Egység és megtartóerő a szórványban

Elöregedő közösségek, hívek, akik már idős koruk miatt nem tudnak elmenni a templomig, üresen maradt parókiák, omladozó templomok, keresztelés és esketés nélküli szolgálat, többnyelvű igehirdetés, az utolsó református eltemetése – lehangoló kép alakulhat ki abban, aki a szórványban végzett szolgálatnak csak a felszínét látja. Az egyre fogyatkozó református, magyar közösségek sorsa valóban kétségbeejtően reménytelennek tűnhet, hiszen az elvándorlás, urbanizáció, asszimiláció és elöregedés mellett a közömbösség, érdektelenség is nagyban rányomja a bélyegét ezekre a gyülekezetekre. Sokszor tehetetlenül kell végignézni egy-egy közösség felszámolását. Ebben a reménytelennek tűnő küzdelemben mégis vannak, akik kitartóan, teljes odaadással és áldozatkészen szolgálnak, legyen szó lelkipásztorokról, presbiterekről, nőszövetségi tagokról, vagy akár egy vagy két megmaradt reformátusról, akik vigyáznak kiürült templomukra.

képDorogi Mária, Bartha Rózsika, Pop Ella, Bíró Gizella és Tussai Gizella

A Kolozsvártól nem messze elterülő Magyarfodorházán munka közben, a lelkipásztor nélkül maradt parókián fogadott a négy presbiterasszony, akik szinte minden idejüket az egyháznak szentelik, életben tartva elöregedő gyülekezetük lelkesedését. A kis közösség megtanult önszerveződőnek lenni, fiatal lelkipásztoruk, Gáspár Károly Bodonkútról látogat ki istentiszteletet, gyülekezeti alkalmakat tartani, elvégezni a teendőket. Határozottan jelenti ki: a lelkes asszonytestvérek nélkül be lehetne zárni ott mindent. „Gondoskodnak, odafigyelnek egymásra, látogatják a gyülekezeti tagokat, időseket, vendégszeretetüknek van egy varázsa, amit nagyvárosban nem mindig tapasztal az ember. És nyitottak, alkalmazkodnak a lehetőségekhez, hiszen anyagiakban nem hasonlítható a gyülekezet egy városi közösséghez. Gazdálkodunk a kevéssel, amink van, és lassan, de haladunk. Az asszonyok az utóbbi időben talán többet voltak a parókián, mint otthon” – vázolja a helyzetet Gáspár Károly.

Kis közösség, nagy szív

Pop Ella gondnokasszony Dorogi Mária, Bíró Gizella és Bartha Rózsika presbiterasszonyokkal épp a külföldről kapott adományokat, ruhákat, élelmiszercsomagokat rendezgettek a parókián a falubeliek számára, az ebből befolyt szimbolikus összeget pedig az egyházközség javára fordítják. Lelkesen dolgoznak, hiszen a település központjában az újuló templomuk látványa fogadja őket naponta. Elmondták, már az új ablakok látványa is felvillanyozta őket, a szépülő hajlék reményt ad nekik. Először a tetőt javították meg, a padlózatot teljesen kicserélték, de a kerítés is javításra vár. A templom külseje friss, fehér köntöst kap, bent pedig rendbe teszik a bútorzatot. „Csak abban bízok, hogy a jó Isten ad nekem erőt, egészséget, hogy ezt tudjuk befejezni. Jó nekünk itt dolgozni, megmutatni, hogy lehet. Már gondolkodunk, hogy milyen terítőket rendeljünk. Szépíteni akarjuk a templomunkat” – mondja el Pop Ella. „Az a legfontosabb, hogy összetartók vagyunk, lelkesen dolgozunk, a presbiterekkel mindent megbeszélünk” – egészíti ki Dorogi Mária.

képA szomszédos Kisesküllőn havonta, Fodorházán hetente van istentisztelet. A gyülekezetnek hiányzik, hogy nem lakik lelkipásztor a faluban, de hálásak, hogy sikerült így is megoldani. „Odaadóan, kedvesen, szeretettel szolgál a lelkipásztorunk, vonzza az embereket a templomba” – mondják, és hozzáteszik: amit tudnak, igyekszenek helyileg, maguk megoldani. Az üresen maradt parókiát is rendbe tették pályázatokból, adományokból, a melléképületben kis konyhát alakítottak ki. A fodorháziak szívesen adományoznak szükség esetén – magyarázzák az asszonyok, akik közmunkák, különböző események alkalmával szívesen főznek a segítőknek, ezzel is biztatva a helyieket, hogy csatlakozzanak a közösséghez. „Már nem is tudnánk otthon maradni, ha tudjuk, hogy istentisztelet van. Nem is tudom, aki nem tartozik valahova, egy egyházhoz, hogy tud élni. Az otthoni imádság nem elég, más, amikor a tiszteletessel együtt mondjuk” – fejti ki a gondokasszony, és elmondja, várnak és szeretettel fogadnak mindenkit, aki megfordul közösségükben. A nyolcvan lelkes gyülekezetben sokan 80-90 év fölöttiek, nagy fájdalom nekik, hogy egy életen át jártak templomba, és most már nem engedi meg az egészségük. A presbiterek őket is látogatják, ünnepeken elkísérik a lelkipásztort, munkájukkal, a tevékenységekkel reményt adnak nekik is.

