Mi közöm Afganisztánhoz?

Az országban az iszlám időszámításnak megfelelően tíz évvel ezelőtt 1433-at írtak, ekkor érkezett Afganisztánba Sajtos Szilárd őrnagy, a Honvédelmi Minisztérium Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat református tábori lelkésze, aki a Magyar Honvédség Tartományi Újjáépítési Csoportjának (PRT) volt egyik katonalelkésze az északkeleti Baglán tartományban. Elmondása szerint úgy érezte, mintha valóban visszapörgették volna az idő kerekét a térségben. Amikor az ország kultúrájának megértéséről kérdeztük, a katonai lelkész fejét csóválva azt mondta, kísérletet tehetünk megérteni az ott élőket, de fontos tudni, a legalapvetőbb fogalmaink is különböznek.

– Még a közösségi formáink is mások, nálunk a falvak történetét sok esetben az Árpád-korig vissza lehet vezetni, így az infrastruktúra kiépítése, fejlesztése stabil alapokon nyugszik, Afganisztánban viszont leginkább sárból építkeznek, ha jön egy nagyobb esőzés, elmossa a házakat, és lehet, a falubeliek új lakhelyet keresnek. Amikor ezzel szembesülünk, például a lányok taníttatásának kérdése sokadrangúvá válik, hiszen az egy helyben maradáshoz sem szoktak az emberek, nemhogy az iskolai oktatáshoz – fogalmaz Sajtos Szilárd, aki a darik földjén végezte tábori lelkészi szolgálatát. Horváth-Sántha Hanga is kiemelte: Afganisztán nem nemzetállam, ’afgán ember’ nem létezik. – A harminckilencmilliós országban tizennégy nagyobb etnikum él, legnagyobb számban a pastu, tádzsik és hazara etnikumok vannak, akik mind külön nyelvet beszélnek. A törzsi berendezkedésű társadalomtól idegen a központi kormányzás, a lakosság túlnyomó része vidéken él, és tavalyi adatok szerint az írástudatlanság a tizenöt évnél idősebb népesség körében majdnem hatvan százalék, a nők esetében hetvenegy százalék. – A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi Doktori Iskolájának doktorandusza szerint a nyugati kultúra felől való megértési kísérlet első lépcsőfoka mindezeknek a megértése; nem létezik egységes afgán kultúra, hanem egy hányatott történelmű, összetett és sokrétű országot és társadalmat – és annak mozaikszerű berendezkedését – kell megérteni.

Afganisztánban gyakorlatilag évszázadok óta háború zajlik. – Generációk nőttek föl úgy, hogy a környezetük csatatér volt. Rengeteg nyoma van ennek: látható testi sérülések, csonka emberek, szovjet harckocsironcsok mindenfelé, a háború minden következménye jelen van. A jövő kilátástalan, hiszen az elsődleges szükségletek és a túlélés a legfőbb – fogalmaz Sajtos Szilárd. Afganisztánban már réges-régóta nincsenek fák, legalábbis azon a területen, ahol a tábori lelkész szolgált. Mint mondja, áprilisban zöldbe borulnak a Hindukus lejtői, a pásztorok kihajtják az állataikat, és ünneplik az afgán újévet, a Nawrozt. Ezután néhány hét alatt felperzselődik a föld, és kietlen kősivataggá válik minden. A lelkipásztor feladata elsősorban – az állami és egyházi szabályozás értelmében – a katonai kontingens vallásgyakorlásának biztosítása és a katonák lelkigondozása volt, de a kontingens feladata miatt sokszor találkozott a helyiekkel is. Tábori lelkészként a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) akkori munkájába is bekapcsolódott, amely kórházi eszközöket, egészségügyi felszerelést juttatott ki a régióba, segítve az újjáépítési csoport munkáját.

– Az MRSZ és a Dorcas Aid Hungary segélyanyagait kiegészítve a debreceni gyülekezetekben a szabáshoz, varráshoz, főzéshez használható eszközöket is gyűjtöttünk, hogy a női munkavállalást tudjuk valamennyire segíteni – mondta.

