Magyar tükör: a káté Jézus Krisztusra mutat
A Heidelbergi Káté református egyházunk öröksége – nem csupán olyan örökség, amit az ember átvesz az atyáktól, majd továbbad a fiaknak, hanem olyan, amit neki magának is mindig újra fel kell fedeznie, át kell gondolnia. Ebben a szellemben zajlott az Európában élő református egyháztestek képviselőinek regionális konzultációja – olvasható Pólya Katalin beszámolójában.
A konferencia teológiai alapvetését Mattias Freudenbergnek, a saarlandi egyetem lelkész-professzorának előadása adta meg: „A Heidelbergi Káté teológiája, mint a teológia és hitvallás alapja ma". Elhangzott, hogy a 16. és a 17. században a Heidelbergi Káté képes volt betölteni azt a teológiai és katechetikai feladatot, amely létrejöttét meghatározta: felelősségteljes, biblikus alapokat kínált, és az egyén hitének megerősödését szolgálta. De vajon megmaradt-e ez a szerepe mindmáig? Akkor, amikor az emberek nem a vígasztalást, hanem az élet értelmét keresik, amikor önmagukban a jót, a humánust látják, és nem akarnak az ember nyomorúságáról hallani... Ha elolvassuk, vagy felidézzük a káté első kérdés-feleletét, rögtön nyilvánvalóvá válik, az, ami az egész hitvallási iratot áthatja, s ami mindenkori aktualitását adja: a krisztológiai kiindulópont. A teljes káté Jézus Krisztusra mutat, mint aki Minden mindenekben.
A hitvallási iratunkban fellelhető etikai aspektusokra Ferencz Árpád, debreceni rendszeres teológiai tanár világított rá „A Heidelbergi Káté etikája, mint a morális ítéletalkotás alapja és irányvonala" című előadásában. Elmondta, hogy a káté támpontokat nyújthat a mai református egyház számára is, amennyiben keresztyén voltát nem kívánja elpszichologizálni. Már az első kérdésben nyilvánvalóvá válik, hogy az ember egyetlen lehetősége – életében és halálában – kiszabadulása az örökös önmagába zárkózásból, önmaga körül forgásából Krisztus által. Éppen ezért etikája ugyanúgy, mint teológiája, krisztocentrikus. Krisztus általi megváltásunkból értelemszerűen következik ugyanis a szívünkben fakadó hála. A káté etikájának kulcsszava tehát a háladatosság, hiszen minden cselekedet alapját ez határozza meg. A hálából való engedelmesség Isten akaratának – a teljes emberi élet ősi sajátja. Engedetlensége pedig ősi ellenállása. Másrészt viszont, ha részesei vagyunk Krisztus testének és hármas tisztének, nem csak tisztességünk, hanem felelősségünk is van. Éppen ezért a Heidelbergi Káté másik fontos etikai vonatkozása az ember felelőssége Isten előtt. Tudnunk kell azonban, hogy a káté semmiképpen sem nevezhető rendszeresen kifejtett, tételes etikakönyvnek, sokkal inkább határokat szab, azáltal, hogy a hitet és a cselekedeteket összekapcsolja.
A 450 éves káté újrafelfedezésének jegyében végül Martin Filitz, halle-i lelkész „A Heidelbergi Káté, könyv hitről és életről" című előadását hallgathattuk meg. Katekizmusunk bizton nem egy könnyed olvasmány. Munkát igényel, hiszen az embert önmagával szembesíti. Ezért nem is olyan, mint egy cikk az újságban, amely másról, másokról szól. Ezt a szerepét pedig azért töltheti be, mert a Szentíráson alapul, mondhatni egyfajta bibliamagyarázatos kézikönyv. Nem véletlen, hogy a káté szerzői az egyes hitvallási tételeket vonatkozó igehelyekkel támasztották alá: meglehet, hogy a későbbi nemzedékek másképpen olvassák – de aki ellentmond neki, csakis a Szentírás alapján teheti. Mindamellett teológiai vonatkozásán túlmutat személyes hitvallási jellege. Elsőrendű célja nem egy objektív istenkép közlése, hanem az Istennel való személyes kapcsolat, a „szívbéli bizalom" kimunkálása. A hitvallásban való részesedést kívánja, azaz hogy én olvasóként, csatlakozzam annak megvallásáshoz, nyomorúságom sosem nagyobb Isten megváltó kegyelménél.
A Heidelbergi Káté tehát nem receptkönyv, nem is törvénykönyv, nem ad konkrét útmutatást arra nézve, melyek a háladatosság gyümölcsei, melyik konkrét helyzetben hogy kell döntenünk, hanem irányt mutat, határokat szab.
Jó volt látni, hogy az európai református egyháztestek bár eltérő társadalmi, szociális háttérben élnek, eltérően viszonyulnak magához a Heidelbergi Kátéhoz, közös céllal és perspektívával néznek az elkövetkező jubileumi év felé: fontos hitvallásunkat meg kell őriznünk, a benne rejlő értékeket újra fel kell fedeznünk, hogy ne csupán egy muzeális értéket, hanem a személyes hit megvallásának fontosságát tudjuk továbbadni gyermekeinknek – zárja írását Pólya Katalin.
