Február elején két hétre Indiába látogatott Fekete Károly tiszántúli református püspök, Vad Zsigmond debreceni esperes, Iszlai Endre nagysándor-telepi lelkipásztor és Gonda László külügyi és ökumenikus referens, hogy megismerjék az ottani protestáns intézmények támogatásának lehetőségeit. Hazatérésük után Fekete Károly püspökkel a különleges utazásról, illetve a Tiszántúli Református Egyházkerület és a Dél-Indiai Egyház Észak-Karnatakai Egyházkerületének testvérkapcsolatáról beszélgettünk.
– Ha Indiáról hallunk, általában a hinduizmus jut eszünkbe. De hogy élnek a szubkontinensen a keresztyének?
– Óriási országról van szó, a legutóbbi adatok szerint a népesség 1 milliárd 300 millió fő, de mára már inkább a 1 milliárd 400 milliót súrolják. Azt mondják, ebből 25 millióan keresztyének, ami csupán a lakosság 2,5%. Amikor a karnatakai püspökkel erről beszélgettünk, azt mondta, nyugodt szívvel kijelentheti, hogy 5% körül vannak a keresztyének, így akár ötven millió főnél is többről beszélhetünk. A hagyományok szerint Tamás apostol vitte el az evangéliumot a Malabár-partokig, így az ottani közösségek léte az őskeresztyénség koráig nyúlik vissza. Azonban mára a Tamás-közösségek csupán néhány ezres gyülekezeteket alkotnak, a többi területre a 18. század végén és a 19. század elején érkeztek angolszász, német és svájci misszionáriusok, ők fektették le az keresztyén szervezetek alapjait is.
– Mi épült ezekre az alapokra az elmúlt századokban?
– Mi a Bázeli Misszió misszionáriusainak szolgálati eredményeivel találkozhattunk, de mellettük az anglikán egyház képviselői is jelen voltak a brit uralom alatt. Utazásunk során Dél-Indiai Egyház néven egyesült indiai protestáns egyház tagjaival találkoztunk, ott még az öltözékekben is érzékelhető, hogy egyszerre vannak jelen a presbiteriánus - azaz református - metodista, az anglikán gyökerű keresztyén közösségek. Amerre jártunk, azt láttuk, hogy a templomok körül keresztyén kolóniák alakultak ki, olyan családok élnek együtt, akik a hitük miatt kénytelenek voltak szakítani saját családjukkal és barátaikkal, ezért új közösséget kellett találniuk.
– A Tiszántúli Református Egyházkerület hogy alakított ki kapcsolatot pont a Dél-Indiai Egyházzal?
– Néhány éve ünnepelte száz esztendős fennállását a dél-koreai reformátusság, a jubileum alkalmából magyar református küldöttek is az ünnepségre látogattak. Köztük volt Vad Zsigmond esperes úr is, aki megismerkedett az Északi Karnatakai Egyházkerület küldöttségével. A kölcsönös szimpátiának köszönhetően később azzal kerestek meg bennünket, hogy ellátogatnának egyházkerületünkhöz. Végül 2018 áprilisában egy konkrét kéréssel érkeztek: abban szerettek volna segítséget kérni, hogy támogassuk intézményeiket, mert a misszionáriusok alapította diákotthonok mögül kivonul egy német segélyszervezet. Olyan támogatókat és keresztyén testvéreket kerestek, akik segítenének áthidalni ezt a helyzetet, és akikkel megoszthatják nehézségeiket. Már az akkor látott fényképek is megmutatták, mennyire szívszorító náluk a helyzet – ezt pedig csak erősítette látogatásunk. Több száz gyermek lakik ezekben az intézményekben, köztük vannak muszlimok és hinduk is, de mind békében, egymást megbecsülve élnek. Ők mind ellátás nélkül maradnának, erre pedig mi, tiszántúli reformátusok nem mondhattuk azt, hogy nem akarunk segíteni.
– Hogy támogatja egyházkerületük ezeket a gyerekeket?
– Nem tudjuk teljes mértékben megoldani a problémákat, ezért más egyházakat is megkeresnek, de ami tőlünk telik, azt meg fogjuk tenni. Az indiai keresztyének közül is sokan súlyos kihívások között gyakorolják hitüket, ebben a helyzetben pedig nem hivatkozhatunk arra, hogy nem segítünk, mert nálunk is vannak nehézségek, amiket előbb szeretnénk megoldani. Ha komolyan vesszük a Szentírást, tudjuk, hogy nekünk is vannak sebeink és segítségre számítunk, de a kapott segítséget tovább is kell adnunk. Szeretnénk megéreztetni a magunk módján – és erejéhez képest –, hogy nyitott szívvel és szeretettel fordulunk feléjük. Nemcsak imákat mondunk, hanem adományainkkal is próbáljuk élethez juttatni azokat a fiúkat, lányokat, akiknek a szülei nagyon nyomorúságos helyzetben élnek. Őket egy teljesen más kultúra veszi körül, ahonnan nem számíthatnak segítségre, ezért csak mi, keresztyének nyújthatunk támogatást. 5 évre vállaltuk az intézmények megsegítését, aztán megbeszéljük a folytatást, de ez számukra addig is tervezhető.
