A reformáció magyarországi terjesztésének legeredményesebb eszköze a prédikáció volt. Kezdettől fogva vándorprédikátorok járták a vidéket, akik a nép nyelvén hirdették a Szentírás igéit. A 15. században feltalált könyvnyomtatást szintén a reformáció terjesztése ügyének szolgálatába állították. Így esett meg, hogy a korábban elvont és idegen nyelvű igehirdetés helyett a nemzeti nyelvű igehirdetés a mindennapi élet része lett. Ebben szerepet játszott az is, hogy az 1526-os, török elleni mohácsi csatavesztést a nép nagy része kora egyházának romlott hitélete miatti isteni büntetésként értelmezte. A 16. század utolsó évtizedeire a protestáns vallásúak már a lakosság mintegy 80-90 százalékát tették ki.

1526 után a külföldi egyetemeken tanult és tapasztalt igehirdetők, mai szóval teológusok voltak a reformáció nagy hatású terjesztői. A nagy magyar reformátorok, Dévai Bíró Mátyás, Szegedi Kis István, Sztárai Mihály, Ozorai Imre méltó magyarországi képviselői voltak a nyugati reformátori mozgalmak legnagyobb tanítóinak. Közöttük is kiemelkedő volt Méliusz Juhász Péter, Debrecen püspöke. A valóban sikeres prédikátorok és tudós reformátorok teljesítménye mögött ott voltak a buzgó és szolgálatkész főurak, patrónusok is. A városokban a magisztrátusok álltak ki a protestánsok mellett, a főúri patrónusok pedig saját birtokaikon helyezték biztonságba udvari papjaikat, míg a vándorprédikátorok börtönből való szabadulásuk után nyertek nyugalmat egy-egy protestáns birtokon.

A reformáció helvét iránya gyorsan terjedt, főleg Debrecenben és környékén. Ebben az időszakban, 1561-ben érkezett Debrecenbe Huszár Gál, a Felvidék reformátora, nyomdájával együtt. Méliusz Juhász Péter e sajtó segítségével több hitvallási iratot, egyházi rendtartást és számos más egyházi művet jelentetett meg. A debreceni egyházi élet képe határozottan követte a zürichi mintát. Az istentisztelet központja Istennek a nép nyelvén hirdetett igéje lett. Méliusz Péter püspök abban is követte a helvét irányú reformációt, hogy a közrend, a társadalmi élet, az iskola és a jogrendszer, sőt a nép testi és lelki egészsége iránt is nagy érdeklődést és segítőkészséget tanúsított.

Az egyház szervezetének egységesítése útján mérföldkőnek számított az 1567-es debreceni Zsinat a kelet-magyarországi területen élő református egyháztestek számára. Ezen fogadták el a Második Helvét Hitvallást elődeink, ezzel megkülönböztetve magukat a reformáció lutheri és unitárius ágát követőktől. Magyarország más tájain is, Felső-Magyarországon, Erdélyben, a török megszállás alatt álló területeken, valamint Nyugat-Magyarországon egymás után alakultak meg a református egyházkerületek, általában békésen szétválva a lutheri reformációt követőktől.

A Magyarországi Református Egyház megerősödésének folyamatát nagymértékben támogatta a korszak legnagyobb szellemi teljesítménye, a teljes Biblia (Ó- és Újszövetség) magyar nyelvre való lefordítása. Károli Gáspár gönci lelkipásztor munkatársaival és pártfogói segítségével, akik között voltak nagyhatalmú és gazdag főurak is, elkészítette és Vizsolyban kinyomtatta az első magyar teljes Szentírást 1590-ben. A Vizsolyi Biblia és mellette a legnagyobb magyar zsoltáros költő, Szenczi Molnár Albert magyar nyelvre fordított genfi zsoltárai ma is megbecsült helyet foglalnak el a gyülekezeti életben.

