Megtartották az Iskolalelkészek Országos Találkozóját, amely a lelkipásztori hivatás évében azért különösen fontos, hogy ez a szolgálati terület is „hangot” kapjon. Közel ötven iskolalelkész gyűlt össze október 13-án, pénteken a rendhagyó eseményen, Budapesten. Közülük néhánnyal személyes tapasztalataikról, munkájukba betekintést engedő, szívderítő és megindító történetekről beszélgettünk.
Fejér Zoltán, a Sárospataki Református Gimnázium iskolalelkésze
Feladatai igen összetettek: a lelki élet megszervezésétől kezdve hittan- és bibliaórák tartásán át a lelkigondozásig bezárólag rengeteg mindennel kell foglalkoznia.
Milyen kihívásokkal találkozik?
Minden tanévkezdéskor elmondom a diákjaimnak, hogy fontos az őszinteség. Megosztom velük, hogy én sem Jézus Krisztus követőjeként születtem. 21 évesen tértem meg, így tudom, mit jelent kételkedni, tagadni. Kérem, hogy osszák meg velem ezeket a gondolatokat, mert akkor tudok segíteni nekik. A diákok egyébként is szókimondóak, így sokszor kendőzetlenül közlik a véleményüket, ha nem értenek egyet, és kritikusan figyelik az életemet is. Ez sokszor nehéz, ugyanakkor örülök neki. Akkor vagyok boldog, ha az óráimon nem csak én beszélek.
Már fiatalkorban is hordoznak súlyos terheket?
Elképesztő, hogy milyeneket. Hihetetlen, hogy mennyi kísértés veszi őket körül. Sokkal több és komolyabb, mint régen. Ráadásul ott van rajtuk a döntés nyomása is, hogy mit tartsanak igaznak, főként egy református iskolában. Gondoljunk csak bele: eljön a gyerek egy nem hívő családból, beül egy hittanórára, ahol „Zola bá” elmondja, hogy a legjobb dolog Istenben hinni, majd visszamegy a kollégiumi szobájába, ahol a társai azt tanácsolják, hogy azért nem kell ezt olyan komolyan venni, próbáljon ki mást is. Neki pedig el kell döntenie, kinek van igaza. A lelkésznek, aki órát tartott neki, a szüleinek, akikkel együtt él otthon, vagy annak a barátjának, akit szeret, mert egy bandába tartoznak. Nagyon nehéz ez.
Vannak nehéz pillanatok is a szolgálatban?
A sok szép mellett ilyen is van. Amikor egy téli éjszakán hét-fél nyolc körül csörög a telefonod, hívnak, hogy menj, mert két diákodat erősáramütés ért, miközben szelfizni akartak egy mozdony tetején.
Balog Zoltán püspök, a Zsinat lelkészi elnöke beszédet mond az Iskolalelkészek Országos Találkozóján
Mi történt ezután?
Elkezdődött a lelkigondozás. Végiglátogattam a különböző csoportokat, ahová tartoztak a gyerekek, és elmondtam, hogy az Úristen jelen volt a tragédiában is, bármennyire is úgy tűnik, hogy nem. Imaharcokat folytattunk. Az egyik bibliaórán a béna meggyógyításának a történetét meséltem el, akit négy barátja a háztető megbontásával eresztett le Jézus elé. Elmondtam, ha valamelyik gyerek is visszatér, megkérem, hogy a Bethesda-kórház pecsétes lepedőjét, amin feküdt, vegye magára, és ahogyan a meggyógyult bénának vennie kellett az ágyát és továbbmennie, úgy menjen végig az iskolafolyosón, jelezve azt, hogy milyen Istenünk van. Az egyik fiút sajnos elveszítettük. Aznap – pont nagypéntek volt – a másik gyerek édesapjával találkoztam. Megosztotta velem a terheit, már épp menni készültünk, amikor kértem, fohászkodjunk közösen. „Istenem, te éppen ezen a napon veszítetted el a Fiadat. Imádkozunk egy gyerekért, akit mi nem szeretnénk elveszíteni. Legyen meg a te akaratod!” – mondtam. Fél év múlva a srác felhívott, és nehezen bár, de ezt mondta a telefonba: „Áldás, békesség, Zola bácsi! Nagyon várom, hogy találkozzunk!” Azóta magántanulóként, de közöttünk van. A folyosón még nem vonult végig, de amint visszatér a kollégiumba, megtesszük!
