– 2020. június 4-hez közeledve mintha egyre többen reménykednének benne, hogy a trianoni diktátum lejár a száz éves évfordulón. Van alapja ennek a várakozásnak?
– Megértek mindenkit, akinek ezzel kapcsolatos reményei vannak, de sajnos csalódni fog, mert nemzetközi jogi szempontból már az 1947-es párizsi szerződés az érvényes, nem pedig az 1920-as. Ezek a szerződések egyébként sem határozott időre szólnak, inkább a bérleti szerződések egy részére jellemző, hogy kilencvenkilenc év után lejárnak. Hallottam én is, hogy több helyen aláírásokat gyűjtenek az 1920 előtti határok visszaállítása érdekében, de ez leginkább visszaélés a jószándékú emberek reményeivel: egyrészt magánemberek nem fordulhatnak ilyen ügyben a Hágai Nemzetközi Bírósághoz, másrészt a trianoni szerződésnek nem volt olyan titkos záradéka, amely érvényteleníthette volna. Ma már inkább azzal kellene kezdenünk valamit, hogyan fogalmazzuk újra önmagunkat a 21. században – tudva, hogy ez az igazságtalan szerződés létezik, szétszakította nemzetünket, de nekünk tovább kell folytani életünket.
– Mi lehet a megoldás erre a kettősségre?
– Ma már sok határon átnyúló kezdeményezéssel találkozunk, a magyar kormányzat is komoly összegekkel támogatja ezt az ügyet, zajlik az intézményépítés. Közben azonban fel kell tenni a kérdést: mennyi ember lesz ezekben az intézményekben? Hiszen például Erdélyben száz éve a magyar lakosság aránya magasabb volt a városokban, mint a falvakban, de manapság egyre inkább az erdélyi városhálózat másod- és harmadvonalbeli településeire szorul vissza a magyar intézményrendszer. Ebben a kérdésben segítség lehet az autonómia is, de mindenkit óvnék attól, hogy a területi autonómiában, ami jó és szükséges egyébként, csodaszert lásson. Ha másért nem, azért mert a területi autonómia csak erdélyi magyarok felét érintené, ugyanis a másik felük nem tömbmagyar régióban él. Ugyanakkor olyan korban élünk, amely kedvez a hálózatosodásnak – a trianoni traumára jó válasz a kettős állampolgárság intézménye és a kedvezménytörvény. Mindkettő azt segíti, hogy bárhol is él az ember, a magyar nemzethez tartozhasson.
– Száz év távlatából érdemes még feltenni a „mi lett volna, ha" típusú kérdéseket?
– A történész kollégák többségével ellentétben azt gondolom, érdemes. Egy-egy ilyen kérdés képes alternatívákat és egykori lehetőségeket megvilágítani, segít megérteni, hogy az 1920-ban kialakított határok nagyhatalmi döntések eredményei voltak, ellentétben a környező országokban megjelenő, a történelmi Magyarország egykori kisebbségeinek felszabadulási törekvését alapul vevő narratívákkal. Azonban azt is be kell látnunk, hogy Magyarország az akkori állapotában nem maradhatott volna fent: az Osztrák-Magyar Monarchia túl sok nemzetiségből állt, melyeket a nacionalizmus és az önálló nemzetté válás gondolata mozgatott. Ha a monarchia meg is nyerte volna a háborút, akkor is felmerült volna pár évtizeden belül a kérdés, hogy az egyes nemzetiségek akarnak-e a polgárai maradni – a magyarokat is ideértve. Ebben a helyzetben az egyik oldalon a dualizmus, a szuverenitás hiánya és a korlátozott nyelvhasználat állt volna, míg a másikon az, egy román, egy szerb vagy egy cseh számára is, hogy az országunk a sajátunkká válhat, a gyerekeinkből bármi lehet – e kettő sosem lehet egyensúlyban. Ez a kérdés minden nemzetiség esetében a felszínre tört volna idővel, erősítve a nacionalizmust – már csak azért is, mert nem volt olyan eszme, ami jobban mozgatta volna a közép-európai társadalmakat.
– Az elveszített első világháborút követően mennyire jelent meg a közvéleményben a monarchia felbomlásának és az ország feldarabolásának gondolata?