A 17. század a megpróbáltatás és az üldöztetés ideje volt a magyar reformátusok életében: ekkor kezdődött az ellenreformáció magyarországi korszaka. A római egyház egyszerre igyekezett politikai és irodalmi szinten is felvenni a harcot az úgynevezett „protestáns eretnekséggel” szemben. A Habsburg uralkodó segédletével a magyar főnemesi családok közül rögtön harmincat sikerült visszatéríteni a római katolikus vallásra. A pártfogó nélkül maradt protestánsok ellen pedig Pázmány Péter érsek sugallatára alkalmazni kezdték a „cuius regio – eius religio" (akié a föld, azé a vallás) a magyar közjogtól addig merőben idegen elvét.

Akik nem voltak hajlandók visszatérni a katolikus hitre, azokat 1673-ban rendkívüli bíróság elé idézték Pozsonyba. Harminckét felvidéki evangélikus és egy református lelkészt lázadással és a római egyház gyalázásával vádoltak meg. A felkínált királyi kegyelemre egy protestáns lelkész áttért, a többi lemondott tisztéről. Az eredményen felbuzdulva az ország egész területéről beidézték a protestáns lelkészeket és tanítókat. Azokat, akik semmilyen fenyegetésre sem tértek át, börtönbe vetették, majd Pozsonyból gyalog hajtották őket Triesztbe, ahol a prédikátorokat gályarabnak adták el. Kiváltásukra megmozdult az egész protestáns világ. Nagy nehézségek után De Ruyter holland admirális szabadította ki a magyar gályarabokat. A katonai erőszakkal rekatolizáló hatalom egyre drágább árat fizetett néhány áttért lélekért. A protestánsok írásokban is cáfolták az ellenük felhozott vádakat, ezt követően erőszakhullám söpört végig az ország protestáns felekezetein.

Miután a törököt kiűzték az országból, a rekatolizáció enyhébb formája kezdődött, ami azonban újabb száz év elnyomatást hozott a magyar reformátusok számára. A vallási törvények, az úgynevezett vallási békék, a szabadságharcok minden eredménye ellenére a római katolikus „hitvédők” által kezdeményezett törvények gúzsba kötötték a református egyház életét. Azonban Európában – különösen a protestáns országokban – elkezdődött a türelem és a felvilágosodás korszaka. A megállíthatatlannak tűnő rekatolizáció és ellenreformáció dühös hevülete némileg mérséklődött.

Magyarországon II. József német-római császár 1781-ben adta ki a Türelmi Rendeletet, amellyel a nem katolikusok nyilvános vallásgyakorlatát szabályozta, és ezzel 100 éves vallási elnyomást szüntetett meg. A protestánsok (egy településen legalább száz család) ezentúl minden községben szervezhettek gyülekezetet, alkalmazhattak saját lelkipásztort. Építhettek templomot, de utcára nyíló ajtó és torony nélkül. Mindez azt mutatta, nem volt teljes a vallásszabadság.

A reformáció századától fogva jól kirajzolódóan fellelhető az a gondolat, hogy a református a „magyar vallás”, a német ajkúak pedig a lutheri irányzatnál maradnak. A Dunántúlon viszont jó hetven évvel később, csak a 17. században különült el egymástól a lutheránus és a református egyház. A 18. században a magyar református egyház felépítése még kevésbé követte a kálvini vagy genfi alapokat, sokkal inkább a lutheri, melanchthoni (konzisztoriális) egyháztípust. Az egyháztanács (konzisztórium) a magyar szóhasználatban a zsinatot is jelentette, de a 17. századi zsinatokon még kizárólag a lelkészek vettek részt.

