Reménykedem abban, hogy ez a háború hamarosan befejeződik. Bízom az elvándoroltak visszatérésében is. Rengeteg kárpátaljai magyar nem lakik most otthon, de a házára nem tette ki, hogy eladó – nyilatkozta a Reformátusok Lapjának Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspöke, a Mezővári Református Egyházközség lelkipásztora rövid budapesti tartózkodásakor. A püspököt arról is kérdeztük, melyek egy háború sújtotta ország kisebbségi egyházának a többletfeladatai.
Arra kérjük, vigyen minket a szavak szintjén rövid terepszemlére a kárpátaljai magyarság szállásterületeihez.
A mi megyénkben, Istennek hála, nem folynak harcok. A lakóépületek, az üzemek, a vallási-kultikus helyek épen állnak Kárpátalján. Ugyanakkor nagyon fájdalmas fejlemény a magyar közösség számára az elvándorlás és elmenekülés. Az elvándorlás a jobb megélhetés miatt már korábban megindult, és 2014-ben, a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus nyomán is fokozódott, de 2022. február 24-étől a gyorsan eszkalálódó jelenlegi háború következményeként még többen elvándoroltak, elmenekültek. Az is a háború áldozata, aki a helyzet miatt édesapa nélkül nő fel. Mint ahogyan az az idős szülő is, aki a felnőtt gyermekei támogatása nélkül éli öregkorát, és vár a falusi házacskája kapujában néhány hrivnyával a kezében azt lesve, kinek adhatja oda a pénzt, hogy megkérje, hozzon neki kenyeret. Mindennap szembesülünk olyan hírrel, hogy a mi vidékünkről is meghalnak a háborúban. Minden ilyen haláleset azt jelenti, valakinek meghalt a férje, a gyereke vagy az apja. Nagyon sok egyedül maradt ember van a régióban.
Jellemzővé váltak tehát a társadalomban a szétszakított családok?
Már az is szembesül a gyerekek gondjával, aki észreveszi, hogy az orosz–ukrán háború óta az iskolai évzárókon, ballagásokon, évnyitókon nincsenek férfiak. Az édesanyák viszik el a gyerekeket iskolába, és egyetlenegy édesapa sem kíséri el őket, mert nincsenek otthon. Ezek súlyosan traumatizálják, sértik az emberi létet és családi életet, szörnyű mellékhatásaként az orosz–ukrán konfliktusnak, háborúnak.
Zán Fábián Sándor szerint fájdalmas fejlemény a magyar közösség számára az elvándorlás és elmenekülés
Háború sújtotta ország püspökeként hogyan látja, mi az ön egyházának a többletfeladata ilyen időkben?
Különösen sok szeretetszolgálati munkaterületen kell az eddiginél is aktívabbnak lenni. A mi egyházunk a háború előtt is kitett magáért az idősgondozásban, az otthoni betegápolásban, a szociális konyhák fönntartásában, de érthetően az eddiginél is nagyobb teher hárul ránk. Iskoláinknak is – különösen a bentlakásosoknak – másképpen kell működniük, részben szociális okok miatt. Biztosítaniuk kell például szállást és konyhai ügyelettel étkezést olyanoknak, akik hazautazós hétvégén sem tudnak hazamenni, mert nincs kihez. Az iskolák ma jellemző képéhez hozzátartoznak egyébként a kényszerűségből kialakított mosókonyhák, olyanokat segítendő, akiknek a gondviselője erre nem képes. Hiszen az is a dermesztő kárpátaljai valóság része, hogy sok helyütt már csak az idős nagymama van otthon az unokával. Ők tulajdonképpen Európa árvái… De elengedhetetlenül fontos, hogy a Kárpátaljai Református Egyház a belső menekültek fogadásából ugyancsak kivette a részét. Intézményeink, gyülekezeteink falai között máig élnek Ukrajna háborús övezeteiből menekült emberek, családok.
Iskoláik továbbra is elszállásolnak ukrán menekülteket?