– A politikai elit számára 1918 végére kikristályosodott, hogy a területi veszteség elkerülhetetlen, a mértéke volt kérdéses. Teleki Pál amerikai levelezőpartnereinek írt arról, hogy várhatóan négymillió magyart csatolnak majd el. Amikor 1919 júniusában a párizsi békekonferencia elküldte az úgynevezett Clemenceau-jegyzéket, melyet a budapesti kommunista kormányzatnak szántak felszólításként a hadműveletek beszüntetésére, az már tartalmazott egy térképet a leendő határokról, ez megjelent az újságokban is: innentől fogva bárki tudhatta, mi vár ránk. A trianoni határok végső soron az utódállomok követelései és a valamivel méltányosabb nyugati szakértői javaslatok közötti kompromisszumokból születtek. De egy dolog tudni valamit és teljesen más elfogadni. Inkább azt hangsúlyoznám, milyen hatalmas volt a zuhanás: 1918 májusában még úgy tűnt, hogy a háborút megnyertük, a Monarchia hadicélljai teljesültek: megszállta Szerbiát és a Pó-síkságra való kijutásunkkal majdnem összeomlott az olasz hadsereg. A megvert Románia békét kötött, az osztrák-magyar hadsereg mélyen bent állt Oroszországban, amely szintén békét kért. Azonban három hónappal később a bolgár front összeomlott, és ezzel minden megváltozott. Ez a hatalmas fordulat is traumatizálta az embereket.
– Hogy élte meg a magyarság 1920. június 4-ét, valamint az azt követő éveket?
– A fennmaradt visszaemlékezések alapján nagyon rosszul. Sokszor bukkan fel a hivatalos iratokban, hogy az emberek megroppantak idegileg, a helyi történeteket vizsgálva látszik, hogy számos tisztviselő, akár nagyon magas rangúak is, idegi problémákról írnak. A gyulafehérvári polgármesterről olvasható, hogy 1918 novemberében elhagyta a várost, majd 1921 után egy budai szanatóriumban idegkimerülésben el is hunyt. Mintha a nemzet sorsa betegítette volna meg őket. Egy nagyváradi vagy szatmárnémeti magyar korábban jobbára csak a piacon vásárolva találkozott a hegyekből érkező román parasztokkal, majd hirtelen az ő hadseregük vette át felettük a hatalmat, egy másik országhoz kerültek és az új fennhatóság kifejezetten erőszakosan lépett fel ellenük. Ez sokszor teljesen feldolgozhatatlannak tűnt, összeomlott az addigi világuk.
– Ezzel a döntéssel a Magyarországi Református Egyház is elvesztette hívei és területei jelentős részét. Mára a határon túli régiókban egyre jellemzőbb, hogy a reformátusság az ottani magyarságot is jelenti, fontos lett a vallás nemzetmegtartó ereje. Mi az elmúlt száz év történelmének református olvasata?
– A személyes benyomásom az, hogy a reformátusság demokratikus jellege miatt könnyebben tudott alkalmazkodni a száz éve történtekhez. Több elcsatolt területen a reformátusok maguk kezdték kialakítani az egyházi szervezetet, így tettek Felvidéken vagy épp a Tiszántúli Református Egyházkerületből kiszakított Királyhágómellék esetében. Az a hozzáállás, hogy nem vártak másra – bármilyen nehéz is volt a küzdelem –, csak erősítette bennük a nemzetmegtartó szerepet. Az erdélyi magyar iskolarendszer jelentős részét például a protestáns felekezetek tartották fenn, 1939-re mindössze két romániai állami középiskolában folyt magyar nyelvű oktatás. Mindent az egyházak vittek a hátukon. A demokratikus zsinat-presbiteri elv mentén működő berendezkedésnek fontos szerepe volt és van a nemzeti nyelv, a nemzeti kultúra megőrzésében.
– Négy évig volt a Párizsi Magyar Intézet igazgatója. Mit tapasztalt, hogy él az ottani köztudatban a Párizs környéki békerendszer következménye?
– A francia nemzeti önképben fontos szerepet játszik az I. világháború: kitörésekor alig 40 éves volt a III. köztársaság, az országot folyamatos krízisek és konfliktusok jellemezték. 1914 egy erőpróba volt számukra, a köztársaság diadala lett, hogy komoly véráldozat árán, de mégis legyőzték a németeket. Ők erre a mai napig emlékeznek településeiken, az irodalomban és az újságokban, mindez erősen jelen van a köztudatban. A Párizs környéki békerendszer számukra azt jelenti, hogy győztek és lehetőségük volt beleszólni „a lapok kiosztásába". Ugyanakkor a francia nép nagyon kritikus mindenkivel, még önmagával szemben is, ezért később meg tudták fogalmazni, hogy nem ez volt a legjobb megoldás. Amikor az 1990-es évek elején François Mitterrand akkori francia köztársasági elnök eljött Magyarországra, elismerte, hogy a trianoni békeszerződés igazságtalan volt. Ez jól példázza, hogy míg a mi gondolkodásunk történelmi és jogi központú, az övék etika-filozófiai: elismerik, hogy hibáztak, de ez egy francia politikus számára nem jár semmilyen közjogi következménnyel.
– Európában mennyire jellemző, hogy a történészek foglalkoznak a magyarság helyzetével?