Isten kegyelmét hogyan lehet felismerni egy ilyen helyzetben?
Nem tanítottam ezt a két gyereket, csak egy alkalommal helyettesítettem, a baleset előtt körülbelül három héttel. Azon az órán mindkettőjük arról kérdezgetett, mi történik a halál után az emberrel. Erre később az osztály hívta fel a figyelmemet. Az, hogy az elhunyt diákot nem rögtön veszítettük el, szerintem okkal történt, abban a pár napban folytatódott a hittanóra. Isten tudta folytatni azt, amit én emberi nyomorúságomban meséltem a mennyországról. Hiszek abban, hogy az Úr az embernek álmában is ad eleget, ahogy a zsoltáros mondja.
Nagy Péterné Mónika, a Kocsi Református Általános Iskola lelkésze
A hittanórákra igyekszik olyan foglalkozásokkal készülni, amelyek segítségével mélyebb beszélgetéseket folytathat a diákokkal és barátságos légkört biztosíthat.
Okoznak a gyerekek meglepetéseket?
Igen. De nemcsak a csínytevésekre gondolok, hanem arra is, hogy sokszor egészen váratlan pillanatokban nyílnak meg. A héten történt egy ilyen eset. Épp Gedeon történetéről gondolkodtunk közösen, toborzóplakátot készítettünk a benne szereplő seregnek, amikor az egyik kislány hirtelen úgy érezte, el kell mondania, a családjában ki milyen harcot vívott, és előhozta mindezt a huszonkét fős osztálya előtt.
Könnyen beszélnek a diákok komolyabb témákról, vagy ezt tanulniuk kell?
A szokást nem feltétlen látom mögötte, ez nem jön természetesen, idő kell hozzá. Van, ami nem megy olyan egyszerűen, például az érzelmek kifejezése. Sokszor könnyebb a mások érzéseiről beszélni, mint a sajátjukról. Ezt meg kell tanítanunk nekik, mert hiszem, segíthet a lelkük gyógyulásában, és így közelebb kerülhetnek Istenhez is. Meg kell találnunk együtt a számukra megfelelő gyakorlatot, hogy ki tudják mondani a másiknak: „Most nagyon haragszom rád”, ahelyett, hogy azonnal ölre mennének, mert általános iskolában ilyen bizony könnyen előfordul.
Milyen nehézségekkel találkozik?
Nálunk nagy kihívást jelentenek a rögzült szokások, amelyek olyanok, mintha kőbe volnának vésve, függetlenül attól, hogyan változik a tanári kar vagy éppen a diáksereg. Példa erre a ballagási menet, ami egy külső szemlélőnek apróságnak tűnhet. Az én elképzelésem szerint a diákokat a templomból vezetjük át az iskolába, ahonnan véglegesen kirepülnek, nem pedig fordítva, hiszen a gyülekezetbe visszavárjuk őket. Ez azért is különösen fontos, mert Kocsnak sajátossága, hogy sok diák helyben marad és itt kezdi el az életét. Szerintem az Úristen az ilyen ellentéteken keresztül is nevel bennünket, hogy megértsük, hogyan tudnak az elvek, gondolatok és szokások békességgel egymás mellé állni. Az elmúlt egy évben, amióta az iskolában szolgálok, meg kellett tanulnom, hogy újként ne változtassak meg minden kialakult módszert, még akkor sem, ha azok nem egyeznek az én elképzeléseimmel.
Éger Ádám, a Mezőtúri Református Kollégium lelkésze
Szolgálatában az egyik fő erényének a közvetlenséget tartja.
Ha egy diák súlyos problémákkal keresi meg, mit tud tenni?
A legfontosabb, hogy biztosítom arról, mellette vagyok, és ha szüksége van rám, bármikor megtalál az iskolában. Van, hogy ebben a tudatban megnyugodva, szinte kicserélve távozik a beszélgetésről. Sokan igénylik, hogy felnőttel osszák meg a problémáikat, nekem pedig az a feladatom, hogy a bizalmukat elnyerve tudjam lelkileg vezetni őket.
Hogy lehet ezt a bizalmat fölépíteni?