1617-ben Pápán szervezték meg az első magyarországi presbitériumot, a gyülekezet világi (laikus) tagjaiból álló döntéshozó testületet. A Heidelbergben tanult Kanizsai Pálfi János úgy érezte, hogy a hazai viszonyok között rendkívül fontos lenne a kálvini egyháztípus, tehát a presbiteri rendszer bevezetése. 1630-ban a Körmendi Zsinat minden dunántúli egyházközség számára elrendeli a presbitériumok megalakítását. Tudva vagy tudatlanul a nyugat-magyarországi reformátusság megmentése ehhez a lépéshez fűződik. A kibontakozó ellenreformáció döntő módon az egyházi alkalmazottakat üldözte. Elgondolásuk szerint ugyanis, ha a lelkészeket ki lehet iktatni az egyház életéből, akkor a gyülekezet oda hajlítható, ahová hatalmi szóval elrendelik. Ugyanakkor a megválasztott presbiterekből jött létre az egyház „második frontvonala”: gályarabság idején a lelkészeket elvitték, bebörtönözték, ugyanakkor a kényszerűségből húsz, harminc vagy éppen hetven évre pásztor nélkül maradt gyülekezetek nem veszítették el életképességüket. Lelkész nélkül is gyakorolták kegyességüket. Hosszú ideig kizárólag a világi egyháztagok képvishették szervezett formában az egyház ügyeit.

1791-ben a Türelmi Rendeletet követően, a budai zsinatra összegyűltek az egyházkerületek lelkészi és világi képviselői, itt születik meg a paritás elve, amely szerint a lelkészek és a világiak egyenlő számban legyenek képviselve a döntéshozó testületekben, és az egyházi kormányzat élén lelkészi és világi, tehát kettős elnökség vigye az ügyeket. Az egyházkerületek területi beosztása – Dunamellék, Dunántúl, Tiszáninnen, Tiszántúl és Erdély – a 18. századtól kezdve követte a katonai kerületi rendszert, a felosztás pedig nem véletlenül dunai és tiszai, mert a folyók vízgyűjtő területeihez is igazodtak a kerületi beosztásnál.

1881. október 31-én kezdte meg ülését Debrecenben az a zsinat, amelyik lefektette egyházalkotmányunk alapjait: a többségi rendszert, a testületi kormányzást és a paritást. Központi szervként megalkották a 116 tagú, tízévenként összegyűlő Zsinatot, mint legfelsőbb egyházi törvényhozó testületet, valamint a 38 tagú egységes konvent, amely két zsinati ülés között képviselte az országos egyházat. Szervezeti szempontból ettől fogva beszélhetünk kerületeiben autonóm, de egészében mégis egységes magyar református egyházról.

A magyar reformátusoknak folytonosan küzdeniük kellett a vallási egyenlőségért. Az uralkodó római katolikus egyház ugyanis minden adminisztratív eszközt bevetett, hogy a protestánsok életét megnehezítse. Végre 1848-ban a XX. törvénycikk kimondta, hogy Magyarországon nincs uralkodó vallás, a bevett vallásfelekezetek – a római katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius egyház között – egyenlőség és kölcsönösség van, ezek egyházi és iskolai költségei állampénzből fedezendők. A törvény betartására az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bukása miatt nem kerülhetett sor.

A szabadságharc idején a protestáns egyházak egyértelműen a forradalom ügyét támogatták. A Dunamelléki Református Egyházkerület felhívást intézett lelkészeihez, hogy vegyenek részt a szabadságharcban. 1849. április 14-én az evangélikus vallású Kossuth Lajos a Debreceni Nagytemplomban ülésező képviselők előtt hirdette ki a Függetlenségi Nyilatkozatot. A debreceni református püspök körlevélben üdvözölte a Habsburg-ház trónfosztását, ám szeptemberben már arra kényszerítették a császáriak, hogy hódoló istentiszteletet rendeljen el egyházkerülete gyülekezeteiben Ferenc József tiszteletére. A szabadságharcot követő megtorlás éveiben nyilvánvalóan a református és más protestáns egyházak szenvedtek a legtöbbet, mert a hatalom bennük a rebellió egyik támaszát látta. Magyarország alkotmányos szabadságát az 1867-es kiegyezés állította helyre, s fokozatosan visszaállt a református egyház belső szabadsága is.

