Megújíthatja-e egyházunkat éneklésében, erősítheti-e hitében az új énekeskönyv? – Bódiss Tamás református egyházzenei vezető gondolatai a XIX. Református Énekek nevű koncertről, amelyet az elmúlt hétvégén rendeztek meg a MÜPÁ-ban.
A Művészetek Palotájában, június 25-én este tartott négyrészes, két félidős hangversenyen összesen 23 ének hangzott fel, immár az új Református énekeskönyvből válogatva. A program kétharmad részben teljesen új anyagot tartalmazott, ám az eddigi énekeskönyvből átemelt énekek jó része is megújult, akár rövidítés (3. zsoltár), dallamváltás (Siess, nagy Úr Isten), teljes szövegcsere (Jöjj, Isten népe) vagy kisebb-nagyobb szövegigazítások révén. A megújulás lehetősége tehát adott, csak élnünk kell vele. Amely gyülekezetekben a szándék nyomán a döntés megszületett, az új énekeskönyveket már kézbe vehették, a kántor és a lelkipásztor megfelelő együtt munkálkodásával pedig a gyülekezet énekismerete bővíthető, fejleszthető.
Gyülekezetszerű megszólalás
Hogy megújíthatja-e egyházunkat éneklésében, erősítheti-e hitében az új énekeskönyv?A koncertet hallgatva egyre inkább éreztem: lehet megújulás, ha ilyen színvonalon szólalnak meg az énekek, melyeket mintaként adhatunk a gyülekezetek kezébe. Nem lehettem ugyan jelen a pandémiát megelőző két legutóbbi koncerten, de most határozottan az volt a benyomásom, hogy a Kárpát-medence minden részéből jött, egyesített kórus éneke minőségi értelemben változott. Lehet, hogy hozzásegítettek ehhez az új dallamok és a megújult szövegek.
A korábbiakkal ellentétben a kórus énekében most nyoma sem volt azoknak a megoldásoknak, melyek a református gyülekezeti éneklést vontatottá vagy éppen merevvé teszik. Az összkar mindvégig egységes hangzással, igen érzékenyen követte a karnagyok utasításait, ám egy pillanatra sem éreztük azt, hogy kórus előadását halljuk – igazán gyülekezetszerű volt a megszólalás. Az is lehet, hogy ez az új vonás a hagyományos éneklést ismerők körében esetleg idegenszerűen hatott, de bízzunk abban, hogy inkább a minőségi gyülekezeti éneklésre kaptunk ezen az estén mintát és ösztönzést. Ez nem elérhetetlen, de gondos munkával legalábbis megközelíthető helyi tekintetben is.
Református énekeink megszólaltatásában nagy szerepet játszott Virágh András Gábor, a budapesti Szent István Bazilika orgonistája. Nemcsak kitűnő orgonaművész, hanem elhivatott komponista is. Református kötődései erősek, hiszen hosszú évekig volt a Kollégiumi Kántus orgonakísérője. Rendkívüli érzékenységgel kísérte, segítette a dallamok szárnyalását, megfelelő, mértéktartó harmóniakezelése ösztönözte, inspirálta az előadást. Feltétlenül meg kell említenem az énekeket bevezető, minden esetben mértéktartó, határozott karakterű és mótívumaiban tudatos preludiumokat.
Az utolsó versszak kinyílást, kiteljesedést igényel
Hadd tegyek egy megjegyzést az énekek befejezésének kérdéséhez. Ezen az estén tudatosodott bennem, hogy dallamaink túlnyomó részénél – ezen az estén ebben egyetlen kivétel volt – a befejező sor az alaphangon vagy még az alatt zár, az énekek többségénél azonban az utolsó versszak valamilyen kinyílást, kiteljesedést igényel, amit a lefelé hajló dallamvonallal nagyon nehéz megvalósítani. Jó megoldás ilyenkor a záró versszakban, vagy csak annak végén alkalmazott szoprán feletti ellenszólam, amely akár az orgonakíséretben kap helyet, akár kórus részvétele esetén annak szoprán szólama – vállalhat.
Végül a megújulás jele az egyébként igen jó arányérzékkel válogatott programban a stílusbeli bővülés. A genfi zsoltárok és reformációkori kanciók mellé megfelelő arányérzékkel került néhány új, világszerte közismert melódia Händeltől és Edward Elgartól, de „A mennybe’ fenn” 1997-es keletkezésű dallama is úgy szólalt meg ezen az estén, mint egy klasszikusan himnikus ének.