Talán azért tudok olyan jó kapcsolatot kialakítani a diákokkal, mert a magam módján kicsit „hóbortos” vagyok. Tudják a diákok, hogy velem lehet viccelni. Amikor a folyosón megállítanak valamilyen poénnal, én csípőből visszaválaszolok nekik, amiből sokszor egy nagyon jó beszélgetés kerekedik ki. Azért tudok fiatalos lelkületű maradni – pedig már 17 éve köztük vagyok –, mert ők karbantartják a lelkemet, és ezért hálából én is próbálom az övéket. Ez egy oda-vissza játék, és ezt szívesen csinálom.
Vincze Árpád, a Kecskeméti Református Gimnázium lelkésze
Feladatai elvégzésében a hosszú távú tervezés és a pontos időbeosztás segítenek.
Mi az, amire kiemelt figyelmet fordít?
Fontos feladatnak látom a tantestület lelki életének a gondozását, segítését. Nyilván egy oktatási intézményben elsődlegesen a tanárok tanítani szeretnének, ennek ellenére egyfajta hivatásmegerősítő szempontunk lehet iskolalelkészként. A tanulóknál pedig az egyéb tantárgyak feszültségei között a stresszoldás egy jó szempont a hittanórákon.
Milyen kihívásokkal találkozik mint iskolalelkész?
A kötelezettség az egyik. Vannak diákok, akik kifejezetten azért jönnek az iskolába, mert egy bizonyos tagozaton szeretnének tanulni és mélyebben elmélyedni az adott tananyagban. Ezért a hittan nekik teher. Ugyanígy az istentisztelet és az áhítat is. A legnagyobb kihívás talán az, hogy ezeket a diákokat is megnyerjük. Nehézség még, hogy azokat a tanulókat, akiknek fontos a hitéletük megélése, megőrizzük attól, hogy a hitben nem elkötelezett diákok félrevigyék őket.
Berényiné Csinády Melinda, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma és Diákotthona iskolalelkésze
Mentálhigiénés képesítéssel is rendelkezik, ezért önismereti csoportokat is vezet.
Akadnak apró szépségek a szolgálatában?
Akárcsak a gyülekezetben, vannak nagyon csendes fiatalok az osztályban is. Ott ülnek a padban, és nem tudjuk, mi zajlik bennük. Akkor történnek a csodák, amikor kiderül, hogy egy-egy szó, egy-egy mondat milyen mélyen megérintette őket. Volt már olyan diákom, aki négy éven keresztül nem sokat szólt. Évekkel később kaptam tőle egy levelet, amelyben leírta, mennyire hálás azért, hogy azt mondtam neki egy órán, hogy bármiről álmodik is, számára megvalósítható, csak küzdjön érte, mert Istennek van terve vele. Ez a lány ma már egyetemre jár, és én azóta sem emlékszem erre a mondatra, benne mégis megmaradt. Na, ezek a gyönyörű pillanatok!
Mire van szükségük a fiataloknak?
A kütyük világába temetkezett ifjúság nagyon vágyik az élő szóra és a hiteles hangra, olyan lelkipásztorokra, akik nemcsak szépeket szólnak, hanem olyan gondolataik vannak, amelyek élhetők, valóságosak, amik kapcsolódnak a hétköznapokhoz.
Miben ad pluszt egy lelki töltetű óra a diákoknak?
A csoportos beszélgetés a vesszőparipám. Ilyenkor kisebb körben szoktak a diákokkal társalogni, akár mélyebb témákról is. Sokszor jutnak arra a felismerésre, hogy bizony egy cipőben járnak a társaikkal, ennek pedig remek közösségépítő hatása van. Ezért is hálás feladat iskolalelkésznek lenni, mert megtehetek olyan dolgokat, amikre egy feszített tanmenetű órán nincs lehetőség.
Miben szorul támogatásra ez a szolgálat?
Nélkülözhetetlen a tanári kar és a vezetőség támogatása. Fontos felismerni, hogy a lelkileg egészséges gyerek jobban teljesít. A szülői háttér is kulcsfontosságú. Ahol a szülők támogatják az Istennel való kapcsolatot, ott a gyerek egészen másképp fejlődik lelkileg is. Láthatatlanul együtt dolgozunk a családokkal, még ha nem is biztos, hogy ismerjük egymást.