A 19. század végi polgári fejlődés magával hozta a vallásos élet formálissá válásának jelenségét. Az iparosodással együtt járó társadalmi átrétegződés az egyházi élet új formáit követelte meg: a kibontakozó liberális teológiai irányzat alkalmatlan volt arra, hogy az evangéliummal elérje a hagyományos paraszti közösségekből kiszakadó, faluról városra került embereket. Az egyházi életnek később az angol és a német mintát követő belmissziós tevékenység adott új impulzusokat. A bibliakörök, a személyes lelki gondozás és a társadalom elesettjeinek intézményes felkarolása együtt alkották ennek az új stílusú egyházi munkának a tartópilléreit. 1910-ben az öt egyházkerületben már 2 620 000 református élt 2026 anyaegyházközségben, 2062 lelkész, 454 tanár és 2965 tanító végezte szolgálatát egyházunkban.

Az 1918. októberi őszirózsás forradalom vezető pártjainak programjában számos egyházellenes kitétel is volt, feudális maradványoknak tekintették az egyházak tevékenységét és létét. Az 1919. március 21-én kikiáltott, 133 napig létező Tanácsköztársaság ideje alatt pedig számos, a vallásos életet és az egyházakat korlátozó rendelkezés született. Az egyházi iskolákat államosították, az egyházi földeket állami kezelésbe vették, a hitoktatást kitiltották az iskolákból. A szembeszegülőket a vörös terror sújtotta, amelynek egyházi áldozatai is voltak.

Az első világháborút követő Párizs-környéki (köztük a trianoni) békekötések után területének kétharmadát elvesztett Magyarországgal együtt egyházunk tagjainak felét vesztette el. Dunántúl, Dunamellék, Tiszáninnen és Tiszántúl jelentős részét, az Erdélyi Református Egyházkerületet pedig teljes egészében más országhoz csatolták. Az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai arra kényszerítették a határon túlra került reformátusoknak, hogy hozzák létre saját egyházszervezetüket és szakítsák meg a kapcsolataikat az anyaországgal.

A Trianon utáni Magyarországon hatalomra jutott kormányok politikáját a keresztyén-nemzeti elv vezérelte. Ez a politika természetes szövetségesének elsősorban azt a politikai katolicizmust tekintette, amelyik felelevenítette, reprezentálta és inspirálta az Árpád-korba visszanyúló hősies nemzeti erényeket. Jóllehet, a református egyház is élvezte az államhatalom támogatását – a kormányzó is református volt –, a hivatalos politikai-társadalmi irányításra számarányánál is jóval kisebb befolyást tudott gyakorolni. A lelkészek és a presbiterek országos szövetségei, valamint az ifjúsági egyesületek nem maradtak érzéketlenek a súlyos társadalmi problémák iránt sem.

Ugyan a Magyarországi Református Egyház nem támogatta mindenben szolgalelkűen a két világháború közötti, egyre inkább radikalizálódó magyar politikát, arra mégsem volt ereje, hogy megakadályozza a revíziós politika következményeit, az antiszemitizmus törvénybe iktatását, majd a német megszállás után az embertelen pusztítást. 1941-ben a harmadik zsidótörvényt már egyértelműen elutasították az egyházak képviselői, de a törvényerőre emelkedést már nem tudták megakadályozni. Püspöki szinten beadványokkal igyekeztek menteni a menthetőt. Az egyházi vezetés beleegyezésével létrehozták a Jó Pásztor nevű szervezetet, amely a budapesti Skót Misszióval együtt hatékony mentő munkát végzett az üldözöttek mentésében. Egyéni és szervezett akciókkal sok életet sikerült megmenteni.