– Ma sokan azt kérdezik, mi értelme volt az afganisztáni missziónak. Semmi és minden. Szerintem ez így nem jó kérdés. Én voltam a lelkésze annak a kontingensnek, amely három katonát vesztett el 2011-ben. Rendszerszemléletű pár- és családterapeuta vagyok, és a terápiában azt szoktuk mondani, hogy mindannyian – civilek és katonák – küzdünk démonokkal, mi, akik láttuk a háborút, a fenevad dühöngését, hazahoztuk az elhunyt társaink emlékét, a halál értelmetlenségét. Krisztus elé le tudjuk tenni ezt is, hogy minek van értelme az életben és minek nincs, többet nem tehetünk. Úgy gondolom, a kinti szolgálatunknak volt értelme, de a halálnak nincs, még ha hősi is, és soha nem is lesz. A halál teremtésidegen, krisztusidegen, pontosan az értelmetlensége miatt történt meg Krisztus váltsága. Annak sem volt értelme, hogy a nagyapáink elestek a háborúban, és amikor közvetlenül szembesülünk vele, mindig átkereteződik a hősiesség fogalma. Tudja, minek volt értelme? A pillanatnak. Amikor tudtunk nevetni, amikor hazatérhettünk a családjainkhoz, amikor aztán gyerekeink születtek, és annak is, amikor ott láttunk nevető gyerekeket, akik manapság már huszonévesek lehetnek. Ott és akkor, annak a pillanatnak volt értelme, amikor egymásra mosolyogtunk, mert akkor béke volt – mondja Sajtos Szilárd. A tábori lelkész hiszi, hogy feladatuk teljesítésével sokaknak örömet is tudtak szerezni.

Az anyagi segítségnyújtáson túlmenő, térítő missziónak óriási biztonsági kockázata lett volna. Afganisztánban nem új keletű fogalom a keresztyénüldözés. – Afganisztánban nyíltan keresztyénként élni akárcsak a múltban, napjainkban is lehetetlen. Az Open Doors emberjogi szervezet éves jelentése szerint ebből a szempontból a második legveszélyesebb országnak számít Afganisztán, csupán Észak-Korea előzi meg – mondja Horváth-Sántha Hanga, aki hangsúlyozza, hivatalosan bár nincsenek az országban keresztyének, de a térségben működő civil szervezetek jelentései alapján tíz-tizenkét ezer főre tehető az Afganisztánban élő Krisztus-hívők száma, akiknek túlnyomó része az iszlámról tért át a keresztyén hitre. – Az áttérés mind a mai napig olyan bűnnek számít, amely halállal is büntethető – mondja a szakértő. Számos esetben ráadásul a családokban becsületbeli gyilkosság történik: a klán vagy a közvetlen hozzátartozók végeznek azzal a rokonnal, aki keresztyénné válik, azaz konvertál, hiszen ez óriási szégyent és örök stigmát jelent számukra. A helyzet tehát eddig sem volt biztató, de a tálibok hatalomra jutásával még nehezebbé válik a Biblia útmutatását követni vágyók sorsa.

Az országban eddig egyetlen hivatalos kápolna üzemelt, ez is az olasz nagykövetségen, mert ők voltak az elsők, akik 1919-ben elismerték Afganisztán függetlenségét, cserébe építhették a szentélyt. A megállapodás része volt az is, hogy nem keresztelhetnek meg muszlim afgánokat, csupán a kívülről érkezett keresztyének gyakorolhatják itt vallásukat. A nagykövetség katolikus papja, Giovanni Scalese öt apácával és tizennégy gondozásukba vett árvával augusztusban tért haza Rómába, tudva, a korábbi tálib uralmat a keresztyénekkel szembeni brutalitás jellemezte. – Az 1994 és 2001 között hatalmon lévő tálibok nyilvános kivégzésekkel és csonkításokkal igyekeztek elrettenteni mindenkit az áttéréstől, ennek emléke elevenen él a helyiekben.