Igyekeztünk szeptemberig átirányítani a belső menekülteket saját, más és bérelt szálláshelyekre, hogy megkezdhessük a jelenléti oktatást. Viszont némelyik óvodánkban maradnak menekültek, akiknek a jelenléte ellenére folyhat az óvodai munka. Ez azért volt lehetséges, mert kárpátaljaiak is elmenekültek a háború elől, így megcsappant az óvodákban a gyerekek száma, felszabadultak helyiségek. Az ukrajnai többséghez tartozó földönfutók befogadása, azt hiszem, leleplezi a buta előítéleteket, hiszen a magyar reformátusok emberséges, becsületes, befogadó, segítőkész voltát a cselekedeteik mutatják meg, azt, hogy felebarátként tekintenek az egy hazában élő, háború sújtotta bajbajutottakra. Az egyháznak ilyen időkben különösen fontos feladata, hogy békítsen a közösségek között, munkálja a kiengesztelődést. Akkor is, ha a magyar közösség nyelvi jogai súlyosan csorbulhatnak például az oktatás terén – ami szintén belejátszik az elvándorlásba… Egy fokozottan érvényes alapfeladatunkról még nem szóltam: ez a templomba járó emberek lelkigondozása, biztatása. Ez a segélyezésnél is fontosabb.
Mi jellemzi a templomi közösségek állapotát?
Még többen hagyták volna el szülőföldjüket, ha a lelkészeink nem maradtak volna őrhelyükön. A háború óta mintha kicsit temetési igehirdetések lennének a prédikációink Kárpátalján. De nem valami gyászosságot értek ezen, hanem azt, hogy a vigasztalásra kerül a hangsúly. A kántor sem melankolikus, hanem buzdító énekeket választ az istentisztelet végére. Egyébként elvetették a helybéli hívek azt a nyugati testvérektől származó ötletet, hogy mi itt külön liturgiát, istentiszteleti rendtartást vezessünk be a háborús időkre. Azt mondták: „Köszönjük szépen, a háborúról hallunk eleget a tévében, a rádióban; a templomban az életről, a jövőről, a békéről akarunk hallani. Nem gyűlöletről, hanem szeretetről… Maradjon tehát az istentiszteleti rendtartás olyan, mint amilyen ötszáz éve.” Ebben van a biztonságérzetük és persze magában az evangéliumban, amelyet ilyen rendkívüli időkben sokak könnyebben meghallanak.
„Az ukrajnai többséghez tartozó földönfutók befogadása, azt hiszem, leleplezi a buta előítéleteket”
Mi lesz a sebekkel?
Nem tudjuk visszaadni kinek-kinek a távolban odaveszett felnőtt fiát. Sem az árvaságra jutott gyereknek az apját. Ezek a sebek évtizedekig, akár több generáción át ott lesznek az emberekben. Gyermekként én is vártam vissza a sztálini üldözésben meghalt anyai nagyapámat. Van, hogy a történelmi kataklizmákat csak egy újabb tragédia írja felül. Nem szabad, hogy ez újra megtörténjen, nem szabad, hogy a történelem megismételje saját brutalitását háborúja és pusztítása által. Szomorú, amikor az emberi gyarlóság, elaljasodás ide juttatja a közösségeket. Annál inkább a szívünkben kell hordozni az Igét: „Mert ő megsebez, de be is kötöz…”
Ön egy minapi budapesti konferencián Jób könyvéből egy másik Igét citált, amely a reménység gyönyörű képét hordozza a fáról, amelyet ha kivágnak is, újból kihajt, megérezve a víz illatát… Kiterjed az ön reménye arra is, hogy Kárpátalja magyarok is lakta falvaiba, illetve református gyülekezeteibe nagy számban visszatérnek az elvándoroltak, elmenekültek?
Ennek az Igének az üzenetével éljük a mindennapjainkat. Én mindenekelőtt abban reménykedem, hogy ez a háború hamarosan befejeződik. Szeretném, ha már holnap, de akkor is reménységben szeretnék maradni az eljövendő, igazságos béke felől, ha több évet kellene várni. Az elvándoroltak visszatérését is remélem. Rengeteg kárpátaljai magyar nem lakik most otthon, de a házára nem tette ki, hogy eladó. Ők változatlanul haza akarnak jönni. Reménységünk alapja azonban Jézus Krisztus, illetve a Szentírás, amelyben alapvető üzenet az övéi megtartatása. Abban pedig, hogy ne csüggedjünk és ne lankadjunk keresztyén hivatásunkból is adódó feladataink teljesítésében, erőt ad anyaországi református testvéreink még érezhetőbb mellénk állása az elmúlt időszakban. A háború első napjaiban a magyarországi püspökök mind eljöttek Kárpátaljára, együtt imádkoztak velünk, és biztattak, bátorítottak, hogy imádságban velünk maradnak. Sok egyéb szolidaritási látogatás és támogatás is érkezett Ukrajnába, ezen belül hozzánk, a református közösséghez is, kinti testvéregyházaktól és szervezeteiktől, ez is segíthet a megmaradásban minket.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!