A református egyház külső és belső életére rányomta bélyegét a második világháborút követő politikai harcokban a szovjet segítséggel hatalomra segített, kommunista ideológiát követő állampárt minden döntése. Annak harcosan ateista és antiklerikális irányvonalába sehogy sem illett bele az egyházakkal való korrekt viszony, így a magyarországi keresztyének, köztük a református egyház számára is egy újabb vészterhes korszak vette kezdetét: az egyházi iskolákat államosították, az iskolai hitoktatást megszüntették, az egyesületeket felszámolták, az egyház és tagjai nyíltan ki voltak téve mindennapi atrocitásoknak, hátratételnek, koncepciós pereknek, csakúgy, mint az ország minden polgára, aki nem csatlakozott a hivatalos állami ideológiához. Mivel a kommunista állam saját törvényei szerint élhetett és élt is az egyházak életébe való beleszólással, az egyháznak a hatalommal való érintkező felületén élő egyházi emberek, főleg a vezetők nagy megpróbáltatásoknak voltak kitéve, közöttük többen éppen az állampárt kiválasztást motiváló jelenléte és hatása által kerültek magas pozícióba. Az egyház vezetősége és népe ezért némileg eltávolodott egymástól. A kezdetben szinte halálra ítélt egyház később társutasként, vezetői személyében a politikai rendszer részeként volt kénytelen élni napjait.

Ennek a korszaknak próbált véget vetni 1956. A forradalomnak nem az egyházak voltak a főszereplői, ám néhány hétig ők is reménykedhettek a szabadságban. Az 1948-ban lemondásra kényszerített Ravasz László püspököt visszahívták, megújulási mozgalom indult el a templom falai közé beszorított gyülekezetek jelentős részében. A forradalom nyomán több hónapig ismét volt hitoktatás az iskolákban. A hősies kísérlet, melynek során az egyház is megpróbálta levetni magáról azokat a béklyókat, amelyeket a vele szemben ellenséges hatalom rákényszerített, elbukott. A forradalom bukása után a megtorlások és büntetések a forradalom résztvevőit keményen sújtották. Az egyháznak is voltak mártírjai, több lelkész is az életével fizetett életükkel a forradalomban való részvételért. A mártírok emlékezete hivatalosan tiltott dolognak számított, csak a legszűkebb körben merték idézni emléküket. Ma a budapesti Ráday Kollégium falán emléktábla hirdeti nevüket.

Később a politikai konszolidáció társadalmi hatása az egyházak életében is éreztette hatását. A régen kőkemény és militáns kommunista ideológia egyre érezhetőbben kezdett felpuhulni. A gulyáskommunizmus beköszöntével megjelent a fogyasztói társadalom néhány jegye, cserébe az emberek többsége lemondott az ideológia és a rendszer nyílt kritizálásáról. Ebben a miliőben az egyház képe sok tekintetben változott. Az egyházkerületek történelem során kialakult területi számaránya eltolódott. Míg korábban nyugatról keletre haladva a reformátusok számaránya és százalékaránya folytonosan nőtt, addig ekkortól kezdve a kelet-magyarországi reformátusság egyre visszább szorult. A református egyház társadalmi bázisát jelentő parasztság hagyományos életformája a hivatalos állami politika célkitűzéseként sikeresen szétzúzatott, a szekularizált környezet kihívásaira az egyházak nem tudtak megfelelően reagálni, a városokba költözött lakosság arányához képest az ottani gyülekezetek száma erősen csökkent. Nemzedékek születtek és nevelkedtek egyházi háttér nélkül, a templomba járás továbbra sem volt a haladó szocialista embertípus ismertetőjele.