– Valójában semennyire. Nem szeretnék senkit sem elkeseríteni, de ritka, hogy valaki magyar specialista legyen, egy történész nem is engedheti meg magának, hogy egy ennyire kis területet válasszon, legjobb esetben is Közép-Európa specialistává kell válnia, ha szakmai pályát akar befutni. Számunkra Trianon komoly trauma, de másoknak csak egy múltbeli esemény. Hozzá kell tennem: az a történetre alapozott elbeszélési forma, amiben ennek hangot adunk, úgy tűnik, ma nem működik. Évtizedek múlva lehet, hogy fog, de most nem. Ma az emberjogi, kisebbségi jogi, például az autonómiát célzó beszédmóddal több eredményt lehet elérni az atlanti világ központjaiban.
– Ezek alapján milyen megemlékezésekre számíthatunk 2020-ban a környező államokban?
– Vannak olyan országok, mint Ausztria és Szlovénia, ahol várhatóan nem fognak politikai kérdést csinálni a megemlékezésekből, ugyanakkor más területeken épp politikai alapon keltenek feszültséget. Romániában és Ukrajnában ezzel kapcsolatban még mindig a politikai provokáció és az érzéketlenség különös elegyével találkozhatunk. Miközben a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy minden nemzetnek vannak traumái, és ha nem hintünk sót egymás sebeibe, megtanulhatunk kölcsönös tiszteletben együtt élni.
2020 a nemzeti összetartozás éve
Tavaly a határokon átívelő református egységünkért adtunk hálát, a 2020-as év fókuszában pedig a nemzeti összetartozás áll majd. De lesz még idén általános tisztújítás is a Magyarországi Református Egyházban. Összeszedtük az előttünk álló esztendő legfontosabb eseményeit.
– A Csillagpont Református Ifjúsági Találkozón egy hasonló témájú beszélgetésen vett részt. Ott is hangsúlyozta, hogy mai határainkról nem beszélhetünk az első és a második bécsi döntés nélkül. Ebben a kérdésben miért nem lehetett erősebb a nemzeti függetlenség a területi revíziónál?
– Ott és akkor nem volt más lehetőség. Belpolitikai földrengést indított volna el, ha magyar politikusok azt mondják, fontosabb a magyar szuverenitás, mint Erdély egy részének visszaszerzése. Egy ilyen választásba bármelyik kormány belebukott volna, egyik magyar kormányfő sem döntött volna úgy, hogy inkább nem kéri vissza Bácskát, ha az ára a németektől való függés lesz. A húsz évig a „Nem, nem soha!" jelmondatra kondicionált magyar lakosságnak nem lehetett volna azt mondani, hogy mégsincs revízió. Bár tény, hogy ezek a döntések vezettek oda, ahogy végül belementünk a második világháborúba – és aztán ahogy befejeztük.
– Mindezek tükrében hogyan értelmezhető ma a nemzeti összetartozás?
– Mindenkit arra bátorítanék, hogy élje meg természetes módon. Identitásunk erősen kötött a nyelvhez és a kultúrához, a külföldiek első benyomása is az szokott lenni, hogy nálunk folyamatosan jelen van a történelem, kötődünk múltunkhoz. Összetartozásunkban kulcsszerepet játszik a nyelvünk, láttam Párizsban is, hogy a magyar feleségek az intézet nyelvtanfolyamra küldték francia férjeiket, mert fontosnak tartották ezt az alapot. Azonban a nemzeti érzés hivatalossá lett formái sokszor kevésbé hatékonyak. Apaként is azt látom, hogy a mai fiataloknak olykor többet mond el összetartozásunkról egy sportesemény, egy dal vagy egy kirándulás, mint a régi típusú, sokszor merev iskolai megemlékezések. Tévúton jár, aki 19. vagy 20. századi módon próbálja felnevelni a fiatal generációkat. Ők máshogy találják már meg az egymáshoz vezető utakat, de természetes módon tudják megélni a nemzeti összetartozást.
– Tapasztalatai alapján milyen a jó megemlékezés?
– Olyan, ami megértet, és ami nem lezár, hanem kinyit kérdéseket. Természetesen vannak nagyon jó és kreatív kezdeményezések, de sok iskolai ünnepségen minden készen van, beszédeket mondanak, megszólalnak versek, recseg a mikrofon – ez pedig könnyen lezárja azt, amit valójában szeretnénk a köztudatban tartani. Azt tartom jónak, amikor nincsenek szoros keretek, mert félő, hogy ezek között egy idő után nem lesznek új tartalmak és merevvé válik az esemény. Szükség van az ünnepségekre, megemlékezésekre, de ezek akkor működnek, ha új ösvényekre vezetnek.
Farkas Zsuzsanna, fotó: Sebestyén László, Dimény András
Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja idei első számában.