Családként élünk együtt a befogadott ukrán testvéreinkkel

Hogyan tette meg az első lépéseket a menekültek közti szolgálatban?
Isten Igéje indított erre: „Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az ő életét énérettem, az megtartja azt.” A Lukács evangéliumában olvasható igevers erősítette meg bennünk, hogy nem magunkra kell összpontosítanunk, hanem arra, hol lehetünk fénnyé, világossággá, sóvá. Amikor elmúlt a félelmünk, már észre tudtuk venni a rajtunk, Kárpátalján áthaladó menekülteket, akkor kezdtük érezni, a helyünkön vagyunk. Sokféle szolgálatot végeztek gyülekezetével a háború kitörése óta, most az Ukrajna belső részeiből érkező embereken segítenek. Az első napokban csak egy-két éjszakát töltöttek nálunk az átutazók, de egyre több olyan menekült érkezett, akiknek nem volt hová menniük. Sok család azért nem utazik tovább külföldre, mert nem tudták otthon hagyni az édesapát, a férjet, magukkal viszont nem vihetik. A családok együtt akarnak maradni. Akik mégis úgy döntenek, hogy továbbmennek, azokat segítjük a továbbutazásukban.

Hol szállásolják el a menekülteket?
Az Agapé Missziós Központunkat nyitottuk meg előttük, ahol békeidőben romamissziót végzünk. Érdekesség, hogy a napokban új nevet kapott a központ: az egyik menekültünk felajánlotta, hogy szerkeszt egy weboldalt, Agapé Help névvel, mert az a webcím még szabad volt.

Hányan laknak most önöknél?
Ma reggel hetvenen voltunk, állandó a túljelentkezés. Nagyon nehéz elutasítani az embereket, amikor tudom, hogy szükséget szenvednek. Jézus szavai jutnak eszembe: „Jövevény voltam, és nem fogadtatok be.” Előfordult, hogy a parókia 15 menekültnek adott éjjeli menedéket, a lelkésznek már nem volt hova lehajtania a fejét, így buszban éjszakázott.

Honnan érkeznek a menekültek?
Ukrajna szinte minden régiójából, többek között Harkivból, Odesszából, Kijevből. Besorozták katonának az egyik menekültünket, aki búcsúzóul ezt mondta: „Tiszteletes úr, nagyon szépen köszönjük ezt a három napot, amit önöknél tölthettünk, legalább megpihentünk.” Általunk nyomot hagyott Isten szeretete ennek az ukrán fiatalembernek az életében. Még áldássá lehet a számára.

Mennyire érezhető az ukrán média által gerjesztett ellenszenv a magyar kisebbséggel szemben? Van félelem az ott maradt magyar testvérekben?
Csak a mi közösségünkről tudok beszélni: a mi szívünkben nincsen félelem, családként élünk együtt a befogadott ukrán testvéreinkkel. Nincs semmilyen ellentét, de ez csak azért lehetséges, mert nem a magunk cselekedeteit, félelmeit éljük meg, hanem Isten vezetését visszük véghez lépésről lépésre. Az Isten szavának való engedelmesség a megoldás a nyelvi problémákra is. Gyülekezeti tagok is fogadtak be menekülteket, ami hatalmas lehetőség és kiváltság, mert így szeretetet adhatunk az ukrán anyanyelvűeknek. Csonkapapi Beregszásztól 15 kilométerre fekszik, a magyar határ mentén. A háború kezdetéig színtiszta magyar és református település volt. Láthatóvá válik, hogy bennünk, magyar reformátusokban milyen lélek lakik, kik vagyunk mi valójában. Hangosabb ez minden propagandánál, gyűlöletbeszédnél.

Hányan látják el a gyülekezetben a menekülteket?
Mindenki, aki él és mozog. Napi három étkezést biztosítunk. Az első felajánlás az egyik nyolcvanéves nőtestvérünktől érkezett, gombócot főzött, fánkot sütött, másik gyülekezeti asszonyunk hozott 50 házi tojást, mások 80 csirkecombot vásároltak. Ágyban fekvő nőtestvérünk fohászkodik értünk. Még a menekültek is megfogják a munka végét, és nemrégiben velük együtt vetettük be krumplival a központ telkét. A gyülekezetünk élhetne szomorúan, magába fordulva, munka közben viszont észre sem vesszük a csüggedést, bár sokszor egy pillanat alatt elkezdünk könnyezni. De megyünk tovább, mert van feladatunk. A háborúról azt tanultam, hogy ilyenkor inkább felhalmozni kell, nem osztogatni, adományozni. A már említett Igében Jézus azt mondja, „aki meg akarja tartani az életét, elveszíti azt”. Lehet a kamrában gyűjtögetni, de ez valójában nevetséges, hiszen addig tudja raktározni az ember, amíg el nem éri egy rakéta. Vagy ha a katonai parancs úgy szól, hogy az őrizgetett élelmiszert el kell kobozni, akkor búcsút vehetsz tőle, ahogy az autódtól, a házadtól is... De Isten nem hagy el bennünket!

