Kié lesz a régió és a vallás?

Az ortodox barlangkolostorban a 11–12. század óta nyugszanak szláv ortodox szentek. A terület különleges klímája tette lehetővé, hogy az eltemetett szerzetesek holttestei természetes módon mumifikálódjanak, ezért szinte tökéletes állapotban maradtak meg. A világörökségi listán szereplő helyszín jogállása sokat elárul a jelenlegi helyzetről. A nevezetesség Ukrajna függetlenné válása után is a moszkvai patriarchátus lelkészi vezetése alatt áll, míg az ukrán kormány hivatalosan múzeumként működteti. A világnak ezen a táján a keresztyén vallás is a háború részévé vált. Az Oroszországhoz hű papok az egyházi vezetők ajánlásával a vasárnapi prédikációikban a béke evangéliumát hirdetik, amelyet sok ukrán árulásnak tekint, mivel úgy látják, egy agressziót folytató állammal szemben nem lehet a béke reménységét táplálni.
Miközben Ukrajna kormánya minden munkaképes férfit felszólított az ország védelmében való részvételre az orosz invázióval szemben, a barlangkolostorban szolgáló püspök másképp látja az eseményeket: „Mivel az oroszok és az ukránok egy nép, egy vallással, az orosz hadsereg nem ellenség. Az Ukrajnában élő hívőknek a békéért, nem pedig a győzelemért kell imádkozniuk. Csak Isten hozhat békét.” A független Ukrán Ortodox Egyház merőben más álláspontot képvisel. Epifányij ukrán metropolita határozottan támogatja az ellenállást: „Imádkozunk és cselekszünk. A hívőknek oltalmazniuk kell az országot. Hősies népünk megvédi magát… Ellenállásunk minden egyes órája egyre több embert ösztönöz világszerte Ukrajna támogatására.”
Oroszországban és Ukrajnában egyaránt az ortodox keresztyénség a legfőbb vallás. A Pew Research Center 2015-ös felmérése szerint az oroszok 71 százaléka, az ukránok 78 százaléka vallotta magát ortodoxnak. Ukrajna lakosságának túlnyomó többsége két ortodox egyházhoz tartozik. A régebbi és nagyobb egyház a Moszkvai Patriarchátus Ukrán Ortodox Egyháza. Ez felügyeli az ukrajnai egyházközségek többségét, élvezi a világ ortodox közösségének elismerését. A legfőbb lelki vezetője Kirill pátriárka, közel áll a Kremlhez, többször hangsúlyozta, hogy Ukrajna és Oroszország népeit szoros történelmi kötelékek fűzik össze.
A másik Ukrán Ortodox Egyház büszkén vállalja Moszkvától való függetlenségét. Az ortodox terminológia szerint autokefáliára, vagyis önállóságra törekszik, amely a papság és hívei számára lehetővé teszi, hogy kialakíthassák a keresztyénség egyedi, ukrajnai gyakorlatát. Az Ukrán Ortodox Egyház az ország nyugati részén az egyik legnagyobb felekezet, rendszeresen hangoztatja a NATO-t és az Európai Uniót támogató álláspontját.

Az ortodox keresztyének mind Oroszországban, mind Ukrajnában a kijevi nagyfejedelem Kr. u. 988-ban történt megtéréséhez vezetik vissza hitüket. Az oroszok Vlagyimir, az ukránok pedig Volodimir néven (a jelenlegi két elnök nevében is ugyanez az eltérés) emlegetik a nagyfejedelmet, akit a Bizánci Birodalom fővárosából, Konstantinápolyból érkezett misszionáriusok kereszteltek meg.
A legenda szerint Vlagyimir azután hozta meg ezt a döntést, miután küldöttei meglátogatták a Hagia Sophiát, és ékes szavakkal írták le az ortodox liturgiát, amely a fizikai érzékeket magával ragadja és Isten szent jelenlétére irányítja. „Már nem tudtuk, hogy a mennyben vagy a földön vagyunk-e” – jelentették a követek. Vlagyimir herceg megkeresztelkedett és elrendelte, hogy harcosait és családjaikat a Kelet-Római Birodalom papjai kereszteljék meg a Dnyeper folyóban. Kijev a keleti szlávok legfontosabb vallási központjává vált.

