Gondolatok a nemzeti összetartozás napjára

Amikor a Magyar Országgyűlés a trianoni béke aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította (2010. évi XLV. törvény), számos kételkedő és még több kötekedő hang fejezte ki kétségét, hogy ennek a jogalkotási aktusnak bármiféle hatása lehetne a magyar nemzet állapotára és jövőjére. Sokan kaján módon emlegették fel azt a közkeletű vélekedést, hogy a magyar széthúzó, individualista, önérdekkövető. Mint látni fogjuk, ez inkább a kommunista diktatúra hozadéka, amikor tényleg úgy érezhette a szétvert, betiltott, korlátozott, hagyományos közösségeitől megfosztott átlagember, hogy boldogulása csak más hátrányával lehetséges. Ez szétdobált, diabolikus társadalmi légkört eredményezett, amelynek a végső és alapvető oka a vallásvesztés volt. A nap azonban idén is lehetőséget nyújt azon elgondolkodni, hogy a református múltunkból mi adhat reményt és alapot a bizakodásra. Mindenekelőtt a gondviselő Istenbe vetett bizalmunk: amely kegyelem eddig hordozta népünket, ezután sem hagyja magára. A történelmi kihívások között eleink is e hitvallás jegyében cselekedtek.

Így volt ez már a dualista korban, majd a két háború között Amerikába vándoroltak között: nagyon is igyekeztek összefogni, Istenre hagyatkozni és egymásra támaszkodni. Gyülekezeteket alapítottak, lelkipásztort hívtak az óhazából. A számos magyar református templom közül az első a pittsburghi volt, amelyet 1893-ban szenteltek fel. A „kitántorgók” az ismeretlenben istentiszteletet, bibliaórát tartottak, cserkészcsapatokat és vasárnapi iskolákat indítottak. Dalárdák, olvasóegyletek, tánckörök erősítették az összetartozásukat. A sorsközösség megélésének erős példája, hogy lelkészek vezetésével, illetve inspirációjára önsegélyező és nyugdíjpénztárakat alapítottak magyar vasmunkások és bányászok („májnerek”).

Az elszakított Felvidéken a reformátusságnak rendkívüli nehézségekkel kellett szembenéznie. Az újonnan megalakult csehszlovák állam nem csak nyelvileg akarta beolvasztani őket, felekezeti önállóságukat is támadta. Államosította a rimaszombati protestáns gimnáziumot, a legtöbb magyar iskolát, valamint a magyarok tanítóképzőjét, s így az szlovák és cseh nyelvűvé lett. Megpróbálkozott azzal, hogy a körülbelül háromszázezer református egyházának vezetését a mintegy harmincezer szlovák ajkú hívő számára sajátítsa ki. Amikor ezt az egyházi belső demokrácia útján nem tudta elérni, megtiltotta, hogy a lelkészjelöltek Magyarországra jöjjenek tanulni. Mindenképpen a prágai és pozsonyi egyetemek lutheránus karai felé kényszerítették volna a hallgatókat. Ez, mivel a tanárok nagyobb része evangélikus és cseh, illetve szlovák volt, a nyelvi hátrányok mellett a felekezeti-hitvallási felolvadás veszélyét is magában hordozta. Ekkor óriási erőfeszítéssel, dacolva az utódállami gáncsokkal, Losoncon teológiai szemináriumot állított fel a három felvidéki református egyházkerület Bertók Béla és Sörös Béla vezetésével, valamint sok-sok munkatársuk segítségével. Az oktatás 1925. szeptember 22-én indult meg a huszonkét hallgatót számláló első évfolyamon. Mivel Magyarország irredenta indulatúnak számított a prágai kormány előtt, az összefogás jegyében Erdélyből, a kolozsvári teológiáról is jöttek tanárok tanítani. Fontos tudnunk, hogy hosszú évekig a csehszlovák alkotmányt és a békeszerződést megsértve mindennemű állami támogatás nélkül működött olyan színvonalon, hogy végül az állam kénytelen volt a főiskolai fokozatot és pénzügyi hozzájárulást is megadni. A Csehszlovákiában élő magyarság egyetlen saját felsőfokú oktatási intézménye volt a losonci Református Teológiai Főiskola. E két történetből is látható, a magyarság, s benne a reformátusság, a bajban összefogva cselekszik. A bennünket fenyegető veszély a hitbeli közöny, amelynek ellenállni csak evangelizációval és gyülekezeti közösségek építésével lehet. De ebben a maga terhét, felelősségét és feladatát minden magyar reformátusnak vinnie, vállalnia, elvégeznie kell! Ha így lesz, az áldásait és gyümölcseit is látni fogjuk.

A szerző pécsváradi lelkipásztor