Indiai gyermekotthonokat támogatnak a tiszántúli reformátusok
Gyűjtést szervez a Dél-Indiai Egyház által fenntartott gyermekotthonok és árvaházak támogatására, és a jövőben rendszeres adományokkal segíti annak gyermekek között végzett diakóniai-szociális szolgálatát a Tiszántúli Református Egyházkerület.
– Ezek alapján a látogatás célja a támogatott intézmények megismerése volt.
– Igen, 15 intézményt láttunk, ezek között voltak iskolák és óvodák, illetve olyan szakképzés, amiben szabás-varrásra oktatják a lányokat és motorjavításra a fiúkat. Jó tudni Indiáról, hogy a közlekedés igazán különleges, sokan utaznak sokfelé régi járművel és ruhákra is mindig szükség van, ezért ezek a képzések megélhetéshez segítik a fiatalokat. Voltunk olyan főiskolán is, ami az államban az egyik elit iskolának számít: az indiai keresztyének számarányukoz képest jelentős mértékben járulnak hozzá az értelmiség képzéséhez – vallástól függetlenül –, ezért az ott élők szeretik és értékelik a keresztyén oktatást és felsőoktatást. Emellett jártunk olyan kórházban, ahol komoly missziót folytatnak, kiváló orvosok gyógyítanak és a kórház is jól felszerelt. A gyülekezeteket is látva olyan keresztmetszetet kaptunk, ami meggyőzött, hogy az ottani keresztyének a jó gazda gondosságával végzik dolgukat és a segítség, a gyűjtés eredménye nem üres vödörbe hullik, hanem jó mederbe.
– Ennek a tevékenységnek köszönhetően nő a keresztyének száma vagy inkább a vallások békés együttélést segítik?
– Mindkettő igaz, nagyon fontos, hogy egészséges kapcsolatuk legyen a körülöttük élőkkel. A gyülekezeti tagok hangsúlyozták, hogy a más világvalláshoz tartozó szomszédaikkal, barátaikkal és munkatársaikkal semmilyen problémájuk sincs, a gondok mindig politikai indíttatásból származnak. Ahhoz, hogy a keresztyénség kapcsolódhasson a társadalomban zajló folyamatokhoz, nagyon sokat tesz az ottani egyház. És természetesen ezek az intézmények abban is segítenek, hogy gyarapodjanak a keresztyének, hiszen a direkt misszió nem megengedett: szabályok tiltják az utcai misszionálást és a térítést, így számukra a templom és az iskola maradt. De ez két olyan hely, melyek kapui nyitottak, bárki szabadon bemehet és eljuthat oda, hogy maga is keresztyén szeretne lenni. Azonban aki így dönt, arra komoly vizsgálatok várnak, a hatóságok mindig kíváncsiak rá, hogy történt-e erőszak, ami a személyes döntést befolyásolta.
– Ilyen helyzetben miért lehet vonzó a keresztyénség az ott élők számára?
– Ez a lassú, szisztematikus jelenlét, az evangélium cselekedetekkel való bizonyítása és a bevonás a közösségi életbe komoly missziós eszközök. Azt láttuk, erősen elköteleződtek, hogy az evangéliumot vonzó és megnyerő módon közvetítsék, és ezt nagyon bölcsen végzik, nem élnek vissza a lehetőségeikkel. Az a céljuk, hogy Krisztusnak nyerjék meg az embereket, akik egy teljesen más hitvilágban, sokszor babonaságban élnek, de ezt az evangélium át tudja törni és más jövendőt mutat. Emellett a keresztyéneknél alapvető a nők megbecsülése, míg ez az indiai társadalmakban sokszor háttérbe szorul. Ez a megbecsülés csak a gyülekezetekben működhet szabadon, de ez mégis hat kifelé: ha egy nő ezt el tudja mondani egy másik nőnek, az még nem propaganda, csak beszélgetés. Ez pedig lazíthatja az évezredes hagyományokat, amiken India még sok tekintetben nem lépett túl, de a keresztyénség már igen, hiszen Krisztusban mind szabadok vagyunk.
– Mi volt az Indiában eltöltött közel két hét legmeghatározóbb élménye?
– Egy falusi istentisztelet Mustigeriben, ahol zsúfolásig megtelt a templom, gyerekek, fiatalok, középkorúak és idősek jelenlétében tudtunk énekelni és figyelni az igére, a köszöntésekre, egymásra. Olyan szeretet vett körül bennünket, mintha Kárpátalján, Erdélyben vagy éppen Felvidéken lettünk volna a sajátjaink között. India azon részén a sajátos kannadai nyelvjárást beszélik, amire le kellett nekik fordítani az angol szöveget, de a nyelvi határokon túl mégis a Lélek egysége mutatkozott meg: pont azokat a hangsúlyokat érezték meg az igei köszöntésből, amik úgy szóltak, mintha az anyanyelvükön beszéltünk volna – ez pedig egy csoda.
Farkas Zsuzsanna, fotó: ttre.hu