Megmaradásunk öröm, boldogság és szent kötelesség is

Horvátország tízéves uniós tagság után most már a schengeni csatlakozás előnyeit is megtapasztalhatja. Ugye jól gondolom, hogy ez pozitív változás az itt élő magyarok számára?

Igen, egyértelműen. Most már korlátok nélkül lehet közlekedni a határon. A határ közelében élők és a naponta ingázók számára különösen nagy könnyebbség a megállás nélküli határátkelés. Amikor pedig megnövekszik a forgalom, nem kell több órát várakozni az átlépésre például a vendégmunkások érkezése vagy a nyári turistaszezon idején. Ami pedig a tudatunknak fontos, hogy immár gyakorlatilag fizikai akadály nélkül találkozhatunk magyar testvéreinkkel. A családoknak is megkönnyíti a határon átívelő rokoni kapcsolattartást. Az üzletemberek – a magyar református vállalkozók is – gazdasági fejlődésre, határ menti üzleti lehetőségekre számítanak a jövőben. Az utazást érintően azt reméljük, hogy később kisebb utakkal is össze fogják kötni a határ menti településeket, mert több helyen még elég nagyot kell kerülni. Természetesen azt is nagyon várjuk, hogy az M6-os autópálya összeérjen a horvát pályarésszel, hiszen ez sokkal gyorsabbá teszi majd a két ország közötti közlekedést.

Folytassuk az euró bevezetésével kapcsolatos történésekkel! Az itthoni sajtóban arról olvasunk, hogy átmenetileg még kunával is lehet fizetni, viszont a kereskedők jelentősen felemelték az árakat. Mi a helyzet valójában?

A dolognak van egy matematikai és egy pszichológiai oldala. Azt már egy fél éve lehetett tudni, hogy milyen árfolyamon lesz az átváltás. Az üzletekben kunában és euróban is meg kell adni az árakat, hogy az emberek lássák a számokat, az átváltás okozta különbséget. Az átváltási arány szerint hét és fél kuna egy euró. Az átlagember még kunában számol, de január 15-től már csak euróban lehet fizetni. Ezért úgy érezzük, hogy most hét és félszer kevesebb pénzünk van, mint eddig, ha csak a számokat nézzük. Ez okozza a zavarodottságot. Az embereknek meg kell szokni, át kell állni az új helyzetre.

Ráadásul a horvátországi kereskedők többsége nem akart bajlódni az eddigi kunában meghatározott árak pontos átszámításával, ezért euróban inkább felfelé kerekítették az árakat. A nemzetközi válság nyomán az elmúlt hónapokban növekedett az energia, a szolgáltatások és az élelmiszerek ára is. Az euró bevezetésével indokolatlanul emelkedtek az árak. Emiatt csökkent a vásárlóerő és tovább növekedett az infláció. A pénzünk így tényleg kevesebbet ér. A magyarság ráadásul Horvátország legszegényebb vidékén él. Ez eddig is nyilvánvaló volt, de most még inkább ezt érezzük. Szomorúan figyelem az embereket, akik az apró eurócenteket számolgatják, hogy akkor most ez vagy az mennyibe kerülhet. És még csak a nehéz átmeneti időszak elején tartunk. A hét elejétől már csak euróval lehet fizetni, a kunát kizárólag a bankokban és a postahivatalokban váltják át. Azt, hogy az ország gazdasága milyen irányba fejlődik tovább, jobb lesz-e vagy rosszabb, az egyszerű ember még nem látja. Persze, a határon túli magyarság pont abban a legügyesebb, hogy minden körülmények között képes feltalálni magát. Az év elején kidobtak minket a komfortzónánkból, bizonytalanok vagyunk, és még nem sikerült feltalálnunk magunkat ebben az új helyzetben.

Viszont jó reménységgel vagyunk, mert a horvát kormány közölte, hogy a világon csak tizenöt olyan ország van, amelyek közé Horvátország bekerült: most már tagjai vagyunk az Európai Uniónak, a NATO-nak, a schengeni övezetnek és az eurózónának is.

Kanyarodjuk vissza szűkebb pátriájába, a magyarlakta területekre! Lelki vezetőként hogyan látja a horvátországi magyarok jelenlegi helyzetét? Miként tudja naponként erősíteni a közösséget, református testvéreit?