A közös ima minidig erősebb

További lelkesedésre a közelgő debreceni találkozó, a magyar református egység tízéves fennállásának megünneplése ad okot. Fodorházán is összegyűlt egy kis csapat, kolozsváriakkal közösen indulnak hajnalban az eseményre. Dorogi Mária a tíz évvel ezelőtti találkozón is részt vett, szeretettel emlékszik vissza az eseményre. „Emlékszem a tömegre a különböző országokból, az ismerős arcokra, arra, milyen gyönyörűen visszhangzottak az énekek. Tíz év alatt sok mindent elfelejtettem, de az akkori úrvacsoraosztás megmaradt” – meséli. „Amikor sokan összegyűlünk, mint idén húsvétkor Fodorházán, az embernek nő a szíve, nagyon boldoggá tesz. Amikor itt többen vagyunk, mint a tavalyi gyülekezeti napunkon, lélegzetvisszafojtva nézzük, hogy megtelik a templom” – fűzi hozzá Pop Ella, aki először vesz részt idén egységnapi ünnepen. „Sok ember imádsága mindig foganatos, megérzi az ember, hogy tartozik valahova. Hittel megyünk oda, és az együttlét meg is erősít benne” – véli a gondokasszony.

képGáspár Károly lelkipásztor is lelkesen hirdette gyülekezeteiben a debreceni ünnepségen való részvételi lehetőséget. Szórványlelkészként tudja, jó többségben lenni azoknak, akik talán csak vasárnap hallanak magyar szót, református zsoltárt. Az egységet, összetartozást igyekszik éreztetni híveivel a helyi kezdeményezések által is. Nyaranta gyülekezeti napokat tartanak, ellátogatnak egymás falvaiba, megtelnek a kis templomok. Tavaly az eseménysor végére például már egy spontán kórus is összeállt a különböző gyülekezetek tagjaiból. „Ettől is feltöltődnek, érzik az elismerést, hogy vannak, számítanak, tehetnek, és ez aranyat ér. Magunk alól húzzuk ki a széket, ha lemondunk róluk. Emellett nemcsak az elenyésző létszámot kell látni, hanem a hagyatékot is. Rengeteg adminisztrációval, papírmunkával jár az épületek fenntartása, újítása, de kötelesség is, hogy megtartsuk közösségeink számára” – jelenti ki a lelkipásztor.

Szorgos kezek tartják életben a reményt

„Rengetegen összegyűltünk a gyülekezeti napokon, töltött káposztát főztünk, kalácsot sütöttünk, helyben elkészítettünk mindent. Fárasztó volt, este imádkoztam, hogy Istenem, adj erőt nekem, és éreztem a lépteimben, a járásomban, hogy megadta, megsegített, valahányszor közmunkára, eseményekre készültünk” – meséli Pop Ella. Annak ellenére, hogy kicsi, elöregedő gyülekezet, a fodorháziak ötletekkel, kezdeményező szellemmel, reménnyel tekintenek a jövőbe. Templomuk felújítása nagy csoda a közösség életében, a szorgos hívek pedig mindig találnak valami tennivalót. Munkájukat néha a kolozsvári gyülekezetek segítik adományokkal, de holland testvérek is ígértek további segítséget. A gyülekezeti házként használt megürült parókián néhány vendégszobát alakítanának ki, így táborok, események szervezésére is alkalmas lenne. A tágas udvar, a falu csendje ideális a mindennapok rohanásából város zajából való elszakadásra. Az asszonyok azonban nem magukért teszik mindezt. Igyekszenek bevonni a fiatalokat is a munkába, és minden adományt, segítséget szívvel fogadnak, hiszen a legkisebb is számít.

kép

Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese is a szórványközösségek megőrzése mellett áll: „Látszólag a pusztulásnak és enyészetnek kiszolgáltatott gyülekezetekről van szó, mégis évszázadok óta küzdenek az apró közösségek. Élni akarnak, és élni tudnak a szórványhelyzetben is. Húsz évvel ezelőtt, amikor kezdő lelkipásztorként először jártam végig a Szamoshát és Mezőség gyülekezeteit, az első benyomás az volt, hogy mindennek vége ezen a vidéken. Ennek ellenére ezek a falvak ma is ugyanúgy élnek, mint két évtizede, minden demográfiai mutató ellenére. A létszámban is minimális a csökkenés. Az itt felnövő és hitében, nyelvében megmaradó egyháztag mindig hűséges marad egyházához és a nemzethez. Igazi túlélők ezek az emberek.”

kép

Az esperes úgy véli, a Kárpát-medencei magyar református egység lelki erőt jelent a szórványban élők számára. A találkozás, a nagyobb közösséghez való tartozás tudata megerősíti hitükben, mindennapos küzdelmükben. Hozzátette: „ezeknek a közösségeknek úgy segíthetnénk, ha a templomok és közösségi házak, parókiák rendben lennének, és itt összegyűlhetnének az emberek. Az anyanyelven elhangzó ige sokszor nemcsak hitbeli, hanem nyelvi megtartó eszköz is. Ebben az irányban történtek elmozdulások az elmúlt években. Emellett munkahelyekre lenne szükség, támogatási programokra, hogy az embereknek ne kelljen elvándorolniuk, vagy a nagyváros zajában feloldódniuk.”

Berekméri Gabriella

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja egységnapi számában.