Merre tartanak Európa protestáns egyházai?

„Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg - mondja könyörülő Urad.”  (Ézs 54,10)

Az Európa Protestáns Egyházainak Szövetsége (GEKE) szervezésében tizenhét európai ország összesen ötvenegy protestáns egyháza presbitériumainak képviseletében nyolcvan küldött tanácskozott január 20. és 22. között az európai protestantizmus jövőjéről.  A találkozót a Württembergi Evangélikus Zsinat meghívására a Stuttgart melletti Bad Boll városkában működő Evangélikus Akadémia épületében tartották.

Zsinatunk képviseletében Balla Péter professzor, a Károli Gáspár Református Egyetem rektora és e sorok írója vett részt a tanácskozáson. A szó magyar értelmében vett evangélikusok, reformátusok, valamint a cseh testvérek, a metodisták és a valdensek képviselőiként együtt kerestük és próbáltuk meghatározni egyházaink jövőbeni fejlődésének útját és módját a mélységesen mély anyagi és még ennél is súlyosabb erkölcsi válságban vergődő Európa ellentmondásai és feszültségei között. Egyik fő kérdésünk azt firtatta: „Mi az egyház ma?” Szervesen illeszkedett ehhez az egyház feladatának és lehetőségeinek megismerésére irányuló kérdés. Minden bizonnyal csak az ezekre adott hiteles válaszok ismeretében lehet esélyünk a jövő útjelző köveinek reménységünk szerinti helyes lerakásához.

Mint a folyosói, illetve kávé melletti személyes beszélgetések során kiderült, többünknek is voltak komoly előzetes fenntartásai a tanácskozás eredményességét illetően, de az Úristen megcáfolta aggodalmainkat, eloszlatta kicsinyhitűségünket. Igazán emberséges hangulatú együttlétünk során természetesen érvényesült a kontinensünk protestáns egyházaiban tapasztalható sokszínűség. Ez a színgazdagság azonban nem az alapvető kérdésekben nyilvánult meg, így a legkevésbé sem veszélyeztette tanácskozásunk eredményességét. Legyen szabad a sokszínűségre ezúttal csak egyetlen példát említenem, miszerint Dániában, ahol a lutheri tanok államvallás formájában vannak jelen, a szó közjogi értelmében vett parlament tölti be a zsinat feladatát, így a fogalom nálunk használatos értelmében vett zsinat nem létezik.

Szabadok valamire

A tanácskozás mottója így hangzott: „Szabadon a jövőért.” A Szentírás segítségül hívásával így értelmezhetem tanácskozásunk logóját: „Mert ti testvéreim, szabadságra vagytok elhívva…” (Gal 5,13a) Már a nyitó istentisztelet igehirdetésében fontos szerepet kapott a szabadság fogalmának értelmezése, miszerint szabadságra teremtettünk, ennél fogva szabadok lehetünk valamitől, és szabadok lehetünk valamire, valamiért. Frappánsan fogalmazott egy svájci küldöttnő, aki szerint: „a svájciak folyamatosan igyekeznek megszabadulni valamitől, hogy szabadságuk legyen valamire.”

A tanácskozás folyamán arra hívtam fel küldött-társaim figyelmét, hogy a keresztyén ember számára a szabadság fogalmához mindig társulnia kell a felelősségnek, a kötelességnek, kötelességtudatnak. Rámutattam, milyen káros következményekkel járhat, sőt jár az a tény – például a nevelésben –, hogy napjainkban a neoliberális gondolkodásmód mesterségesen elválasztja a szabadság és a felelősség, illetve kötelesség fogalmát, és az összefüggésből kiragadva egyoldalúan hangsúlyozza a szabadságot, mintha annak semmi köze sem lenne a felelősséghez, kötelességhez. Mint annyi mást, ezt is céltudatosan művelik a globalizáció szálláscsinálói és haszonélvezői, mert így remélik megszédíteni, szellemi hatásuk alá vonni a könnyebben megtéveszthető fiatalságot.

A világiak szerepe az egyházban

Mintha csak a tanácskozás vendéglátója, a kilencvenöt tagból és négy delegált személyből álló Württembergi Evangélikus Zsinat összetételét – egyharmad lelkészi, kétharmad világi képviselő – másolta volna le konferenciánkon a lelkészi és nem lelkészi rész számaránya. A nyolcvanfős plénumon egyértelmű többségben volt jelen a nem lelkészi rész. Ezt időnként éreztette is a nem lelkészi többség a teológiai végzettséggel rendelkezőkkel szemben, miközben azonban folyamatosan jelezni kívánta, hogy semmi esetre sem a teológiai végzettségűek ellen, hanem éppen az ő munkájuk segítőjeként, kiegészítőjeként kíván tevékenykedni.

