Képben vagyunk

Kókai-Nagy Viktor szerint Krisztus egyházát képviselni mindig is azt jelentette, hogy az egyház és a lelkipásztorok kirakatban állnak és a hibáik különösen felnagyítódnak – ebből adódóan semmi meglepő nincs benne, ha ez ma sincs másként. Akkor van igazán baj, ha csak negatív összefüggésben jelenik meg egyházunk a filmvásznon. De erről szerencsére nincs szó. A kritikából pedig tanulni kell. Ha a papot, lelkészt vagy az egyházat is megjelenítő alkotás még sikeres is, akkor érdemes elgondolkodni rajta, hogy készítői a kritikájukkal valószínűleg nincsenek egyedül. A teológus Az ifjú pápa című sorozatról tartotta előadását október elején a Vászonpapok, vászonlelkészek című konferencián, amelynek a Sárospataki Református Teológiai Akadémia adott otthont. A nemzetközi fórum programjában előadások és filmvetítések segítették a téma mélyebb megismerését: hogyan ábrázolják a papokat és a lelkészeket mozi- és tévéfilmek.

Az egyetemi docens az előadásában a pár évvel ezelőtt készült nagy sikerű sorozatot a szeretet kettős parancsa felől közelítette meg. Véleménye szerint az alkotás meglehetősen provokatív, megosztotta a nézőket. Paolo Sorrentino azonban kiváló filmet készített. Úgy fogalmazott: nemcsak a képvilága szemet gyönyörködtető – mintha festmények sorakoznának előttünk, de a szereplőgárda is kivételes, és a témája is roppant izgalmas. – A sorozat egészen új megközelítést adott számomra. Nem állítom, hogy ez az értelmezés egyezik a rendező elképzelésével, de a kultúrában éppen az a csodálatos, hogy szabadon lehet értelmezni, és mindegyik szempontnak megvan a létjogosultsága. A lehetőségek sokszínűsége adja az alkotás értékét. Sorrentino filmjében – meglátásom szerint – a pápa terve, amely visszatérést jelent egyfajta konzervatív radikalizmushoz, számos olyan elemet hordoz, amire oda kell figyelnie az egyháznak, még ha ezek nem is mindig népszerűek. Ugyanakkor a karakter személyiségfejlődése talán még izgalmasabb. És ezen a ponton látom megjelenni a szeretet nagy parancsolatát. Úgy vélem, a szeretet háromirányú elköteleződést jelent: szeresd az Urat, a felebarátod és magad (Mt 22,37–39). Ha ezek közül bármelyik háttérbe szorul, az már nem szeretet. Főhősünknél a film elején a felebarát iránti szeretet teljesen hiányzik, ami nem kis zavart okoz a másik két szeretetkapcsolatában. A film végére viszont rátalál a harmadik pólusra. Ennek az egyensúlynak a megtalálása minden hívő feladata: a pápának, a papoknak, lelkipásztoroknak is – fejtette ki Kókai-Nagy Viktor.

A papokat, lelkészeket ábrázoló valódi, minőségi alkotások célja nem a másik megsebzése, megalázása, hitének kigúnyolása. Ugyanakkor azzal nem árt tisztában lenni, hogy a filmek gyakorta karcosabban ábrázolnak a hatás kedvéért. Az alkotás minőségét mutatja, hogy mennyire tudja megfelelően szabályozni az élességét. A teológus arra is felhívta a figyelmet, hogy a filmnézés nem fejeződik be a moziban. Egy filmalkotás akkor jó, ha utána beszélgetünk róla, ha elindít bennünk valamit. Ha ez esetleg elsőre a düh vagy a botránkozás, akkor sem elvetendő eltöprengeni a rendező szándékán.

Talán sokan emlékszünk a Legyetek jók, ha tudtok című filmre, amelynek főszereplője, Fülöp atya papi karakterábrázolása napjainkig meghatározó. Az árva gyerekeket gondozó tisztelendőt és védenceit az ördög állandóan kísérti. Maga is adományokért jár, hogy biztosíthassa az otthon fenntartását. A gyerekeknek lelki támaszt nyújt, szeretettel, kedvességgel, alázattal, ám határozottan, fegyelmezve kíséri őket a krisztusi úton, olykor maga is a csibészség részesévé válik. Szolgálata az egyházfő számára is példaértékű. Szintén a társadalom peremén élőkért tett szolgálatot mutatja be a tavaly készült Johnny című lengyel életrajzi dráma, amelyet a konferencián is levetítettek. A film Jan Kaczkowski lengyel katolikus pap igaz történetét meséli el. Az agydaganattal diagnosztizált atya hospice-ház építését tűzi ki célul. A munka elvégzésére hozzá rendelnek egy közmunkára ítélt, büntetett előéletű, fiatal férfit. A kettejük között kialakuló baráti kapcsolat és személyes küzdelmük a betegséggel, egyházi és állami intézményekkel emberi módon mutatja be a krisztusi út kihívásait. Több más olyan életrajzi film is őszintén tárja elénk a papok, lelkészek gyakran rögös útját, amelyben az aktuális hivatali, politikai körülmények nehezítik szolgálatukat (Luther, Popiełuszko – A szabadság bennünk él, Stu atya).

Nézőként könnyebb kapcsolódni, megérteni olyan kétkedéseket, amikor a film főhőse felismeri saját gyengeségeit és hibáit, és megpróbál változtatni az életén. A lelki vezetők ábrázolása különösen akkor válik hangsúlyossá, ha maga Isten szolgája szorul segítségre. Őszintén szembe mer nézni egyháza hibáival, mulasztásaival. A két pápa című film is ez utóbbira szolgálhat példaként. Ugyancsak fontos szereplője volt a sárospataki nemzetközi találkozónak az Utóélet című magyar film, amelyben egy lelkész halálát követően mutatja be árván maradt fia, miként tudja rendezni kapcsolatát tekintélyelvű apjával, hogyan keresi a család a helyét és hitét, mindehhez pedig fanyar humor társul. Az alkotókat az a helyzet is érthető módon izgatja, ha az egyházi személyeknek nem globális, hanem személyes krízisekben kell helytállniuk. A keresztyén élet ideálja könnyen kerülhet szembe világi kísértésekkel és vágyakkal, amelyek olyan helyzeteket szülhetnek, amelyekkel nézőként is könnyű azonosulni. Például az anyagiasság, a kiégés, megingás a hitben, a testiség, a drog és az alkohol A hitehagyott, Az ifjú pápa, a Corpus Christi hőseinek életében is felbukkan, ők pedig eltérő válaszokat adnak rájuk.

Kókai-Nagy Viktor számára az egyik legkiemelkedőbb papi karakter Baskerville-i Vilmos Sean Connery által megformált alakja A rózsa neve című filmből. A ferences szerzetes és fiatal kísérője felkeresnek egy észak-itáliai bencés kolostort. Felfedezik, hogy a közösségben a szerzetesek nem természetes halállal haltak meg. Több sorozat is készült, ahol a lelkipásztor áll a bűnügyek felgöngyölítésének élére, ő maga jár az igazság nyomában, segít a rendőrségnek a nyomozásban. A papi szereplők ezen alkotásokban segítenek megoldást nyújtani a rendőrségnek, a bűnös lelkeknek pedig a megbocsátás örömét hirdetik. Megrázó szerepjátékot láthatunk olyan alkotásokban, amikor a lelkipásztor morális választás elé, hazugságra kényszerül, hogy a nagyobb igazság napvilágra kerüljön (például a Pokoli lecke Bobby atyája), vagy elvakultságában maga válik bűnügy, gyilkosság elkövetőjévé (Angyalok és démonok). Nyugtalanító, amikor kétségek között hagyják a nézőt a pap szerepét illetően (Kétely).

A gyakran embert próbáló körülmények közötti szolgálatok egyik legkiemelkedőbb példája, amikor a papnak, a lelkésznek megszokott közegétől távol kell hirdetnie az evangéliumot, képviselnie egyházát. Talán az egyik legismertebb példa A misszió című film, amelynek főszereplője, egy jezsuita pap a XVIII. században az Amazonas esőerdejének mélyén missziós állomást alapít. A bennszülöttek elfogadják a jezsuitákat és a készülő telepet. A spanyol és portugál gyarmatosítók azonban kapzsiságból és a hatalomvágyból támadást indítanak ellenük. A Némaság a XVII. századi Japánba kalauzolja nézőit. Martin Scorsese alkotása végig bizonytalanságban tart bennünket, hogy hőse vajon önkéntesen vagy kényszerből hagyta-e el a katolikus hitet, illetve megtagadta-e önmagát és Istent. Az elmúlt évek szintén megrázó alkotása az Isten földje című film, amelyben egy dán misszionárius Izland egy távoli vidékére utazik, hogy templomot építésen, ám mivel képtelen az alkalmazkodásra, találkozása a természet erőivel és a helyiekkel végzetessé válik.

Kókai-Nagy Viktor meglátása szerint az egyháznak mint szervezetnek nem kötelessége reagálnia a papi karakterek filmművészeti ábrázolására. A kultúra önmagát szabályozza, nincs szükség külső beavatkozásra: ami tetszik az embereknek, azt nézik, ami nem, arra nem váltanak jegyet. – Az egyház beavatkozása, megnyilvánulása ilyen esetekben soha nem éri el a kívánt célt. Inkább az lenne a feladatunk, hogy platformot teremtsünk a filmeknek – ajánlók, kritikák és egyéb más eszközök formájában –, ahol segítséget nyújtunk a lelkészeknek, pedagógusoknak, hiszen ők gyakran találkoznak nehéz kérdésekkel. Valamiféle álláspont megfogalmazásának ez a megfelelő helye, és tőlük el is várják, hogy véleményt mondjanak. Napjainkban a vizuális kultúra meghatározza a mindennapokat, az egyházban mégsem szentelünk neki elég figyelmet. Azok a lelkészek, tanárok, akik vállalkoznak filmklubok, közös mozilátogatások, filmnézés szervezésére, sokszor magukra maradnak a kérdéseikkel – állapította meg az egyetemi oktató.