Horvátország keleti része – ahol mi élünk – az ország legszegényebb vidéke. Itt dúlt a délszláv háború, még azóta sem sikerült mindent helyreállítani. Az elmúlt évtizedekben jelentős volt az elvándorlás, fiataljaink közül kevesen maradtak itthon, a jobb megélhetés reményében Németországba, Ausztriába vagy Írországba mentek. A legfrissebb népszámlálási adatok szerint tízezer magyar él itt. Tíz éve még tizennégyezren voltunk. A tízezer magyarból csak nyolcezren beszélünk magyarul. Egyházi adatainkból tudjuk, hogy jelenleg kicsivel több mint kétezren vagyunk református magyarok. Tíz éve még ez a szám is ezerrel több volt. A magyarság nálunk rohamosan fogy. Az elöregedés és az asszimiláció mellett az elvándorlás okoz komoly gondot. Arról nem is beszélve, hogy a határon túli régiók közül talán mi vagyunk az egyetlenek, akik ilyen könnyen fel tudják adni a magyarságukat. Nálunk nagyon erős a feladásra való hajlandóság. A mai világ is azt üzeni, hogy ne legyen identitásod. Erre az a válaszunk, hogy nekünk az értékeink mentén szükséges összegyülekeznünk. Mindennapi megpróbáltatásaink, naponkénti nemzeti krízisünk közepette reformátusságunk a keresztyén életvitelben látja és kell, hogy megélje a hitgyakorlatot. Ezt erősítjük, mert amikor válságos a helyzet, akkor döbben rá az ember, hogy mennyire Isten kezében van. A bölcs ember, aki odateszi, odaadja az életét, a nehézségek és próbatételek közepette is élvezi Isten jelenlétét és segítségét. A mi reformátusaink tudják, hogy Isten csodálatos módon tartott meg bennünket eddig is, és nagyszerű elődöket állított elénk. Gondoljunk csak tudós reformátorainkra, Sztárai Mihályra vagy Szegedi Kis Istvánra. Ebből adódóan az itteni megmaradás nemcsak öröm és boldogság, hanem szent kötelesség is! Kilenc lelkipásztorunk közössége egyben imaközösség is, ami mindannyiunk számára naponkénti segítség. Keveset hangsúlyozzuk, de mi Isten választott gyermekei és szolgái vagyunk. Havonta tartunk lelkésztalálkozót, kéthavonta továbbképzést szervezünk a lelkipásztoroknak. Huszonnégy gyülekezetben szolgálunk – némelyek háromban-négyben –, feladat tehát jut bőven mindenkinek. Mi, akik már a háború idején is szolgáltunk, tudjuk, hogy egy emberért is el kellett menni, és ez ma sincs másképp.

Mit jelent a mostani krízishelyzet a gyülekezetek életében? Mit lehet tenni?

A missziót teljes egészében át kell gondolni. Mi már régen nem számokról beszélünk, hanem családokról, emberekről, akiknek nevük és arcuk van. Tudjuk róluk, ha távolodnak, akkor elveszíthetjük őket. Ugyanakkor meg kell tartanunk azokat, akik körülöttünk vannak, lelki- és fizikai gondozásuk egyaránt fontos. Amíg a szülők dolgoznak, az unokára legtöbbször a nagymama és a nagypapa vigyáz. Jellemzően az istentiszteletekre is az idősek járnak. Fontos ezért, hogy a nagyszülők magyarul beszélgessenek az unokákkal, és tanítsák meg őket a református imádságokra. Gyülekezeteinkben nagy hangsúlyt fektetünk kis hittanosaink oktatására, mert a hitet tanítani kell. A hit hiteles tanítása azonban a családon belül kezdődik. Egyházunk nem a szervezetben, hanem református keresztyén értékrendünk gyakorlatában működik. A közösségben megtapasztalt szeretet éltető forrás a mindennapokban. Például amikor meglátogatunk egy egyedülállót, és viszünk neki egy tál ételt: nem azért, mert ez az ember éhezik, hanem hogy Krisztus szeretete így is láthatóvá, érezhetővé és tapasztalhatóvá váljon. Ez nem csak annak jó, aki kap, mert a legnagyobb csoda az, hogy aki ad, az is erősödik általa. A szeretetközösség fontos érték. Ráadásul az a reménységünk, hogy az elvándoroltak közül némelyek még hazatérnek egyszer, hiszen idegen környezetben, gyökértelenül élik a mindennapjaikat, itt hagyva a szüleiket és a családi házat. Abban is bizakodunk, hogy a mostani változások a mi régiónk gazdasági viszonyaiban is pozitív fordulatot hoznak majd. Meggyőződésem, hogy az életkörülmények nagyobb biztonságot adnak, mint a pénz mennyisége. Az otthonlét magabiztossága, református egyházunk állandósága, szeretete, nyitottsága és rendelkezésre állása azt mutatja, hogy „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13,8). Akármilyen boldogság vagy boldogtalanság ér minket, mi akkor is az istenképűségre és ennek a másik emberben való megtalálására törekszünk. Fontos, hogy Krisztushoz hasonlóvá formálódjunk, legyen bennünk alázat, türelem, kitartás, odaadás, szorgalom és nem utolsósorban áldozatkészség. Nem hagyhatjuk, hogy a civilizációs krízis, amelyben élünk, kiirtsa belőlünk az istenképűséget és azt a tudatot, hogy Isten jelen van az életünkben.