Az örmény reformátusok nem felejtenek

Bejrúti tartózkodásunk alatt elsőként a Közel-keleti Örmény Református Egyházak Uniójának székházába látogattunk el, ahol Megerdich Karageozian egyházelnök fogadott minket. Mint megtudtuk, az Oszmán birodalomban szultáni engedéllyel létrejött örmény protestáns közösség az 1915-ös, másfél millió áldozatot követelő népirtást követően szóródott szét szerte a világban. Sokan először Aleppóban és más szíriai, libanoni városban telepedtek le, innen költöztek tovább Európába, Amerikába és Ausztráliába.

„Ma ugyanez történik: embereknek háború, gazdasági kényszer, vallási és etnikai villongások miatt kell elhagyniuk az otthonukat” – mondta a szíriai helyzetről az egyházelnök, akinek édesapja egy éves volt, amikor szüleivel Aleppóba érkezett. Törökország a mai napig nem ismeri el a 100 évvel ezelőtt történteket, Megerdich ellenben zakója hajtókáján viseli – az örmény kereszt mellett – a nefelejcs alakú kitűzőt, így emlékezik családja és népe kálváriájára.

Mára a közel-keleti örmény református uniónak 9500 tagja és 25 gyülekezete él Szíriában, Libanonban, Törökországban, Görögországban, Egyiptomban, Iránban és Irakban, de az ausztráliai közösségek is ide tartoznak. A tengerentúli diaszpóra mellett más hasonlóság is van a Magyar Református Egyházzal: ők is a reformáció kálvini ágához tartoznak, a központi egyházszervezet ellenére gyülekezeteik nagyfokú autonómiával bírnak. A gyermekkeresztséget gyakorolják, viszont az általunk ismert konfirmáció nincs meg náluk. Minden újszülöttet az egyház gyermekeinek tekintenek, de tudatos döntést és személyes hitvallást követően, jellemzően 17-18 éves korban válnak a gyülekezet teljes jogú tagjaivá. Épp ezért nagyon fontos számukra az ifjúsági munka, fiatalok hitélei oktatása – az úgynevezett belső evangelizáció részének tekintik azt. 

„Nemcsak a háború, hanem a munkanélküliség miatt is fogy a közel-keleti örmény református közösség” – mesélt nekünk az egyházelnök a térségben tapasztalható, kárpátaljaihoz hasonló gazdasági nyomásról. Megerdich erősen fogalmazott: egyszerűen szociális és gazdasági deportációnak nevezte a hazánkban másik szemszögből, gazdasági migrációként szemlélt folyamatot. Mégis, mit tehetnek akkor, amikor egyháztagjaik sorra Európába költöznek? Igyekeznek utánuk nyúlni: testvérkapcsolataikon keresztül kísérik őket, a nyugat-európai örmény református unió számos gyülekezete növekedett az elmúlt években. Azonban sok helyen, így Magyarországon sincs igazi lelki otthonuk.     

Éppen ezért számukra is legalább annyira fontos az identitás kérdése, mint a magyar reformátusoknak. Mit jelent örménynek lenni? Hazát, vallást, anyanyelvet, kultúrát, gyökereket? Ezt a kérdésünket már Nishan Bakalian, az unió ökumenikus kapcsolatokért felelős vezetője válaszolta meg: „A nyelv nemcsak kommunikációs eszköz, hanem ablak a világra, egyfajta világlátás, sajátos gondolkodásmód, ezért kell megtanítanunk rá a fiatalokat, bárhol is éljenek.” Ha valaki, ő tudja, miről beszél, hisz az Amerikai Egyesült Államokban született, örmény bevándorlók családjában, és felnőttként sajátította el ősei nyelvét.

Gondolkodásmódjukra jellemző, hogy békeidőben is komoly hangsúlyt fektettek az oktatásra, 23 általános és 4 középiskolát, valamint egy egyetemet működtetnek a Közel-Keleten. Emellett a szír polgárháború kitörése óta jelentős forrásokat mozgósítanak a helyben maradt, vagy az ország más részébe és Libanonba menekült emberek megsegítésére – fűtőanyaggal, vízzel, élelmiszerekkel, higiéniai eszközökkel és oktatással.

Akkor is befogadták a menekülő muszlimokat, amikor Izrael 2006-ban megszállta Dél-Libanont, most is nyitottak, azonban a helyzet teljesen más – mondják vendéglátóink. Nem látják ugyanis a konfliktus végét a szomszédos országban, a libanoni kormányzat pedig nemzetközi támogatás nélkül hosszútávon nem képes megfelelően ellátni másfél millió szíriai menekültet. A libanoni emberek féltik a megélhetésüket és attól tartanak, hogy a krízisbe belerokkan a gazdaság.

Örmény vendéglátóink elvittek minket egyházuk Szociális Akció Bizottságának bejrúti központjába. Bourj Harmou a főváros egy etnikailag sokszínű negyede, ahol sok migráns is él – itt nyújtanak szociális ellátást és működtetnek idősotthont. Jelenleg négyszáz családdal, többségében örmény menekültekkel vannak kapcsolatban.

Az épületben már több éve tanoda-program is működik, a svájci protestáns segélyszervezet, a HEKS támogatásával heti öt napon fogadnak gyermekeket délutánonként. Miközben be-bekukucskálok egy-egy tanterem ablakán, Taline, a program vezetője arról beszél, hogy munkájukkal az iskolai oktatásból való kiesést, a nehéz körülmények között élő diákok leszakadását próbálják megakadályozni.

Otthonos, elfogadó légkört biztosítanak a gyermekek és tinédzserek számára, ahol nap mint nap elkészíthetik házi feladatukat, felkészülhetnek vizsgáikra és közösségi programokon vehetnek részt. 6-7 gyerek tanul egy csoportban, a Szíriából érkezőknek segítenek felzárkózni, hogy megfeleljenek az itteni, sokkal komolyabb iskolarendszer támasztotta nehezebb követelményeknek.

Azok a keresztyének, akikkel ma találkoztunk, láthatóan nem félnek, legalábbis az Istenbe vetett bizodalmuk olyan valóságos, hogy legyőzi félelmeiket és erőt ad nekik a mindennapok harcaihoz, az odaforduláshoz a bajban lévőhöz. Talán annak is köze van ehhez, hogy az örmény reformátusok nem felejtenek.

Feke György, fotó: Kanizsai-Nagy Dóra