Tegnap este meglehetősen későn értünk vissza a szállásunkra. Csak most észlelem, hogy bár a két zsinat helyszíne közel esik egymáshoz, mégis rengeteget autózunk oda-vissza. Szöul déli övezete óriási város-halmaz, nem is észlelni, mikor hagyjuk el az egyiket és érkezünk a másikba. Csakhogy az építékezéseket lassan követik az útépítések, így csak bámulni tudok a koreaiak türelmén, hogy akár másfél órát is elüldögélnek az autóban egy harminc-harmincöt kilométeres útért. Reggel pedig nagyon korán kelünk, mert meghívtak (programon kívül) Szöulba, a Myungsung templomba reggeli imádságon prédikálni.
Reggelenként (minden reggel!) több ezer ember vesz rész a félórás alkamakon, sőt, annyira „népszerű”, hogy egyszerre két templomban tartják: a régiben (afféle kéttornyos európai utánzat) és az újban (félkörívű, hatalmas csarnok). Ehhez azonban másfél órát kell hajnalban autózni, majd utána eljutni Hwaseongba, a PROK zsinatára. Egyszóval háromszögelünk.
A mai nap egészen a PROK zsinatán zajlik. Köszöntők, a vendég-delegáltak külön fogadása: az új moderátor (évente választják) és az új főtitkár (négyévente választják) ad külön ebédet. Egy-két ismerős arc is felbukkan, de felette tisztelettudóak, nem ugranak az ember nyakába, csak szerényen intenek (este aztán a Kyung Buk kerület vezetőivel külön találkozunk, ők segítették annak idején a hidasi templom felépítését). Délután majd másfél óráig tartó kavargás után (ez is ritka, hogy a sofőr eltéved, pedig városon belül vagyunk – szoktatom magam haza!) a Hwaseong Erődbe látogatunk, de inkább emlékhely ez.
Japán 1910-ben megszállta Koreát, katonai közigazgatást vezetett be és rendőrállamot működtetett egészen a II. világháború végéig. 1919 márciusában függetlenségi mozgalom indult, Sam-il néven (3-1 = március 1.). Bár erőszakmentes ellenállást hirdettek, a japánok kegyetlenül leverték a mozgalmat, és itt, Hwaseong mellett voltak a legvéresebb kilengések. Például, amikor egy metodista misszió által épített templomba bemenekültek a protestáló parasztok, a japán katonák rájuk gyújtották a kis faépületet. Az 1970-es években aztán Japán, a bocsánatkérés jegyében, új templomot épített a felégetett helyébe. Mellette létesítették az emlékparkot.
Ha valaki Koreába jön, két dologgal kell rögtön tisztába jönnie. Az egyik a japán megszállás és elnyomás maradandó hatása (mélyebb sebet hagyott, mint nálunk a szovjet idők), a másik a kettészakított Korea újraegyesülésének óhaja (persze, nem úgy, ahogy azt Észak-Korea képzeli). Nem volt olyan istentisztelet, imaóra, áhítat, melyen ne imádkoztak volna ezért.
Nacionalisták lennének a koreaiak? Hadd tegyek mellé egy ellenpontot. Még az emlékparban történt. Egy fiatalember, a Hanshin Egyetem ösztöndíjasa (nem mondom meg, melyik országból), aki önkéntes segítőként kísért bennünket, vidáman belefeküdt az emlékzászlók rengetegébe, és mintha függetlenség-napi vidámkodáson lenne, kacagva kérte, fényképezzék le ott. De hol is? Az a hely volt az egykori kivégzettek tömegsírja. Nem szóltam rá, úgy sem értette volna, feléjük másfajta nacionalizmus járja. Mire visszaértünk, lezajlott a nagy izgalmakkal tartott szavazás arról, hogy engedjenek-e a diákok követelésének az egyetem ügyében. Elvetették. A diákok már eltűntek a helyszínről, az öregek meg kimerülten méregették egymást, hogy megérte-e egyáltalán napirendre venni a témát.
De most már lassan csomagolni kell. És köszönetet mondani két segítőmnek, Jeong Chae Hwa-ak és Kim Seon Koo-nak, akik szintén jönnek (haza) Budapestre, missziói munkájukba. Sok gondolatot és meggondolni-valót hozok, például azokat a fölvetéseket, hogy milyen lesz az a keresztyénség, itt Ázsiában, amely már nem a stréber tanuló izgalmával magolja a nyugati leckéket (legyen az liberalizmus, felszabadítás-teológia, fundamentalizmus és karizmatizmus), ám ugyanakkor nem is veti meg a nyugati testvéreket, mint a léha tanuló, aki azzal fedezi restségét, hogy szidja a tanárát. Szeretnek minket – minket, magyarokat különösképp. Ebből nem kell mitológiát gyártani (bár anyag van hozzá bőséggel), hanem csak egyszerűen tudni: keresztyének, akik Krisztust követik, és boldogok, ha másokkal is találkoznak az élet útján. Gám-szá-hám-Ni-Dá! Nagyon-nagyon köszönöm.
És amiről nem írtam:
• Miért nem feszeng senki, ha a város első embere keresztyén, és köszönti a zsinatot?
• Mit mutat a koreaiak önfeledt vásárlási öröme?
• Miért őrzik szigorúan a régi betűvetés művészetét?
• Miért általános nemzeti gyakorlat a mással való fényképeztetés, és általában a fényképmutogatás?
• Miért érdemes legalább háromszáz névkártyát vinni magunkkal?
• Miért tartják ritka becsben a korábbi moderátorokat?
• Elsajátítható-e a meghajlás művészete?
• Mire való az ezernyi kütyü (például a cippzáras nyakkendő és a lengőkaros szappantartó)?
• Hány bigyó-bazár van egy nagyvárosban?
• Miért van a taxik hátsó ajtaján is visszapillantó tükör?
• Miért hordanak fehér cérnakesztyűt a buszvezetők?
• Mit tesz a néplélekkel a zenetermek (karaoke) kínálata?
• Miért olyan a koreai szanua, mintha egy búbos kemence beljesében ülnénk?
• Elegánsak-e a koreaiak, amúgy?
• És földhözragadtak-e attól, hogy mindent talajközelben csinálnak?
Talán majd legközelebb.
2016. szeptember 29. (csütörtök), Hwaseong–Szöul
Bogárdi Szabó István
Fotó: Jeong Chae Hwa
Szubjektív útinapló Koreából
Szeptember 24. és 30. között Bogárdi Szabó István, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke részt vett testvéregyházaink, a Koreai Presbiteriánus Egyház (PCK) és Koreai Köztársaság Presbiteriánus Egyháza (PROK) zsinati ülésein. A püspök minden nap egy írással jelentkezett Koreából, hogy beszámolóiból jobban megismerjük távol-keleti hittestvéreink életét.