– Ültetnék pár orgonafát ide, hadd legyen, és egy kis jázminbokrot, az is szép – mutat a kerítés melletti területre Pista bácsi, mintegy engedélyt kérve lelkipásztorától terve megvalósításához. Az őr unalmas óráiban a terület csinosításával, új fák ültetésével és a régiek metszésével foglalatoskodik, hogy mire a gyerekek elkezdenek ide járni, már barátságos környezet fogadhassa őket. – Jó látni a munka eredményét – mondja –, tavaly még bejönni is alig lehetett a gaztól, a bokroktól és a szeméttől a területre, de most már van valami látszatja a munkánknak, lassan alakulunk.
Kalákában
Kárpátalján – sok minden más mellett, aminek egy európai országban állami feladatnak kellene lennie – sajnos a fogyatékkal élők ellátása sem megoldott. Így a református egyháznak kell megoldást találnia, vagy legalább segítséget nyújtania ezen a területen is a bajba került családok számára. A gyülekezetek felismerték, hogy a rossz egészségügyi ellátás miatt rendkívül magas a fogyatékkal élő gyerekek száma környezetükben. Egy felmérés kimutatta, hogy egy-egy közösségre akár öt-hat ilyen állapotú kiskorú is juthat. Mezővári környékén is több mint ötven rászorulót regisztráltak. – Reméljük, hogy kovász tudunk lenni Ukrajnában, és a példánkat az ortodox egyház és az ukrán állam is követi majd – jegyzi meg Zán Fábián Sándor püspök, utalva a református egyház társadalomformáló lehetőségére.
A rehabilitációs otthon építője és őrzői - Zán Fábián Sándor püspök balján Nagy István áll, háttérben a malomépülettel
Az épületeket és a hozzájuk tartozó kéthektáros területet nemrégiben sikerült teljesen kifizetnie a református egyháznak, de a tereprendezési munkát és a központ orvosi részlegének az építési munkálatait már tavaly megkezdték. Kalákában folyt eddig a munka: a szemétszedést, a dudva kiirtását és a kőművesmunkákat, de még a tető javítását is a környékbeli gyülekezetek férfijai csinálták meg, a helybéli asszonyok pedig főztek nekik. – Mondták is az előbbiek: ha itt ilyen jó ebéd lesz, máskor is eljönnek. Hát szavukon is fogtuk őket! – meséli derűsen a lelkipásztor.
Tanúi a csodáknak
– Ebből a kupac téglából lesz a szolgálati lakás kandallója, ebben a teremben lesz a gyógymedence, ez lesz a gyógymasszőr, ez a logopédus, ez pedig a fejlesztő pedagógus szobája. A terménytároló helyére liftet építünk be, mellette pedig lépcső épül majd. Az ott a csoportos foglalkoztató – elevenednek meg előttünk szép sorjában a nagyobbik épület különböző részei, majd kiderül, hogy a kisebbik házból pedig ebédlőt és kápolnát szeretnének kialakítani.
A terület a Borzsa és egy halastó partján, festői helyen fekszik. Idelátszik Mezővári és a település fával és bádoggal borított református templomtornya is. – A nyúl, a fácán mindennapos vendég, de a kutyáim már rókát is fogtak itt – újságolja Pista bácsi. – Szeretnénk, ha nem pusztán rehabilitációs központ lenne, hanem találkozási, közösségépítő hellyé, sőt valódi otthonná válna ez a létesítmény és környezete, ahova a fenntartó gyülekezetek is kijöhetnek egyszer-egyszer bográcsozni vagy szalonnát sütni – teszi hozzá Zán Fábián Sándor, aki a szkeptikusokat óvatosságra inti: – Mi itt Kárpátalján rendszeresen tanúi vagyunk a csodáknak. Hasonló álmodozásnak tűnt sokak számára, amikor az egyház úgy döntött húsz évvel ezelőtt, hogy a közeli Nagyberegen, ahol az előző tanévben még az ateizmust oktatták a helyi iskolában, az új tanévben egyházi oktatást indít. Isten kegyelméből azóta is működik a református líceum.
A leendő lakók
Ahogy megannyi kárpátaljai gyermek állapotáért, úgy feltételezhetően Martinéért is az ukrán egészségügy állapota, pontosabban az orvosok a felelősek, akik a szülés alatt és után több hibát is elkövettek. – Nem véletlen, hogy aki megteheti, Magyarországra megy szülni – jegyzi meg a mozgáskorlátozott és két éve epilepsziától is szenvedő kilencéves kisfiú édesanyja. Az asszony hosszan ecseteli a helyi ellátórendszer visszásságait, de mint mondja, minden tőlük telhetőt megtesznek gyermekükért úgy, mintha egészséges lenne. A legénykének hat éve kistestvére születet: Martin és Márk szinte elválaszthatatlanok, és amióta az utóbbinak óvodába kell járnia, nap mint nap alig várja, hogy a nap végeztével újra bátyjával lehessen, és együtt játszhassanak, vagy éppen püfölhessék egymást.
Barbara édesanyja (balra) a mezővári iskola pedagógusa, és hetente felzárkóztató foglalkoztatást tart Szabolcsnak
Barbara hároméves koráig olyan volt, mint a többi gyermek, aztán hirtelen romlani kezdett az állapota, és hosszas utánajárás után kiderült: genetikai eredetű betegsége ritka és gyógyíthatatlan. Akik ebben a rendellenességben szenvednek, nem tudnak beszélni, mozgásuk pedig fokozatosan leépül. – Apuci, ezt az egyetlen szót azért a mai napig is ki tudja mondani – állítja büszkén az édesapa, és mindjárt rá is veszi kislányát erre. Barbara huszonnégy órás felügyeletet igényel, arról nem is szólva, hogy megfelelő kezelésre a leányka állapotának szinten tartásához jelenleg csak Ungváron lenne lehetőség, ráadásul ott is csak ukrán nyelven, így a család számára különösen sürgető a napközis otthon jövő évre tervezett megnyitása.
– Biciklivel érkeztem, negyven métert fékeztem, ügyes vagyok, szép és laza, locsoljak vagy húzzak haza? – skandálja nekünk egyik locsolóversét Szabolcs azon a felzárkóztató órán, amit Barbara édesanyja tart neki hétről hétre. A történelem–földrajz szakos tanárként végzett asszony, szembesülve gyermeke állapotával, az elmúlt években autodidakta módon a fogyatékkal élő gyerekek foglalkoztatására specializálta magát, ezért segíti a születésekor agyvérzés miatt vízfejűséget kapott kisfiút a tanulásban. Szabolcsnak az írás és a hosszú távú koncentráció megy nehezen, a szavalásban és az éneklésben viszont kiváló. Bizony, ezt a tulajdonságát sok hímes tojással jutalmazták a lányok is húsvétkor.
Kiss Sándor, képek: Kalocsai Richárd
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2013. május 19-i számának egység napi mellékletében