Ki ne vágyna egy távoli, egzotikus országban, érintetlen környezetben, elefántok közelében élni? Legalábbis így képzeljük egy misszionárius életét. De hogyan tesznek tanúságot Jézus Krisztusról a 21. századi misszionáriusok közel s távol? Jó András református és Jó Angelika evangélikus hitoktatók mesélnek nekünk, akik legutóbb egy évet töltöttek Dél-Ázsia egyik legrangosabb angol tannyelvű keresztyén bentlakásos intézetében. A szülők angolt és hittant tanítottak, míg gyermekeik csatlakoztak az iskola közösségéhez, amely a változatos kultúrák és vallások egyedi találkozásának színtere.
A Jó család története 1999-ig nyúlik vissza, ekkor utaztak ki – friss házasokként – először a távoli földrész egyik keresztyén internátusba, ahol három évig tanítottak. Mindketten angol-hittan szakos tanárként végeztek és vonzotta őket a kihívás: a világ másik felén nemcsak megélni hitüket, hanem arról bizonyságot tenni és tanítani. Emellett inspirálta őket a 20. század eleji magyar misszionáriusok – a református Babos Sándor mandzsúriai és Molnár Mária pápuai vagy a baptista Cserepka János dél-amerikai – példamutatása, gondolkodásmódja és elhivatottsága.
Bár igazából sosem tervezték, az ajtók sorra nyíltak ki előttük, így belevágtak életük legnagyobb, ázsiai kalandjába. „Nem akartuk megváltani a világot, de hajtott egyfajta naiv lelkesedés, amivel jobban, hitelesebben akartunk tanítani, mint az elődeink. Az egyetemen missziológiát is tanultunk és láttuk, milyen nagy szükség van arra, hogy a kulturális korlátokon átlépve valami új juthasson el a világnak ebbe a szegletébe is” – emlékszik vissza a kezdetekre Jó Angelika.
2002-ben jöttek haza, tizenöt év után azonban tavaly újra az egzotikus országba hívta őket Isten. A házaspár a második világháború óta – a Magyarországi Református Egyház és az Amerikai Református Egyház, illetve a Magyarországi Evangélikus Egyház közötti megállapodás keretében – az első hivatalosan külmisszióba küldött misszionáriusok. András korábban a Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium hitoktatója volt, valamint az Interserve külmissziós szervezet magyarországi képviselője, Angelika pedig a déli evangélikus egyházkerület irodavezetését cserélte fel hindu, muszlim és más vallású gyermekek lelki útmutatására.
Újra Ázsiában
Amikor egy éve monszun idején – ezúttal már kamasz gyermekeikkel együtt – újra megérkeztek az őserdő melletti városba, a globalizáció pozitív és negatív hatásaival is szembesültek: az életük kényelmesebb, elérhetőek a modern kor vívmányai, ugyanakkor csorbult a helyi kultúra sajátossága, a társadalom individualistább lett, sokan nyugati ruhákat hordanak, a fiatalok pedig folyton a mobiljukon lógnak.
Esőáztatta otthonuk az iskola kampuszán kellemes hegyi környezetben áll nyitva gyermekeik barátai előtt is, akiket szívesen látnak egy-egy magyaros vacsorára vagy hosszú pizsamapartikra és beszélgetésekre. „Ez egy újabb kapcsolódási szint a gyerekekhez, mert nemcsak a tanáraik vagyunk, hanem bizonyos értelemben a szüleiket is pótoljuk, akikkel bentlakó diákokként ritkán találkoznak” – mondja Jó Angelika.
A családok szétesése, a közösségek atomizálódása Ázsiában is probléma, ezért tartják fontosnak, hogy a fiatalok egészséges, szerető családmodellel találkozzanak. „Kapcsolatainkban a más vallású gyerekeknek is kézzel foghatóbbá és érthetőbbé válik a hitünk, hiszen látják, hogy Isten igéjét követjük: jó házastársak vagyunk és szeretjük a gyerekeinket” – mutat rá Angelika, aki szerint a legfontosabb, amit a társas viszonyainkon keresztül átadhatunk keresztyén hitünkből az maga az istenkapcsolatunk.
Mi kell a boldogsághoz?
Mint mondják, hiába rendelhetnének bármit az internetről, az nem tenné őket boldoggá, ha a honvágy vagy a barátok hiánya erősebb. Gyerekeik életébe sem a tárgyak, hanem az új barátságok hozták meg az örömöt, a vigaszt és a boldogságot. A beilleszkedés kezdeti nehézségei a szülőket is alázatra tanította, miközben sokat formálódtak.
Angelika bevallása szerint sokkal tudatosabban éli a mindennapokat, állandó szervezője és a résztvevője a közösségi programoknak és a hétvégi kirándulásoknak, melyeken megismerik az ország különleges, egyenlítőhöz közeli növény- és állatvilágát. „Ezzel is példát szeretnék mutatni a gyerekeknek, hogy ne legyenek félénkek, hanem éljenek a lehetőségeikkel, hiszen minden nap ajándék itt” – fogalmaz.
Andrást időközben az általános iskola igazgatójává választották, így vezetőként is sokat fejlődött. „Izgalmas nemzetközi közegben dolgozni és megtapasztalni, hogyan működnek a kapcsolatok, mennyi minden múlik rajtuk. Egy kis odafigyeléssel és kedvességgel sokkal többet érhetünk el, mint hatalmi szóval” – fejti ki.
Fókuszban a teljes ember
A hitoktatók példaértékűnek tartják az iskola kultúráját: kiforrott pedagógiai elvekkel és érzékenyítő szemlélettel gyúrják össze még jobbá azokat az alapértékeket, amiket a gyerekek eltérő kulturális és társadalmi hátterükből hoznak magukkal. A tárgyi tudáson kívül osztályozzák a kreativitást, a kritikai gondolkodást, a kommunikációt és a kutatási készséget. A diákok sokszor dolgoznak csoportokban, így kiskoruktól megtanulják az együttműködést és a szereplést. A különböző tantárgyakat életszerűen kombinálják, így például a keresztyén művészet a rajztanár és a hittantanár közös munkája. A társadalmi közösségvállalásként (social experience) lefordítható tárgy célja pedig, hogy a gyerekek kilépjenek az iskola falai közül és részt vegyenek a szegényebb társadalmi rétegek életében is. „Az evangélium hirdetésén túl szeretnénk kinyitni a gyerekek szemét a saját helyzetükre és a világ dolgaira is, hogy észrevegyék azt a nagymértékű nyomorúságot, ami körülveszi őket” – emeli ki András missziójuk holisztikus szemléletét.
Hozzáteszi: fontos, hogy a tanulók tevékenységük konkrét eredményeit is lássák, mert így válik valósággá számukra, hogy társadalmi szerepvállalásukkal hosszútávon változtathatnak a kegyetlen társadalmi helyzeteken. „Az iskolai alapelvek maradandó hatása köszön vissza a diákok pályaválasztásában is, ugyanis legtöbbször olyan hivatások mellett döntenek, gyakran kifejezetten aktivista jelleggel, amelyekkel visszaadhatnak valamit a társadalomnak” – osztja meg tapasztalatait Jó András, akitől felesége veszi át a szót: „Van értelme tanítani, mert ebben a kultúrában tényleg kitörési pont a tanulás, amivel generációról generációra egyre tágabb környezetben tudnak hatni az emberek.”
Vallások határmezsgyéjén
Mivel Ázsiában is kiéleződtek a kultúrák közötti ellentétek és jelentős az elzárkózás, jelenlétük elemi része az is, hogy a keresztyénségről kialakult erős, negatív előítéleteket eloszlassák. „Napjaink anti-globalista hangulatában gyakran tesznek egyenlőségjelet a keresztyének és a nyugati emberek közé. Ezért fontos, hogy nemcsak a régi gyarmatosítók országaiból, hanem például közép-európai magyarok is szolgálnak az iskolában, mert így egy sokszínű keresztyénséget ismerhetnek meg a helyiek” – hangsúlyozza Jó András.
„A gyerekekben nagy adag kíváncsiság és nyitottság van, csak meg kell találni hozzájuk az utat, ami nem megy őszinteség és hitelesség nélkül” – véli Jó Angelika. A hitelesség alapja pedig a következetesség, az igazság és a képmutatás nélküli élet és tanítás. Ahhoz, hogy bizalmi kapcsolat alakuljon ki tanár és diák között, alapfeltétel, hogy a másik fél, a pedagógus is nyitott legyen: „én is érdeklődöm más vallások iránt és őket is erre biztatom amellett, hogy ne ítélkezzenek, ne általánosítsanak vagy skatulyázzanak be másokat.”
Bár az iskola jellegéből adódik a kötelező keresztyén hittan és a világvallásokat is keresztyén szempontból tanítják, András szerint mindennek úgy van értelme, ha befogadóan és nyitottan, a kérdéseket megválaszolva, nagyon sok szeretettel és türelemmel teszik. „Mi magunk is tanítványok vagyunk, akik követjük az Urat, ezért a diákoknak nem felénk kell jönniük, hanem együtt haladunk velük a közös úton a Mesterhez” – vallja a református hitoktató. Felesége hozzáfűzi: „Ha egy osztály húsz százaléka keresztyén, míg nyolcvan százaléka hindu, muszlim, buddhista vagy más vallású, akkor az száz százalékban olyan gyerekekből áll, akik a maguk módján, a maguk útjelzőik mentén Istent keresik” – állítja Jó Angelika, aki szerint ezért érdemes az istenkeresésről mindennapos feladatként őszintén, tabuk nélkül beszélni.
Misszió testközelben
A házaspár a külmisszió különleges lehetőségeként tekint az iskolai szolgálatukra, hiszen nemcsak az órákon, hanem a szabadidős programokon, a kirándulásokon, esténként vagy hétvégén is beszélgethetnek diákjaikkal az élet nagy dolgairól. Azt is elárulják, hogy az eltérő kulturális és vallási alapértékek ellenére is megnyílnak a fiatalok és beavatják őket a magányukba, a honvágyunkba, konfliktusaikba vagy éppen a szerelmi kríziseikbe. „A dolog nyitja, hogy a gyerekek hiteles tanúságtevőket keresnek, mert a szavak már kiüresedtek, ezért is vesznek nagyító alá és előszeretettel tesztelnek minket” – figyelmeztet Angelika.
András szerint sokaknak a misszió távoli, rejtélyes dolog, pedig a szolgálatuk tökéletes iskolapéldája annak, hogy az valójában mennyire a mindennapok szerves része. „Saját közösségeinkben tevékenykedve mindannyian misszionáriussá válhatunk. Mi sem teszünk mást csupán közvetítünk itthoni közösségeink és az ottani Isten népe között: jó szót, kedvességet, felebaráti szeretetet, igaz hitet” – foglalja össze szerényen az elhívásukat. Terveik között szerepel missziójuk kiterjesztése – aktívabb szerepvállalásukkal – a helyi szociális projektekre is. Ugyanis a Jó család ázsiai kalandjai folytatódnak: rövid vakációjuk után ismét visszatérnek szeretett iskolájukba, mert annak vezetősége újabb kétéves szolgálatra kérte fel őket. Isten áldja és vezesse életüket!
A Jó család ázsiai mindennapjairól blogjukon olvashatnak.
Szoták Orsolya, Fotó: Vargosz, Jó András és Angelika