Az egyes számú munkabizottság, amelyben magam is részt vettem, éppen a világi tisztségviselők felelősségének kérdésével foglalkozott. Jó volt látnunk, hogy a bizottság ezzel a számbeli többségével arányosnak látta az egyház iránti felelősségét is, tehát egyáltalán nem valamiféle önös, netán hatalmi igények megvalósítása érdekében igyekezett érvényesíteni akaratát. Valóban az egyház jövője iránt mélyen átérzett felelősség motiválta megnyilvánulásait. Aligha lehetetlen, hogy éppen a létszámban talán legkisebb protestáns egyház, a Cseh Testvérek Közösségének képviselője fogalmazta meg: „minél inkább a diaszpóra jellemez egy közösséget, annál nyilvánvalóbban rákényszerül a nem lelkészi elemnek a bevonására.” Természetesen nem fordíthatjuk meg a tételt, ugyanis a nagy létszámú egyházak, az úgynevezett népegyházak sem nélkülözhetik a világi tisztségviselők és az egyszerű egyháztagok építő közreműködését.

A téma tárgyalása kapcsán jeleztem, hogy mi, nem lelkészi tisztségviselők más lehetőségekkel rendelkezünk, mint lelkészeink, hiszen olyan felebarátainkat is megszólíthatjuk – élőszóban, írásban, de leginkább személyes példánkkal, életvitelünkkel –, akiket lelkipásztoraink nem érnek el a szószékről, mert annak közelébe sem jönnek. Gyakori jelenség, hogy a lelkész megnyilvánulását egy kézlegyintéssel elintézik, mondván, hogy „a pap ezt mondja, mert ez a hivatása, ezért fizetik”. Egy nem lelkészi tisztségviselő, de az egyszerű egyháztag azonos tartalmú megszólalása esetén nagyobb az esély arra, hogy elgondolkodjanak az általunk mondottakon. Még a laikusok világszövetségének gondolata is felmerült, a magam részéről, azt hiszem, azzal is beérhetjük, ha hiteles arcok tudunk lenni Isten országa építésének ügyében.

Tanácskozásunk szinte minden résztvevője helytelenítette a teológiai végzettséggel nem rendelkező egyháztagokra vonatkozó „világi”, illetve „laikus” megnevezést. Több javaslat is elhangzott e két jelző felváltására, azonban minden jószándékunk mellett kollektív bölcsességgel sem sikerült mindenki által elfogadható, illetve elfogadott megoldást találnunk helyette.

Az ökumenié lehetőségei

Mindezek ellenére határozottan megfogalmazódott az a reménység, hogy Istenünk segítségével „a GEKE választ talál korunk kihívásaira”. Az elhangzott több tucatnyi konkrét javaslat közül szívesen kiemelem azt, amely szerint „a jövőben sokkal többet kell egymással beszélnünk, mint egymásról”. Ennek életrevalóságát már ez a tanácskozásunk is bizonyította, amely jelentős mértékben hozzájárult egymás alaposabb megismeréséhez, segített bennünket a más egyházak helyzetének, gondjainak és örömeinek megismerésében.

A GEKE elnökének, Thomas Wipf svájci lelkipásztornak a megnyitó előadásában távoli lehetőségként az is felvetődött, hogy a szervezet ez év szeptemberére tervezett firenzei nagygyűlése után esetleg a római katolikusokkal is megteremtődhet az ökumenikus együttműködés lehetősége, bár ezt – konkrét helyi példák alapján – több hozzászóló is irreálisnak, jelen körülményeink között lehetetlennek tartotta. Az itáliai valdensek képviselője nagyon szellemesen jegyezte meg, hogy „amíg a Római Egyház feje trónon ül Itáliában, nekünk egy hokedli is alig jut”. Két szóval jellemezte állapotukat: szegény, de szabad.

Szilárd meggyőződésem, aminek hangot is adtam tanácskozásunk során, hogy minden egyháztagnak – akár van tisztsége, akár nincs – az eddiginél is sokkal komolyabban kell vennie az Isten országa építésére kapott szabadságával együtt az ehhez szervesen hozzátartozó felelősségét, kötelességét. Ebben a tudatban és meggyőződésben kell formálnunk személyes, gyülekezeti, intézményi és egyházközi partnerkapcsolatainkat. Egységes fellépésünkkel többet tehetünk az igazi vallásszabadságért és az emberi jogokért a világban. A szeptemberre tervezett firenzei nagygyűlés résztvevői elegendő muníciót kaptak az eredményes munka lehetőségéhez.

Huszár Pál

(A szerző a Dunántúli Egyházkerület főgondnoka, a Zsinat világi elnöke)