remény és Pandúr, a két ló erejével. Naponta nyolc-tíz órát szekereztek, volt idő arra, hogy beszélgessenek, játsszanak, nézelődjenek, de rendhagyó földrajzórákat és hittanórákat is tartottak. A diákok kétnaponta cserélődtek, így több mint harmincan látták élményszerűen az ország délkeleti részét.
Nyolc nap alatt több mint 280 km-t tettek meg szekéren
Rögtön az első nap viharba kerültek, majd a földesi református gyülekezet látta vendégül őket lángossal, s egy emlékszalagot is kaptak. Füzesgyarmat felé egy lovardába és egy hintókészítő műhelybe is ellátogattak. A gyomaendrődi lovasbemutató után nyári melegben érkeztek meg Szarvasra a szekeresek, s félúton hazafelé megnézték a helyi arborétumot. Szentesen a felsőpárti református gyülekezetnél szálltak meg, Ópusztaszeren pedig jurtában aludtak. A kisteleki vásárba is ellátogattak, az utolsó éjszakát pedig Kiskunmajsán töltötték.
Június 2-án értek haza, az utolsó kilométereken már lelkes halasiak kísérték őket biciklin. Az iskola diákjai az utcán fogadták a vándorokat, akik életre szóló élményekkel gazdagodtak az utazás során. Melegük volt, fáztak, elgondolkodtak azon, hogy milyen érzésekkel indulhattak el régen a tanárok. Kicsit átélhették azokat az aggodalmakat, hogy milyen lesz az út, hol fognak megszállni, hogyan fogják ott fogadni őket, mit fognak enni.
„Egy út tud monoton és unalmas lenni, de nem akkor, van valami cél, ahova el akar jutni az ember – állítja Nyeső Ágnes. – A zarándokzsoltárok arról szólnak, hogy az emberek elindulnak valahova, és közben, ahogy imádkoznak, egy lelki folyamaton mennek át."
Feke György, fotók: Keppel Ákos, facebook/Szilady