Indulni kell, ha Isten hív

Marcelházán töltötte gyermekkorát, családjával sokat járt templomba vasárnaponként. Elképzelte valaha, hogy egyszer majd ön áll a marcelházi református templom szószékén, és Igét hirdet?

Már gyermekkoromban is számos lelkipásztor szolgált nálunk elődöm, Rácz Elemér meghívásából. Voltak lánglelkűek, lángeszűek, érthetőek és néha nehezen érthetőek is. A padban őket hallgatva pedig sokszor azon gondolkodtam, hogy én mit hogyan mondanék. Amikor a gyermektáborok idején bemehettünk a templomba, mindig arra gondoltam, milyen jó lenne felmenni a szószékre és beleszólni a mikrofonba. Az nálunk és nekünk, gyermekeknek, nagy dolog volt, hogy mikrofon van a szószéken. A lelkészség igehirdetés része izgalmasnak tűnt számomra, ellentétben a papos öltözettel: gyermekkoromban nem volt vonzó mindenkit fekete-fehérben látni. Marcelháza és a templom mindig is fontos maradt számomra – a saját otthonát mindenki különösképp szereti –, de sosem gondoltam arra, hogy egyszer majd itt leszek lelkész. Később, teológuskoromban már inkább az foglalkoztatott, hogy egy üzenetet hogyan tudok átadni a gyülekezetnek, hogyan tudnám őket mozgósítani. Mindenütt vannak olyan gyülekezeti tagok, akik bár hallgatják a prédikációt, de nincsenek ott fejben. Kihívás felrázni őket, kihívás úgy prédikálni, hogy mindenki értse, mégse bóbiskoljanak közben, vagy ne azon gondolkozzanak, hogy elfő-e a leves, amire hazaérnek a templomból.

A teológuséveket Budapesten töltötte. Meg sem fordult a fejében, hogy a komáromi teológiára jelentkezzen?

Mindenképp környezetváltozást szerettem volna, a budapestire pedig praktikus okokból esett a választás: közelebb van Marcelházához, mint a többi anyaországi teológia. Az egyetem előtt is aktív részese voltam a felvidéki Fiatal Reformátusok Szövetsége (Firesz) munkájának, ezt nem akartam abbahagyni. Budapest mellett szólt az is, hogy volt egyetemi gyülekezet.

A teológia hatodéves hallgatójaként a Budapest-Fasori Református Egyházközségben szolgált, majd a gyülekezet segéd-, azután beosztott lelkipásztora lett, végül be is iktatták önálló lelkészként. Megmaradt a kapcsolata ez idő alatt Marcelházával és a Firesszel?

A teológia negyedik évfolyamáig nagyon aktív és élénk volt a kapcsolat. Hetente, kéthetente jártam haza, a Firesz munkájában végig benne voltam, hétvégéket, nyári táborokat szerveztünk. De lassan be kellett látnom, hogy így egyik helyen sem tudok igazán jelen lenni. Fájó szívvel elbúcsúztam a fireszes szolgálattól. Eközben alakult meg Budapesten a Promissz nevű egyetemi közösség, ott próbáltam lekötni a felszabadult energiámat, mindeközben megismertem későbbi feleségemet is, aki miatt már a szívem is Budapestre húzott.

Az ifjúsági munkát végül nem engedte el. A fasori szolgálat hat éve alatt a fiatalokkal foglalkozott, 2020-ban a zsinati ifjúsági irodát is vezette. Aztán megcsörrent a telefon.

Valójában már korábban is megcsörrent a telefon. Több gyülekezetbe is hívtak az évek során, de csak tavaly éreztük úgy, hogy indulnánk. Tudtam, hogy most már nyugodt szívvel el tudom engedni a fasori közösséget, mert jó kis csapat jött össze. Ekkor már egyre erősödött bennem, hogy jó lenne, ha valami más következne, valami más út, esetleg nagyobb felelősség. A hazatérés gondolata végig bennem volt, és ebben az útkeresésben talált meg a marcelházi gyülekezet hívása.

Könnyen igent mondott?

Nem. Sokat vívódtunk a feleségemmel, nehéz döntés volt. Egyrészt a fasori gyülekezetben is lett volna lehetőségünk nagyobb felelősséget kapni, másrészt már sok szál kötött Budapesthez. A fiunk éppen kezdte volna az óvodát a fasori Csipkebokorban, amely tényleg olyan a gyermekeknek, mint egy édenkert, hívő és odaadó pedagógusokkal. Végül Isten szólt, hogy nem, most el kell jönni. Így fájó szívvel, de engedelmesen hajtottunk fejet az Úr akaratának.

