Egy évszázad a határ északi oldalán

1918. október 28-án kikiáltották Csehszlovákia megalakítását, és néhány héttel később a csehszlovák hadsereg megkezdte a bevonulást a magyar településekre. Az egyházi vezetők nem akarták elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet, Révész Kálmán tiszáninneni püspök még 1919 szeptemberében is azt mondta Štunda István minisztériumi tanácsosnak, hogy a békeszerződés aláírásáig nem tárgyal a megszállókkal. A tanácsos közölte a püspökkel, mit vár el az új államalakulat a területére került reformátusoktól: alakuljanak önálló egyházzá, a lelkészek és tanítók tegyenek hűségesküt a csehszlovák államra, alakítsanak ki az egyházban egy szlovák egyházmegyét a szlovák ajkú gyülekezetek számára és szakítsanak meg minden kapcsolatot a Magyarországi Református Egyházzal.

A trianoni békediktátum aláírása után Révész Kassáról Miskolcra helyezte át a székhelyét, Dunántúlon pedig a Németh István püspököt egyszerűen kitoloncolták Komáromból a csehszlovákok. Az elcsatolt területeken két megbízottra hárultak a vezetési feladatok: Dunántúlon Patay Károly alsószecsei lelkészre, barsi esperesre, a tiszáninneni kerület elcsatolt részében pedig Pálóczi Czinke István püspökhelyettesre, rimaszombati lelkipásztorra. 1920 decemberében megalakult a Szlovenszkói Tiszáninneni Református Egyházkerület, és meg is tartották a tisztújításokat. Pálóczi Czinke István lett a püspök és Lukácsi Géza a főgondnok.

A Dunáninneni Református Egyházkerület kicsit később alakult meg, itt 1921 júniusában választották meg Balogh Elemér pozsonyi lelkipásztort püspöknek és Szilassy Bélát főgondnoknak. A hajdani tiszántúli egyházkerületből kiszakított kárpátaljai egyházkerület pedig csak 1923-ban alakult meg, mint arról korábbi cikkünkben beszámoltunk.

A csehszlovák állam nem adott állami támogatást a lelkészeknek és a tanítóknak, egyházi iskolákat zárattak be, lelkészeket utasított ki. Annak ellenére, hogy törvényi változásokat sürgettek, 1921-ben engedélyt, 1922-ben pedig pénzt nem akartak adni a zsinattartásra. Küldtek azonban ultimátumot: ha 1923. június 30-ig nem tart zsinatot az egyház, akkor az utolsó pénzforrások is elapadnak.

Így jött el 1923. A törvénytáron már az év elején dolgoztak, és összegyházi konzultációt tartottak a tervezetekről. Nagyrészt az 1904 és 1907 közötti budapesti zsinaton elfogadott törvénytárat dolgozták át a csehszlovák viszonyokra.

A megválasztott 37 képviselőből 34 jelenlétében 1923. június 17-én 10 órakor, istentisztelettel kezdődött a zsinat a lévai református templomban. A Konvent Pálóczi Czinke István püspököt, konventi elnököt kérte fel az igehirdetés szolgálatára. A püspök az emmausi tanítványok történetét (Lk 24,13–32) vette alapigének, s ezzel kezdte: „Úgy jártak, mint mi, Testvérem. Álmodtak szépet, gyönyörűt szabad hazáról, független nemzetről, tengertől tengerig terjedő birodalomról. Egy nemzet messiási várakozása, ezeréves álma fog édes valósággá válni. Mi azt hittük, hogy ő fogja Izráelt megszabadítani. Ez a gyönyörűséges álom szertefoszlott, mint a köd.”

Ám igehirdetésében figyelmeztetett, hogy semmi joga nem volt a felvidéki reformátusságnak azt gondolnia, hogy örökké Magyarországhoz tartoznak majd azok a területek, ahol élnek. „Az önimádó felvilágosodás bukása ez, mely elhitette a tökéletlen emberrel, hogy nincs szüksége megváltóra, mert ő immár magamagának a megváltója” – mondta a püspök, és hozzátette: „Az emberiséget egyetlen nagy elhatározás mentheti meg csupán, mint már kétszer is megmentette: meg kell indítani a harmadik nagy reformációt, most már nem az egyházét, hanem a lelkekét.”

A zsinaton az érdemi munka szakbizottságokban folyt, ott egyeztették az egyes törvénytervezeteket, amelyek aztán a teljes zsinat elé kerültek. A hetedik munkanapon, június 25-én fogadták el a törvénytárat. A három egyházkerület képviselői azzal a meggyőződéssel tértek haza Léváról, hogy elvégezték a vállalt feladatukat, a református egyház immár elfogadott egyház lesz Csehszlovákiában. 1923. július 28-án Pálóczi Czinke István beterjesztette az egyházi alkotmányt állami jóváhagyásra a köztársasági elnöki irodához. A csehszlovák válasz azonban arra szólította fel a reformátusokat, hogy 17 példányban, szlovák nyelven nyújtsák be a „törvénytervezetet”. Ezután még sokáig tartottak az „informális tárgyalások”, ezeket egyházi részről Sörös Béla losonci lelkész folytatta, de az államhatalom soha nem adta írásba a valós kifogásait, és szóban azt kommunikálták, hogy az a problémájuk, hogy a megszületett törvények nem eléggé „csehszlovákok”. A magyar református törvénytárat vették alapul, nem csehszlovák állampolgárok is szolgálhattak lelkészként, magyar hangzású nevek voltak az egyházi közigazgatásban, és a törvénytár sehol sem tartalmazta az állam iránti hűséget, viszont hangsúlyozta az egyház magyarságát. De ezek is csak kifogásoknak bizonyultak, hiszen az 1928-as pozsonyi zsinaton módosították a törvénytárat, de ezek után sem kapott állami jóváhagyást az egyház, és erre a két világháború közötti Csehszlovákia történetében soha nem is került sor. Az egyház azonban működött, a gyülekezetek eltartották a lelkészeket és tanítókat, fenntartották az iskolákat, árvaházakat, 1925-ben Losoncon teológiai akadémia nyílt,1935-ben pedig Komáromban megnyitotta kapuit a református tanítóképző. Bár a csehszlovák állam ezt nem ismerte el, de követeléseinek megfelelően megszületett a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház.