Amikor háborúk zaját halljátok

A Szovjetunió megszűnésével, 1991-ben vált független állammá Ukrajna. A viták már akkor elkezdődtek az országon belüli jelentős számú oroszbarát lakosság hovatartozásáról. 2012-ben Ukrajna és az Európai Unió tárgyalásokat kezdett a társult tagságról és az euroatlanti közösséggel való kapcsolatról, ami az Európa-párti ukrán lakosság körében népszerű volt, az orosz kisebbség azonban ellenezte.

A tárgyalásokat a Kreml sem nézte jó szemmel, tartottak tőle, hogy elveszítik a szevasztopoli katonai bázist, amely Oroszország egyetlen, a Földközi-tenger felé vezető tengerészeti támaszpontja. Az orosz vezetőség bizalmatlan lett, hiszen az Oroszországgal közvetlenül szomszédos Ukrajnából kiindulva Moszkva könnyen megtámadható. Ezek a félelmek jelentős részben alaptalanok voltak, Putyin elnököt mégis motiválták védelmi döntések meghozatalában. 2013 nyarán Oroszország új szabályozások bevezetésével érezhető hatást gyakorolt az ukrán gazdaságra. Az akkori ukrán elnök felfüggesztette az EU-s tárgyalásokat. Ennek hatására tüntetések kezdődtek a Majdan téren, Kijev belvárosában.

A kezdetben békés megmozdulások erőszakba torkollottak. 2014 elejére provokációkat követően már halálos áldozatokkal járó összecsapások is kibontakoztak. Ezen a ponton elszabadultak az indulatok, melyek elől az ukrán elnök Oroszországba menekült. Oroszország puccsként értékelte a Majdan téri eseményeket. Ukrajna keleti területein pedig felgyorsult az orosz ellenállási mozgalom szerveződése.

2014 februárjának végén az orosz különleges erők alakulatai akcióba léptek a Krím-félszigeten, elfoglalták az Ukrajnához tartozó autonóm köztársaság legfontosabb kormányzati épületeit és az ukrán katonai bázisokat. A terület parlamentje ekkor megszavazta az Ukrajnától való elszakadást és az Oroszországhoz történő csatlakozást, amelyet a májusi – oroszbarát lakosság körében tartott – népszavazás is megerősített. Putyin elnök a térségben így biztosította a legfontosabb tengerészeti hídfőállását.

A Kelet-Ukrajnában lévő donyecki és luhanszki területek még 2014 tavaszán kikiáltották önálló népköztársaságukat, és saját kormányzat létrehozása mellett döntöttek. Kijevnek nem volt kellő katonai ereje a szakadárok tevékenységének megfékezésére, így patthelyzet alakult ki.

2015-ben a minszki egyezmény megkötésével a két ország viszonyát még egyfajta békefolyamat jellemezte. 2021 őszén azonban ez Joe Biden amerikai elnök euroatlanti integrációról szóló nyilatkozatainak hatására megszakadt. Éles diplomáciai háború kezdődött, ennek következtében Moszkva nagyszámú katonai erőt rendelt az ukrán–orosz határ közelébe.

A feszültté váló helyzetben idén februárban ismét felerősödtek a harcok a szakadár területeken, amelyek függetlenségét a Kreml – egyedüliként – elismerte, és „békefenntartó” csapatokat vezényelt a donyecki és luhanszki területre. 2022. február 24-én, csütörtök hajnalban pedig Oroszország hadüzenet nélkül megtámadta Ukrajnát.

Ukrajna már hetek óta számított az orosz invázióra, majd a hosszú nyilatkozatháború után február 24-én megkezdődtek az ország számos pontját érintő orosz támadások, és a fegyverropogás valóságossá vált. A rakétarobbanások és légitámadások dübörgő hangja között élő lakosság további sorsa a legjobb esetben is bizonytalan, és úgy tűnik, még jó ideig az is marad. Tömegek hagyták el szülőföldjüket, sokan futnának el, de nem tudják, hova menekülhetnének. Ukrán beszélgetőtársam egy keresztyén szervezet munkatársa, családjával Kijevben él. Az egyre szűkülő ostromgyűrű árnyékában a háború első napjainak megrendítő élményeiről beszélgettünk.

Tanácstalanul nézzük a helyzetet, még most sem hisszük el, hogy ez tényleg megtörténik.

2014 óta kiéleződött a feszültség a két ország között, de valószínűtlen volt, hogy idáig fajul a helyzet. Ukrajna az ország keleti részén hadban áll az oroszbarát szakadárokkal, és nyilvánvaló volt, hogy abban a régióban lesznek még harcok, de senki nem hitte, hogy a fővárosunkat fogják bombázni. Szürreális volt, amikor február 24-én reggel öt óra körül hatalmas robbanások zajára ébredtünk. Mindössze 10 kilométerre lakunk a repülőtértől, ahol a becsapódások történtek. Fájdalmas Putyin elnök beszédeit hallgatni arról, hogy Ukrajna nem ország, csak Lenin találta ki, nem érdemeljük meg, hogy önállóak legyünk. Mi békében szeretnénk élni. Reménykedünk, hogy a hadseregünk meg tudja akadályozni Oroszországot a földünk megszállásában. Csernobil elfoglalása különösen aggaszt. Sajnos Fehéroroszország átengedte a területén az orosz harckocsikat, Kijevet abból az irányból nagyon könnyű megtámadni.

Hogyan tájékozódnak az eseményekről?

Csak az interneten keresztül. Tudjuk, milyen csatornákat kell nézni, hallgatni, mert nagyon sok a hamis hír, amellyel félrevezetik az ukránokat és az egész világot.

Mit tudnak a donyecki és luhanszki területeken élő barátaikról?

Sokan már közvetlenül 2014 után elmenekültek, és azóta az ország középső vagy nyugati részén élnek. Mostanában keresztyénektől azt hallottam, hogy tiltották az alkalmaik megtartását.

Miért döntöttek a maradás mellett?

Itt szolgálunk egy szervezet tagjaiként, szeretnénk hűségesek lenni. Mindennap halljuk a fegyverropogást, ha kell, lemegyünk a pincébe, amelyet óvóhelyként használunk, hisszük, hogy Isten megőriz minket. A jelenlegi helyzetet tovább nehezíti számomra, hogy műtétre várok, már volt is megbeszélt időpontom az orvossal, de a hadiállapotot miatt az operációkat bizonytalan időre elhalasztották, csak sebesült katonákat és civileket látnak el. A háború után sok helyreállító műtétre lesz szükségem.

Honnan merítenek erőt?

Online tartunk istentiszteletet, a lelkészünk biztat, hogy legyünk bátrak, ne essünk pánikba, hiszen Isten most is Úr, ebbe kapaszkodunk. Segítünk, ahol tudunk, a Lembergben (Lviv), illetve Ukrajna nyugati részén lakók megnyitották az otthonaikat, a templomaikat. Reménykedünk.

Másik beszélgetőtársam egy kárpátaljai házaspár, akik éppen Kijevben tartózkodtak egy héten át keresztyén munkatársaikkal. Ők a háború kirobbanása után, de még az ostromgyűrű bezáródása előtt, az utolsó pillanatban, elhagyták a fővárost. Tizenhét órás fárasztó vonatút után érkeztek haza a családjukhoz.

Hónapok óta tervezték a rendezvényt, de azt nem gondolták, hogy közben megváltozik Európa történelme.

Soha nem fogjuk elfelejteni ezt a találkozót. Ami még különlegesebbé teszi, hogy nem ekkor szoktuk rendezni, hanem sokkal később. Egyikünk sem gondolta, hogy a megváltoztatott időpont éppen egybeesik majd egy olyan háború kitörésének napjával, amelyet 1945 óta nem látott Európa, különösen két ekkora hadsereg között. Miután megérkeztünk Kijevbe, már az első nap, különösen most visszatekintve, történelmi jelentőségű volt, ugyanis ekkor ismerte el az orosz elnök a délkelet-ukrajnai Donyec-medence két népköztársaságának szuverenitását. Rögtön tudtuk, hogy ettől csak még bonyolultabb lesz a helyzet, hiszen a megyék területének egy része Ukrajnához tartozik.

Hogyan élték meg ezeket a feszült napokat?

Várakozással, bizonytalansággal, ami még jobban összekovácsolt minket. Ömlöttek a hírek, de hamar rájöttünk, hogy óvatosnak kell lennünk, mert hamis információkkal is elárasztottak minket, úgyhogy csak azokat vettük figyelembe, amelyeket közvetlenül az adott térségben élő barátaink küldtek. Február 24-én hajnalban arra ébredtünk, hogy lőni kezdték a repülőteret Kijev mellet. Még ekkor sem tudtuk elhinni, hogy ez valóság, többen azt hitték, pusztán hadgyakorlat. Megrendültünk a feleségemmel, de tudtuk, hogy nekünk haza kell jutni a családunkhoz, a gyerekeinkhez, a jegyünk is megvan visszafelé. Láttuk, hogy sokan az üzletek felé szaladnak, felvásárolták az élelmiszereket. A benzinkutak hamar kiürültek, vagy pillanatok alatt kígyózó sorok alakultak ki. A buszok leálltak. Az emberek megindultak a keleti országrészből a főváros felé, a konferenciánk helyszínét is átadták a menekülteknek. Rengetegen jelezték Magyarországról is, hogy imádkoznak értünk, folyamatosan kerestek, kérdezték, rendben vagyunk-e. Hittük, hogy Isten megvéd bennünket. A kijevi pályaudvarra helyi érdekű vasúttal akartunk bejutni, amelynek állomásán riadtan álldogáltunk a tömegben, szorongattuk a jegyünket, mindenhol káosz, félelem. Ekkor megcsörrent a telefonom. Kérték, menjünk vissza a szállásunkra, lezárták a kijevi állomást. Már begördült a kisvonat a peronhoz, és abban a pillanatba egy mellettünk álló lány, aki fültanúja volt az izgatott párbeszédünknek, megszólalt: menjenek be Kijevbe, a barátnőm most hívott, elindulnak a vonatok. Mintha az Isten angyala szólított volna meg minket. Felszálltunk, gond nélkül elértük a város peremét. Metróval akartunk továbbmenni, de zárva volt. Bőröndjeinkkel a kezünkben elindultunk gyalog befelé a fővárosba. Négy metróállomásnyi távot mentünk, miközben úgy siklottunk ide-oda a Kijevből kiáramló tömeggel szemben, mint az angolnák. Egyedül mi mentünk szembe az emberáradattal. Hozták a bőröndjeiket, a kis háziállatokat kalitkában, bácsi nénivel, csomaggal, egyedül, fiatalok, egyetemisták. Végre találtunk egy metrót, amely elvitt a pályaudvarra. Minden üzlet zárva volt, a McDonalds, a KFC, az élelmiszerüzletek. Az ásványvíz ára az egekben, még kenyeret sem tudtunk venni az útra. Sok katona, rendőr ácsorgott mindenhol. Feltűnt közülük egy 18 év körüli fiatal fiú golyóálló mellényben, sisakban, gépfegyverrel. Vajon hol van a családja? Majdnem megszakadt a szívem. Beléptünk a pályaudvarra, hálát adtunk, és alighogy befejeztük, bemondták a vonatunkat. Zsúfolásig megtelt a szerelvény, a mozdonyvezető fülkéjébe öten szálltak fel, mert nem volt már máshol hely. Imádkoztunk tovább, hogy ne legyen bombariadó, mert akkor kiküldik a vonatokat a vasútállomásról, és mindenkinek le kell mennie a metróba. Átéltük már ezt 2014-ben. Közben folyamatosan kaptuk az üzeneteket a többiektől. Egyik barátunk csak a forgalommal szemben tudott kijönni városból, másvalaki azért fordult vissza, mert az ukránok felrobbantottak egy hidat, hogy az orosz tankok ne tudjanak átkelni rajta. Néhány barátunk háza légvédelmi bázis közelében van, de még így is, a háborús zónába is hazamentek a családjukhoz. Mindenki retteg, hogy a férfiakat elviszik egy értelmetlen háborúba. Ukrán állampolgársággal 18 és 60 év között nem lehet elhagyni az országot. Bárki jelentkezhet katonának, és kap fegyvert. Ha a bankrendszerünk összeomlik és nem lesz élelmiszer, bajban lesznek a gyerekes családok.

Miben bizakodnak? Mi ad erőt?

Isten kézen fogva vezetett ki minket Kijevből. Ha nem így történik, ott rekedünk. A Gondviselőnk kezében van az egész világ. Háborúkat tud megszüntetni, és törődik az övéivel, védelmezi őket. „Amikor pedig háborúkról és lázadásokról hallotok, ne rettenjetek meg.” (Lk 21,9) Ha jól megy a sorunk, nem törődünk Istennel, pedig azt mondja: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!” (Zsolt 46,11) Isten megőrzött bennünket.