– Kis karácsony, nagy karácsony… Kárpátalján idén inkább a kis karácsony volt a jellemző. Ahol eddig plafont verő fenyő állt, ott szolidan díszelgett egy kisebb vagy egy még kisebb. Valóban sokat jelentett a karácsonyfa kis elemről világító égősora a sötét nappaliban, talán épp úgy hatott, mint az Ige fénye a nagy sötétségben. Tóth László nagyberegi lelkipásztor szerint a nehéz időkben Isten a még nehezebbekre készít fel bennünket.
„Lehetőségünk van arra, hogy Isten legyen a legfontosabb tényezőnk ebben a helyzetben, ő nem valamilyen mellékszereplő...”
Jókedvűnek tűnik. Hogyan lehet ennyire derűlátó, amikor az orosz–ukrán háború miatt Kárpátalján akár napi tizenhat órán át sincs áram?
Az ünnep alatt inkább volt áram, mint nem. Nagy dolog, hogy a felső vezetés gondolt azokra, akik 24-én és nem az ortodox karácsonykor ünnepelnek. Az elmúlt napok világos estéi közrejátszanak a jó kedvemben. Most is ég a villanykörte, öt perce jött meg az áram. A rendszeres áramkimaradás plusz csepp abban a pohárban, amely már sok embernél kezd megtelni a háborús helyzet miatt. Az amúgy is nehéz hétköznapokat csak tetézik az áramszünetek, amelyek kényelmetlenné, kellemetlenné tették a megszokott életünket, és sokaknak hideggé is. A kedélyállapotunkat viszont nagyban az határozza meg, le tudjuk-e tenni ezeket a terheket, gondokat, és képesek vagyunk-e más megközelítésből megélni az elmúlt három év történéseit.
A háború kitörése óta tíz hónap telt el. Mi minden változott, milyen most a helyzet?
Senki sem mondhatja, hogy nem érinti a háború. Sok család férfi tagja közel egy éve nincs itthon, hogy ne sorozzák be a hadseregbe. Az asszonyok, a gyerekek mennek meglátogatni a férjeket, az édesapákat a határon túlra, főképpen most, az ünnepek alatt. A munkaerő-kereslet is megváltozott. Nehéz olyan állást találni, amellyel eltarthatná egy férj a családját. A meglévő munkahelyek is bármikor megszűnhetnek. A faluban van egy kapuskesztyűket gyártó cég. Az áramkikapcsolások elején akkor üzemelt, amikor a faluban megjött a villany, akkor körbetelefonáltak a kollégáknak: gyertek dolgozni. Teljesítmény után fizetnek, így ha a dolgozók a sötétben otthon ültek, kevesebbet kerestek, mint korábban, pedig minden megdrágult és egyre nehezebb megélni a mostani bérekből.
Tóth László a nagyberegi református gyülekezet lelkipásztora, 2006 óta a Nagyberegi Református Líceum lelkészigazgatója. 1995-ben végzett a Munkácsi Tanítóképzőben. Lelkészi tanulmányait a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen fejezte be 2003-ban. Feleségével két gyermeket nevelnek. Szeret kerékpározni és pizzát sütni.
Lelkileg hogyan élik meg a háborút?
A kárpátaljai mentalitás az itt élőkben kivétel nélkül megtalálható. Ez egyrészt túlélést jelent, azaz eddig nem volt olyan helyzet Kárpátalján, amelyet ne vészeltek volna át, ne éltek volna túl az itteniek. A túlélési stratégia ma szélesebb körű lehetőségeket rejt, akár azt, hogy hagyunk csapot-papot, és új életet kezdünk valahol máshol. Néhány hónap után beszélgetve ezekkel az emberekkel kiderül, hogy nem könnyű újrakezdeni. Ez is stratégia, amellyel most túl lehet élni, de a lelkiállapotunkat leginkább az határozza meg, hogyan fordulunk Istenhez. Lehetőségünk van arra, hogy Isten legyen a legfontosabb tényezőnk ebben a helyzetben, ő nem valamilyen mellékszereplő, aki „talán tesz valamit értünk”, „helyrehoz valamit”. Lássuk meg, hogy ő tartja kézben az eseményeket! Ha Krisztust követő emberek vagyunk, akkor döntéseinket ez a nézőpont határozza meg. Azoknak is, akik maradnak, és azoknak is, akik egy másik országban próbálják túlélni a mostani helyzetet, Istenre tekintve kell döntéseket hozniuk. Nem gyengén, hanem még erősebben fogunk kikerülni mindebből. Ahogy a kárpátaljai mentalitáshoz hozzátartozik: a terhes idő a következő nehézségre készít fel bennünket. Ez mindig így van.