Mind az ukránok, mind az oroszok úgy tekintenek ezekre az eseményekre, mint a saját nemzetük születésére. Vlagyimir keresztyénsége a szétszórt, egymással rivalizáló törzseket egy néppé egyesítette. Ettől a pillanattól kezdve az ortodox keresztyénség alakította a keleti szlávok művészetét, építészetét, zenéjét, irodalmát és gondolkodását. A tatár hódítás alatt 1240-ben elpusztított Kijev hanyatlásnak indult, és amikor az orosz fejedelmek levetették Batu kán igáját, Moszkva lépett Kijev helyébe a szláv ortodoxia központjaként.

Konstantinápoly 1453-as iszlám meghódítása tovább erősítette Moszkva meggyőződését, hogy megörökölte az igaz keresztyénség védelmezőjének szerepét. A hárommillió négyzetkilométer területű Oroszország ekkorra már Európa legnagyobb állama lett, uralkodója, III. Iván minden oroszok cárjának nevezte magát, országát pedig Bizánc örököseként, a nyugati keresztyénséggel szemben és egyidejűleg az iszlám ellenében határozta meg. Az orosz állam ideológiáját megalapozva ekkor írta Filofej szerzetes: „Két Róma elsüllyedt, a harmadik Moszkva – negyedik Róma nem lesz.” Vagyis Róma és Konstantinápoly bukása után Moszkva fogja betölteni az egyetemes krisztusi küldetést.

Időközben Ukrajna a rivális európai hatalmak, lengyel– litván, osztrák–magyar és orosz uralom alá került. Az ukrán identitás és keresztyénség ezek hatását mind magába szívta. Ukrajna nyugati területein, a lengyel katolikus befolyás alatt az 1596-ban alapított ukrán görögkatolikus egyház volt az uralkodó. A görögkatolikus egyházak megtartották az ortodox istentiszteleti formákat, de elismerik a pápa fennhatóságát. Amikor Sztálin a második világháború után elnyomta az újraéledő ukrán nacionalizmust, ezt az egyházat is felszámolta. Néhány pap és egyházközség a föld alá vonult, a többség pedig kénytelen volt az orosz ortodoxiához csatlakozni.
Közép- és Kelet-Ukrajnában megmaradtak az autonóm ukrán ortodox törekvések, és ezek hatására a bolsevik forradalmat követő polgárháború idején rövid időre létrejött az autonóm ukrán ortodox egyház, amely azután a kommunisták hatalomátvételével a föld alá kényszerült.
A Szovjetunió 1991-es felbomlásával az immár független Ukrajnában egyre bonyolultabbá vált a vallási helyzet. Az autonóm ukrán ortodox és görögkatolikus egyházak visszanyerték jogi státuszukat. Az orosz ortodox egyházon belül pedig egy ukránbarát frakció kinyilvánította függetlenségét a moszkvai patriarchátustól, de önállóságukat (autokefália) nem ismerte el a világ egyetlen ortodox egyháza sem