Külföldi benyomás: hit és nemzetiség szoros kapcsolata
A konzultáció első témája a Heidelbergi Káté teológiája volt, Matthias Freudenberg, saarbrücken-i professzor a káté krisztológiáját emelte ki, a hangsúlyt, ennek értelmében az egyház prófétai, papi és királyi szolgálatára helyezve – kezdi beszámolóját Gerrit Jan Beuker.
Befelé irányuló önkritika és kifelé irányuló éberség: egy politikai és szociális értelemben egyformán elkötelezett egyháznak ezek az ismertetőjegyei. Az egyház a megbocsátás által él és vállal részt Jézus Krisztus szolgálatában, az emberekhez való szeretetteljes odafordulásban és a világért való imádságban. Akkor, amikor az egyházban a lelkész-centrikusság és a szubjektivizmus egyre nagyobb teret kap, ennek a reformátori gondolatnak a felidézése elengedhetetlen.
Szó esett a hit és nemzetiség Magyarországon tapasztalható szoros kapcsolatáról. Ellentétben a katolikus spanyolokkal, Hollandiában ez a két dolog egymással szemben áll. Magyarországon egyre több református templomban megtalálható a nemzeti lobogó – hasonlóképpen az Amerikai Egyesült Államokhoz –, ami viszont Németországban teljesen elképzelhetetlen.
Megdöbbentő volt hallani a kárpátaljai lelkipásztor beszámolóját, aki elmondta, hogy az 1990-es évekig a Heidelbergi Kátét a családokban kézzel írták le és úgy tanulták. A református Kárpátalja számára a Heidelbergi Káté a mai napig a legfontosabb tankönyv.
A Heidelbergi Káté 80. kérdése a katolikus eukarisztiát súlyosan elítéli. Ez az egyetlen „politikai" felelet a Kátéban – melyet csak a második kiadásba foglaltak bele a választófejedelem nyomására. Néhány évtizede ezt a Német Református Szövetség egy lábjegyzetben kiegészítette a következőképpen: „Ez az elutasító válasz 400 évvel ezelőtt fogalmazódott, amely, mind nyelvileg, mind pedig tartalmilag ebben a formában nem áll meg." A „kárhozatos bálványimádás" az egykori szocialista országokban állami nyomásra nem szerepelhetett a szövegben. Magyarországon a mai napig éles vita folyik erről a két kifejezésről.
Bölcskei Gusztáv püspök elmondta, hogy a 80. kérdés-felelet teljes szövege revideálásra került, sőt a Heidelbergi Káté új magyar fordításáról is döntöttek a Zsinaton. Folyamatban van a káté új szlovák, szerb, horvát és román nyelvű fordítása is. Bölcskei Gusztáv beszámolt továbbá az egyház-állam jelenlegi viszonyáról, valamint a magyarországi ökumenikus kapcsolatok nehézségeiről. Debrecen városával, a Református Kollégiummal, valamint a Nagytemplom történelmével való ismerkedés mély nyomott hagyott a résztvevőkben.
A konzultációnak ez a napja a Heidelbergi Káté etikai útmutatásáról szólt. Ferencz Árpád, a debreceni teológia adjunktusa előadásában az erkölcsi véleményformálás irányelveit próbálta megvilágítani a kátéban. A Heidelbergi Káté etikája az Istenről szóló tanításban és a krisztológiában gyökerezik. Ennek az etikának van egy eszkatologikus iránya van, amely elsősorban a parancsolatokkal összefüggő hálaadásról szóló részből érthető meg. A jócselekedetek a 91. kérdés-felelet szerint „Egyedül azok, melyek igaz hitből... egyedül az Ő dicsőségére történnek." Az előadó beszélt az engedelmességről, majd a szabadságról. „A szabadság felelősség" – mondta, „az emberek egyetlen jócselekedete a hit, az pedig nem más, mint Isten ajándéka. Könnyű valamit megtiltani, de nehéz azt elmagyarázni, hogy Isten mit kér tőlünk. A 37. kérdés-felelet egy szép krisztológiai gondolatot hoz az etikai kérdések kapcsán: ha Krisztus „testünket és lelkünket az örök kárhozattól megszabadította", annak milyen következményei lehetnek az életünkre és gondolkodásunkra nézve?
A harmadik napon Martin Filitz halle-i lelkész a Heidelbergi Kátéról, mint a református gyülekezetek hit-és tankönyvéről beszélt. „A Káté nem arról szól, hogy mit gondolunk mi Istenről, hanem arról, hogy én Istennel kapcsolatban vagyok és maradok". A káté aktuális hitvallásra buzdít. Nem tudja a mi személyes hitvallásunkat helyettesíteni. A hálaadás etikája nem csak teológiai kérdés. Nem létezik szabadság anélkül, hogy ne foglalkoznánk azzal, ami minket korlátoz és akadályoz. A káté egy „teológiai tájékozódási keret", ahogy Martin Filitz fogalmazott.
A beszélgetés során a káté és a zsoltárok szövege közötti párhuzamokról esett szó. Mindkettőben kifejezésre jut a megtört és a megvigasztalt „egyén" – olvasható Gerrit Jan Beuker beszámolójában.
Szöveg: Pólya Katalin, Gerrit Jan Beuker
Fotók: Iszlai Endre