Nem túl vigasztaló ez a gondolat, hogy a „következő nehézségre készít fel”.
Valahogy mindig jobbat várunk, a Bibliában viszont ilyen forgatókönyv van előttünk. Az Úr Jézus beszél arról, hogy jönnek nehéz időszakok, főleg azoknak, akiknek nem mindegy, hogyan élik az életüket, milyen értékrendet képviselnek. Ez nem „úgy is rossz lesz, aztán valahogy elhordozzuk” állapot, erre az Úr felkészített minket, és kapunk erőt hozzá mindennap.
Az elmúlt tíz hónapban mely gondolat foglalkoztatta leginkább?
Az a legnehezebb, amikor belegondolok, hogy a háború kiterjedhet Ukrajna ezen részére is. Olyan kérdéseket teszek fel magamban, mint azt, hogy vajon mit tenne egy lelkipásztor, vagy egy családapa, egy gyülekezeti tag, hogyha Kárpátalján zajlanának harci cselekmények. Aki itt van, nem tudja bezárni a kaput és azt mondani, hogy „bebújtam a pincébe, nem csinálok semmit”. Valamit tenni kell, ha mégis bekövetkezne a baj! Mi van, hogyha fegyvert kell fogni? Hogyha szembe kell nézni egy fegyverrel? Ha meg kell védeni a családunkat? Nem mellesleg gyülekezetvezetőként nem tehetjük, hogy fogjuk magunkat és itt hagyjuk az embereket.
Magyarországon nem szokatlan, hogy a lelkipásztorok gyülekezetet váltanak. Viszont ez nem jellemző Kárpátaljára. Mi lenne a következménye, ha egy lelkész elhagyná a szolgálati területét?
Helyzettől függ. Itt nem folynak harcok, éljük a mindennapjainkat. Nem mondom, hogy úgy, mint régen. Sok minden megváltozott akár a koronavírus, akár a háborús helyzet miatt is. Sikerült beszélnem olyan lelkészekkel, akik a háborús övezetből menekültek el, akiknek lerombolták a templomát, megismerhettem az ő nézőpontjukat is. Ám az teljesen más helyzet. Ha valaki komolyan veszi a hivatását, az Istennel való kapcsolatát, akkor a gyülekezetváltás is az Úr Isten indíttatására történik. A lelkipásztor életében az ilyen döntés nem csettintésre születik meg. Az Úr nem azt mondta, hogy ötven évig legyél egy helyen: egyes dolgokat nekünk kell elvégezni a gyülekezetben, ketteseket pedig másoknak. Többféleképpen nézhetünk egy ilyen helyzetet. Tekinthetünk rá úgy, hogy a lelkész is ember, és már százan elmentek családostul a gyülekezetből, ő lenne a százegyedik; vagy úgy, hogy ő az, akinek utoljára kellene elmennie, mert neki ide szól a küldetése. Ezt nem szabad felszínesen megítélni. A gyülekezetnek is el kellene fogadnia, ha Istentől más feladatot kapna a lelkipásztor. Akceptálni kellene azt is, ha megharcolta az Úr Istennel, hogy ő itt nem érzi biztonságban magát, és nem tudja úgy végezni a feladatát, mert csak az jár a fejében, „jaj, mi lesz velem”. Nagy vívódás. Jó sok álmatlan éjszakát és imádsággal töltött órát jelent.
A kárpátaljai lelkészek kitartanak, senki sem hagyta el gyülekezetét a háború kezdete óta.