A 2014-ben lezajlott úgynevezett Majdan téri forradalom után került újra napirendre az önálló egyház létrehozásának terve. Petro Porosenko megválasztott elnökként 2018-ban azzal a kéréssel fordult I. Bartolomaiosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárkához, hogy adjon ki bullát az egységes autokefál, azaz önálló ukrán ortodox egyház létrehozásáról, kijevi patriarchátussal. I. Bartolomaiosz támogatta az ukrán tervet.
Bár a keleti ortodox keresztyénségnek nincs egyértelmű eljárása új autokefál egyház létrehozására, a világ 15 önálló ortodox egyháza, történelmi okokból, a konstantinápolyi ökumenikus ortodox pátriárkát tekinti „elsőnek az egyenlők között”. Ezért I. Bartolomaiosz úgy döntött, neki van felhatalmazása a státusz megadására, annak ellenére, hogy Moszkva kijelentette: „tartózkodjon az ukrán egyházi ügyekbe való beavatkozástól”, valamint kifejezte „határozott tiltakozását és mély felháborodását” amiatt, hogy kijevi külső egyházmegyei vezetővé nevezte ki az Amerikai Egyesült Államokból Daniel pamphiloni érseket, Kanadából pedig Ilarion edmontoni püspököt, hogy Kijevbe utazzanak az autokefália előkészítésére.
Az I. Bartolomaiosz által kinevezett mindkét észak-amerikai főpap Nyugat-Ukrajnából származik, és az orosz ortodox egyház szempontjából „szakadár” ukrán egyházat képviselte. Oroszország jogellenesnek nyilvánította I. Bartolomaiosz lépéseit, kiemelve, hogy nem rendelkezik a római katolikus egyház fejéhez hasonló jogkörökkel. 2018 decemberében egy egyesítő tanács hivatalosan is feloszlatta az ukrajnai ortodoxia többi ágát, és létrehozta az Ukrán Ortodox Egyházat. 2019 januárjában I. Bartolomaiosz aláírta a hivatalos rendeletet, a tomoszt, azaz az ukrán egyház önállóságát kimondó iratot. Az új, egyesített Ukrán Ortodox Egyház vezetője Epifanyij metropolita lett.
Az ukrán hívők több évtizedes erőfeszítéseik csúcspontjának tekintették a teljes mértékben saját független szervezettel rendelkező Ukrán Ortodox Egyház megalakulását. Már 1921-ben, 1942-ben, 1990-ben és 1992-ben is történtek erre nézve kísérletek, de egyik sem volt sikeres. Az önállósodás I. Bartolomaiosz pozícióját is megerősítette, hiszen ezzel Konstantinápoly visszakapta fennhatóságát Kijev felett, továbbá híveket szerezve megnövelte befolyását. Az orosz fél kiemelte, hogy a döntésben politikai indokok játszották a főszerepet, az elnökválasztási kampányban használták fel az egyház ügyeit, amelyhez a konstantinápolyi pátriárka is segítséget nyújtott.

Kijevben ünnepséget szerveztek a konstantinápolyi elismerés örömére, Petro Porosenko pedig kifejtette, hogy a szellemi szabadság a függetlenség fontos záloga. Ezzel Kijev elvágta az utolsó szálakat is, amelyek összekötötték Moszkvával. Az ukrán ortodox egyházak kitűzték nemzetük zászlóját, és adománygyűjtésbe kezdtek az ukrán hadsereg számára. Az ukrán ortodox egyházat eddig négy másik autokefál ortodox egyház ismerte el. Konstantinápoly, Alexandria, Görögország és Ciprus egyházainak mindegyike üdvözölte a függetlenedést. A moszkvai patriarchátus viszont megszakította a közösséget Konstantinápollyal az új egyház létrehozásában játszott szerepe miatt.
A vallás szerepét az orosz–ukrán konfliktusban Vlagyimir Putyin elnök 2021-ben megjelent „Az oroszok és ukránok történelmi egységéről” című cikkében foglalta össze, amelyben hangsúlyozta, hogy Oroszország és Ukrajna „ugyanaz a történelmi és szellemi közeg. Szent Vlagyimir egyszerre volt Novgorod hercege és Kijev nagyhercege, így spirituális döntése ma is nagyban meghatározza rokonságunkat”. Az oroszokat és az ukránokat nemcsak úgy mutatja be, mint azonos népet, hanem úgy is, mint akiknek közösek a legfontosabb vallási alakjaik és szent helyeik, és ezek elemi fontosságúak különálló vagy közös identitásuk és államiságuk szempontjából. A katonai hadjárat kezdetétől fogva nyilvánvaló, hogy Oroszország Kijevet nemcsak kormányzati központnak, hanem kulcsfontosságú vallási helyszínnek is tekinti.