– A tálibok az elmúlt évek alatt rengeteg energiát fektettek abba, hogy a nyugati világgal és a nemzetközi diplomáciával elhitessék, szalonképessé váltak, de több aktuális, hiteles forrás erősíti meg, hogy hatalomátvételük után rögtön nekiláttak a leszámolásnak azok soraiban, akik együttműködtek az ellenséges hatalommal, beleértve a keresztyéneket is – mondja Horváth-Sántha Hanga. – Mivel Afganisztánban eddig is az iszlám vallásjog, a saría volt érvényben, amely nem ismeri el az iszlámból való kiválást, a tálibok hatalomra kerülésével ennek semmiképpen sem várható a lazább értelmezése. Személy szerint én a keresztyének kirekesztettségének, indirekt, de még inkább direkt üldöztetésének fokozódására számítok.

2015 óta ötszázhetvenezer Afganisztánból érkező nyújtott be menedékkérelmet az Európai Unió valamelyik országában, ezért valószínű, hogy számos családegyesítési kérelem érkezik a kialakult helyzet miatt, de várhatóan a menedékkérők száma is emelkedni fog. 2020 óta Afganisztán a második legjelentősebb kibocsátó ország Szíria után, az elmúlt hónapok is egyre erősítik a növekedő tendenciát, tudjuk meg a kutatótól. – Néhány évvel ezelőtt férjemmel terepkutatást végeztünk a Németországban élő keresztény menedékkérők helyzetéről, az általunk vizsgáltak túlnyomó része afganisztáni származású volt. Kiderült, hogy Európába érkezésük után is folytatódott a bántalmazásuk más, muszlim menedékkérők részéről, akikkel egy befogadó létesítménybe kerültek, illetve egyes esetekben még a befogadó létesítmény muszlim személyzete részéről is – fogalmaz Horváth-Sántha Hanga. A kutató szerint az üldözők tehát sokszor folytathatták a keresztyének bántalmazását, egyrészt mert a befogadó társadalom rendvédelmi és igazságszolgáltató hatóságai nem ismerték fel a vallási indíttatást egyes konfliktusokban, másrészt mert az áldozatok sok esetben nem tettek feljelentést, attól tartva, hogy ez menedékkérelmüket kedvezőtlenül befolyásolja.

– Soha nem fogom elfelejteni a szomorú tekinteteket, amikor emellett arról nyilatkoztak többen, hogy csalódtak Európában, amikor ideérkezve az üresen kongó templomokat látták. Nem a hálátlanság beszélt belőlük, hanem a csalódás. Őket és családjukat a Jézusba vetett hitük miatt bántották és üldözték el hazájukból, itt pedig egyre kevesebb keresztyén él a szabad vallásgyakorlás lehetőségével. Ezért is kell élnünk azzal az óriási kiváltsággal, amit a vallásszabadság jelent. Nekünk itt és most megadatik, hogy megélhessük keresztyén hitünket, nem egyedül, hanem közösségben és virágzó gyülekezetekben. A magunk részéről tehát már akkor is sokat tehetünk, ha a Nyugat-Európában érzékelhető vallási eróziónak igyekezünk gátat szabni, és egységes, hitében erős nemzetként, illetve nemzetek együtteseként tűnünk fel. Ez a kevésbé szerencséseknek is erőt és reményt adhat – véli Horváth-Sántha Hanga.

Keresztyénként kapcsolódhatunk az ottani emberekhez az elesett honfitársaink, a keresztyén erőfeszítés és üldöztetés miatt, és mások nyomorát látva is. De tehetünk-e bármit több ezer kilométerről? – kérdezem Sajtos Szilárdot. – Kétezer éves jó válaszunk van erre a kérdésre: imádkozzunk! Református kegyességünkben óriási hagyománya van a teremtett világért, más népekért mondott imádságoknak, és ez nem levegőbe pufogtatott szólam. A tábori lelkész elmondja, ő maga akkor élte meg az imádság erejét, amikor az őt „atyának” becéző katonák áldást kértek tőle, mielőtt a táboron kívülre mentek volna. – A világ számára az imádság alibi, értelmezhetetlen tevékenység, de számunkra az Istennel való kapcsolatunk letéteménye. Aki teheti, imádkozzon, mert bármilyen okból folyik egy háború, az mindig a fenevad dühöngése. A háború után romok maradnak, csonka családok, üres családi asztalok, székek maradnak, gyász, sírás, és mindez generációkon keresztül hat, gondoljunk csak saját családjaink világháborús sebeire.