Télből a nyárba, Európából a csodálatos, ugyanakkor olykor félelmetes Keletre utaztak magyar reformátusok. A következő napokban Feke György, a reformatus.hu főszerkesztője számol be az utazás céljáról és a delegáció tapasztalatairól. Első rész.
Nyolc magyar református útnak indult, hogy libanoni és szíriai arab és örmény református közösségeket látogasson meg. Az arab református nevű „fehér hollóról”, valamint a közel-keleti protestánsok helyzetéről majd legközelebb, ma legyen elég annyi, kik vagyunk és hogyan jutottunk el Bejrútba, a Földközi-tengeri Debrecenbe.
Kezdjük azzal, hogy a Magyarországi Református Egyház Külügyi Irodája tavaly november óta dolgozik azon, hogy ez az út megvalósulhasson, és valódi testvéri kapcsolat jöjjön létre a közel-keleti református egyházakkal. Tagjai ők is a világméretű, 110 milliós református (a reformáció svájci ágát követő) keresztyén közösségnek. Néhányan közülük idén júliusban Magyarországra látogattak, részt vettek a Debrecenben megtartott Csillagpont református ifjúsági találkozón.
Egy érzékeny vallási egyensúllyal, polgárháborúkkal és menekültkrízissel megterhelt régióról van szó, ezért a valódi testvéri kapcsolat ez esetben magában foglalja a szolidaritást is. Ezért indított gyűjtést támogatásukra a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ), és ezért kísérte el az útra Ódor Balázs külügyi irodavezetőt és Erdélyi Diána külügyi referenst Juhász Márton, az MRSZ ügyvezető igazgatója, valamint az egyház menekültintegrációval foglalkozó szakemberei – Acsai Balázs, Kanizsai-Nagy Dóra és Székely Ágnes. Dani Eszter missziói irodavezető azzal a céllal csatlakozott hozzájuk, hogy tapasztalataival erősíthesse a hazai gyülekezetekben annak tudatát, hogy mi, Kárpát-medencei reformátusok is Isten világméretű tervének és egyházának részesei vagyunk.
Krónikásként én is részese lehetek e kis csapat útjának, tapasztalatainkról, élményeinkről számolok be Önöknek. December 4-én, hétfőn indultunk el a Budapestről Bejrútba – a télből a nyárba. A Zsinati Hivatal lépcsőjén délelőtt kilenckor még „fagyos hangulatban”, télikabátban fotózkodtunk, éjfélkor pedig már szandálban és rövidnadrágban alkudoztunk a bejrúti zöldségesnél. Ekkor már egy imádságos indulás, két repülőút, egy isztambuli átszállás és legalább 2000 kilométer volt mögöttünk.
A repülés leginkább azért volt érdekes, mert mégiscsak elhagytuk Európát, a jól ismert keresztyén kultúrkört, és a csodálatos, ugyanakkor félelmetes Keletre tartottunk. Az isztambuli átszálláskor már látszottak is jelei az utazásról alkotott, mienktől eltérő felfogásnak, és európai arc is kevesebb nézett a vészkijáratokat mosolyogva elpantomimező stewardesekre, mint Ferihegyen.
Az első meglepetést a bejrúti repülőtér érkezési oldalán várakozó rénszarvasok okozták, a három karácsonyfa pedig még fokozta ámulatunkat. Pedig, ha belegondolunk, nincs ebben semmi furcsa: a keresztyénség kétezer éve jelen van a térségben, a muszlim többségű arab ország köztársasági elnökét – az alkotmány szerint – mindig a legnagyobb keresztyén közösség tagjai közül választják. Így fordulhat elő, hogy – amint arról a nagyon készséges, de angolul csak tőmondatokban beszélő idős taxisofőr mellett ülve a saját szememmel is meggyőződhettem – a bejrúti utcákat, de még a pálmafákat is karácsonyi fényfüzérek hálózzák be, a templomok tornyain pedig neonfényű keresztek világítanak.
Merry Christmas! – fogadja a látogatókat a milliós lakosú tengerparti főváros. Az a Bejrút, amit főnixnek is neveznek, hisz – Debrecenhez hasonlóan – történelme során nem egyszer elpusztult, de mindig újjáépült, s amelyik a szíriai és libanoni protestánsok központja. De erről majd holnap…
Feke György, csoportkép: Vargosz
Szíriai útinaplónk
összes részét itt olvashatják