Az itthon maradást is meg kell harcolni. Minket is érintett, amikor májusban Kárpátalját rakétatámadás érte. Elgondolkodtató esemény volt, akkor szembesültünk, hogy ide is be tudnak lőni bármikor. Ez újabb olyan kérdés volt, amelyet az embernek magának kellett az Úr Istennel tisztáznia, hogy neki most ebben a helyzetben itt kell-e maradnia, vagy valami mást kell-e tennie.
Az elmúlt tíz hónap és benne az infláció milyen hatással van a gyülekezet életére és szolgálatára?
Látványosan kevesebben járnak templomba. Az emberek még a háború előtt, a járvány alatt elszoktak a gyülekezet látogatásától Nagyberegen. Több tagunk is elköltözött. Hála Istennek csak egy presbiterünket hiányoljuk, külföldön várja a háború végét. Szenteste meglepően sokan voltunk az istentiszteleten, persze nem annyian, mint a járvány előtt, akkoriban szinte nem fértünk el a templomban. A létszám csökkenése viszont nem vonta magával a gyülekezet anyagi helyzetének romlását. Azt várnánk, hogyha kevesebben járnak templomba, kevesebben is járulnak hozzá a gyülekezet fenntartásához, de nálunk ez nem így történik. Anyagilag nem állunk rosszul az elmúlt esztendőkhöz képest. Isten kegyelme, hogy a kevés jelenlévő által is fenn tudtunk maradni, idén két év kihagyás után gyermekeknek napközis és konfirmandustáborokat is szerveztünk. Az áramszünet a faluban internetkimaradást okozott, kivezettettünk egy kábelt és egy elosztót a parókia melletti villanyoszlopra, hogy mindenkinek legyen internet-hozzáférése, ha árama nem is. A kilencvenes években is voltak áramkimaradások, az akkor a holland testvérektől kapott generátorral látjuk el ma a Nagyberegi Református Líceumot és a templomot.
„Száz százalékig megértem azokat, akik azért mentek el, mert veszélyben érezték az életüket. Viszont ne mondjanak le a kis Kárpátaljáról, jöjjenek vissza!”
Kik felé kell most leginkább odafordulnia a gyülekezetnek?
A legnagyobb vesztesei a mostani helyzetnek a nyugdíjasok és azok, akik időskori juttatás előtt állnak, de nem tudnak dolgozni, vagy nem találnak munkahelyet. A szülők nem mentek el a fiatalokkal, az idős emberek nehezen váltanak lakóhelyet, de voltak olyanok is, akik vették az akadályt és beteget gondoznak a határ túloldalán. Több mindent veszítettek, de leginkább családjuk, szeretteik közösségét. A másik csapat a gyerekek, akik rendszertelen helyzetbe kerültek. A légiriadók, amikor bunkerben kell tanulniuk, az áramszünetek, a hideg osztályok. A rövidített tanóráknak, a két hónapos téli szünetnek valamikor meg lesznek a következményei, mert nem lehet normálisan tanítani az állami iskolában. Felajánlottuk a pedagógusoknak, hogy az alsósokkal tanuljanak a gyülekezeti teremben, itt meleg van, a két hónapos szünidő nagy kiesést jelent az írás, az olvasás, a számolás elsajátításában.
Hogyan tekint a jövőbe?
Kollégiumot építettünk, iskolát renováltunk, templomot szépítettünk. A felépült Bárka óvodánk csak az engedélyeket várja a nyitáshoz, és nem tudom, hogy mindezzel mi lesz a jövőben. Ha így haladunk, tíz-húsz év múlva hány gyermek jár majd óvodába? Hogyha még két-három-öt hónapot tart a háború, és a fiataljaink nem tudnak hazajönni, nem biztos, hogy később akarnak majd. Ez is egyfajta mélypont nemcsak nálam, hanem a többi lelkipásztornál és a közösségeket összefogó más vezetőknél is. Ne adjuk fel a visszatérés reményét, itt születtünk, itt nőttünk fel, annyi mindent kaptunk a szülőföldünktől! Próbáljuk kivárni, hogy ennek vége legyen! Száz százalékig megértem azokat, akik azért mentek el, mert veszélyben érezték az életüket. Viszont ne mondjanak le a kis Kárpátaljáról, jöjjenek vissza!