Hogyan üzent Isten?

Szeretem a határidőket. A megkeresés után egy hét gondolkodási időt kértünk és kaptunk is a gyülekezet gondnokától. Pont akkor, amikor a fasori gyülekezetnek családos hete volt Balatonszárszón. Több év után tudtunk erre elmenni, mert azon a nyáron „éppen” nem született gyermekünk. Ezzel a kérdéssel a szívünkben mentünk Szárszóra. Furcsa is volt a helyzet: ott vagyunk a gyülekezetünkkel a családos héten, közben ott a kérdés, hogy most itt hagyjuk-e azt, amit ennyire szeretünk. Végül a kérdést az esti alkalmak alapját képező Ige, az Ezékiel próféta könyvében olvasható igeszakasz döntötte el. Amikor felolvasták az első estén, hogy a prófétát megragadja a Lélek, akkor úgy láttuk, hogy ez az Ige rólunk szól.

Ezek után milyen lélekkel indult haza, Marcelházára?

Mindig is ott motoszkált bennem, hogy amit a teológián és a fasori gyülekezetben tanultam, amit tényleg áthatott az evangélium, bárcsak hazavihetném valahogy. Azt, hogy lehet egy református gyülekezetet szeretni, szeretheti azt az idős is, meg a fiatal is, meg a gyermek is. Még úgy is talán, hogy nem modern zene szól. A Fasorban megtanultam, hogy abban a gyülekezetben, ahol érthető, élhető és élő Ige szól, az emberek otthon fogják érezni magukat, és örömmel jönnek majd. S hogy milyen zene szól közben, meg hogy feltett vagy összekulcsolt kézzel imádkozunk-e, már inkább a „körítés” része. Mert nem ezektől lesz jó egy gyülekezet, hanem attól, hogy Isten Igéje és az evangélium áthatja.

Idén januártól látja el a lelkészi szolgálatot szülőfalujában. Mennyire volt nehéz felvenni a marcelházi fonalat, és milyen volt az a fonál?

A gyülekezeti munka szempontjából nem volt nehéz, mert Szlovákiában sokkal szigorúbbak voltak a Covid miatti korlátozások, így számos gyülekezeti program és alkalom szünetelt éppen. Hálával tartozom az elődömnek, amiért rendezett hivatal és odaadó gyülekezetet várt ránk Marcelházán. A gyülekezettől nagyon sok segítséget kaptam a váltásban. A legnagyobb nehézséget az adminisztráció okozta. A Fasorban volt pénztáros, könyvelő, voltak hivatali munkatársak, a lelkészekre ezért kevesebb adminisztratív feladat hárult. Itt viszont minden. A kapunyitástól és -zárástól egészen a gyülekezet minden hivatalos dolgának rendezéséig. Nehézséget jelent a gyülekezet bölcsődéje is, jobban mondva az intézménnyel kapcsolatos ügyintézés, a bölcsőde ugyanis az állami szférába beágyazódva működik, így a hivatalokkal szlovák nyelven kell kommunikálni.

Ha visszatekint a marcelházi szolgálatban eltöltött majdnem egy esztendőre, mit lát?

Igyekszem nyitott szemmel járni, folytatni azokat a szokásokat, alkalmakat, amelyek eddig is megvoltak, de lettek új alkalmak is, sikerült újraindítanunk egy ifjúsági közösséget, nyáron több tábort is szerveztünk. Amiben elmaradásom van, az az idősebb korosztály megismerése, azoké a testvéreké, akik nem tudnak eljönni a templomba. Vágyam, hogy jobban megismerjem az embereket, hogy megtanuljam, kik is járnak a gyülekezetbe, kikre lehet számítani. Az első év igazából tanulóév volt. Újra meg kellett tanulnom például, hogy falun a mezőgazdasági munkák mennyire befolyásolják azt, hogy kik jönnek el a templomba, a bibliaórákra, és kit mikor lehet elérni.

Bár lassan egy éve szolgál Marcelházán, beiktatása csak októberben történt meg. Milyen érzés volt végül ott állni gyermekkori istentiszteleteinek színhelyén, az úrasztala előtt és fogadni az áldásokat a lelkésztársaktól?

Felemelő. A beiktatás alatt azt éreztem, hogy ez visszaigazolás. Azt tapasztaltam meg, hogy Isten engem is és a feleségemet is megerősített abban, amit a nyáron mondott nekünk, és hogy az továbbra is él, és továbbra is ezt kell csinálnunk. Őszintén mondom, ez a beiktatás olyan plusz erőt adott, hogy alig ismerek magamra.