A háború első hetében Kijevbe utazott. Az ostromlott városból mindenki inkább kifelé, nem befelé tart.
Az első segélyszállítmányt a Debrecen-Széchenyi kerti református testvérgyülekezettől kaptuk. Még nem éheztünk, mindenünk megvolt, így azon kezdtünk gondolkodni, hogy mi az Isten akarata. Az adományból a gyülekezet betegjeinek megvettük a szükséges gyógyszereket, de a tartós élelmiszerekből túlélőcsomagokat készítettünk, amelyeket Kijevbe vittem. Indulásom napján az Ige az elveszett bárányról szólt: Jézus otthagyja a biztonságban lévő kilencvenkilencet azért az egyért. A célom az volt, hogy legalább egy menekültet kihozhassak a városból. Tizenhat emberrel – és egy kiskutyussal – tértem haza, többek között olyan házaspárral, amelyik a Dnyeper bal oldalán maradt, menekülő útvonalat viszont csak a jobb oldalon nyitottak, de az Úr kihozta őket. Kegyelem, hogy ott lehetünk, ahol Isten Szentlelke munkálkodik.

Mióta van meg a csonkapapi és az önök gyülekezete között ez a testvéri kapcsolat?
Bár még csak két éve vagyok itt lelkipásztor, a testvéri kapcsolat már 2001 óta tart. Az utóbbi hetek mutatták meg, hogy nemcsak protokolláris kötődés ez nekünk, hanem olyan intenzív, szeretetteljes, imádságos kapcsolat, amely a mostani nagyon nehéz időszakban erőt ad nekik, ez a legfontosabb, miközben minket motivál. Bár nálunk nincs légiriadó, egy különleges frontvonal azonban létezik: lelki háború ez, odaállunk testvéreink mellé, imacsatákat vívunk a meg tartatásukért, és tettekkel is kifejezzük a támogatásunkat, nem csak mi, reformátusok.

Tudtak arról, hogy Szeghjánik Péter Kijevbe készült?
Amikor Péter elindult, éppen bűnbánati hetet tartottunk. Sok gyülekezeti tagot megijesztett ez a kockázatos vállalkozás, igazi imatusa indult Péterért és a szolgálatáért.

Milyen adományokat gyűjt a gyülekezetük?
Mindig megkérdezzük, mire van szükség. Az első mikrobuszban nagyobb lisztszállítmányt, több száz konzervet és apró adományokat juttattunk el. Most étolajjal, rizzsel, tésztával, konzervvel, turistaszalámival, szárazkolbásszal és egy ruhaszárító géppel felszerelve engedjük vissza Péter tiszteletest Csonkapapiba.

A fizikai segítség mellett milyen lelki hátteret próbálnak nyújtani?
Arra hívtuk gyülekezeti tagjainkat, hogy keddenként este 8 órakor csendesedjenek el, vegyék elő a Bibliájukat, imádkozzanak családjuk körében a békéért és a Csonkapapiban végzett szolgálatért. Saját meglátásom, hogy Pétert rám bízta az Úr, mert nagyon megterhelő az a munka, amit végez. Amióta elkezdődött a háború, folyamatosan levelezünk, telefonon beszélünk, küldjük a fotókat egymásnak akár éjjel is, és látom Péteren, hogy nagyon elfáradt már. Ha egy lelkipásztor ennyi embert támogat, neki is szüksége van arra, hogy imádkozzanak érte. Áron és Húr példája jut erről az eszembe, amikor Mózes az amálekitákkal vívott csata során már nem bírja tartani az imára emelt karját, ők odalépnek hozzá, és tartják helyette. Azt hiszem, én is így próbálom tartani Péter kezét, mert fárad.