Az egyház minden megerőtlenedése, szervezeti meggyengülése, csalódásai és félelmei ellenére Isten kegyelmének kiáradása következtében mindig voltak az egyházban, akik képviselték a hitet, folytatták a reformátorok hagyományát, hirdették Isten igéjét alkalmas és alkalmatlan időkben. Az egyház Ura továbbra sem vonta meg kegyelmét és Lelkének áradását az őt tisztelőktől, így a Magyarországi Református Egyház népétől sem. Sőt, inkább csodálatos módon táplálta a korlátok közé szorított egyházi életet. Hűséges egyháztagok, presbiterek és lelkészek ezrei őrizték meg a hitet, és amennyire tehették, tovább is adták a felnövekvő nemzedékeknek. Az egyre inkább magára találó egyház újra kezdte építeni szolgálatának eszközeit, templomok és szeretetintézmények épültek. A hatvanas évektől kezdődően érezhető fejlődés volt tapasztalható az egyházi funkciók épülésében. Ismét volt könyvkiadás, elkészült az új magyar bibliafordítás, ami soha nem látott példányszámban talált olvasókra. Határok közé szorítva, megkötöttségek között, de mégis magára talált a jövő biztató jeleként az egyház gyülekezeteinek élete.

1989-től kezdve megállíthatatlanul járta át az egész térséget az úgynevezett rendszerváltás. Magyarország elöl járva, a szovjet rendszer bukásának mintegy előszelét megérezve, elsőképpen nyitotta meg határát Nyugat felé. Akkori keletnémetek ezrével lépték át a határt a magyarországi Hegyeshalomnál, és a berlini falat is hamarosan lerombolták. A kelet-európai nemzetek és egyházaik megszabadultak a szovjet rendszerű állampárti, kommunista elnyomástól, elszigeteltségtől.

Az egyházak életkörülményei szintén drámai módon megváltoztak. Felszámolták az Állami Egyházügyi Hivatalt, a hajdani állampárt egyházakat regulázó elnyomó szervét. Az 1990-ben elfogadott lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvény kimondta, hogy „a lelkiismereti és vallásszabadság mindenkit megillető alapvető emberi szabadságjog, amelynek zavartalan gyakorlását a Magyar Köztársaság biztosítja”. Az egyházak kiléphettek a templomok falai közül, újjászervezhették évszázados iskolarendszerüket, újra szabadon hirdethették az evangéliumot.

A kommunista blokk összeomlása után ismét szorosabb lett az 1920-tól egymástól elkülönülten fejlődő református közösségek kapcsolata. Az 1938-as debreceni magyar református világgyűlés mintájára 1991-ben tartották a magyar reformátusok második világtalálkozóját, melyet azóta még öt követett. A gyülekezeti testvérkapcsolatok és határmenti regionális együttműködések felélesztését a 2000-es évek európai integrációs hulláma is segítette. 2004 óta a Kárpát-medencei református egyházak, egyházkerületek és egyházmegyék hivatalban lévő vezetői rendszeresen találkoznak az erre a célra létrehozott testület, a Generális Konvent keretein belül, együttműködésük következő állomásaként 2009. május 22-én Debrecenben tartott közös zsinatukon elfogadták az egységes Magyar Református Egyház alkotmányát.

Ez nem jelenti azt, hogy új egyház született volna, csupán a meglévő egyháztestek tették újra láthatóvá a korábban már létrehozott, de történelmi okok folytán megszűnt szervezeti egységet. Az egységhez a négy magyarországi református egyházkerület, valamint a felvidéki, a kárpátaljai, az erdélyi, a királyhágómelléki, a szerbiai és a horvátországi egyháztestek mellett, az amerikai, a kanadai és a luxemburgi magyar református közösség is csatlakozott. Nem teljes összeolvadásról van szó, ugyanis a csatlakozó egyházak megőrizték jogi önállóságukat, a közös zsinat pedig csak azokban a kérdésekben dönt, amelyekre azok felhatalmazták. Az azóta elmúlt tíz évben közös zsinaton fogadta el a Heidelbergi Káté és a Második Helvét Hitvallás új magyar fordítását is a magyar reformátusság.

_{Forrás:
reformacio.ma
Dusicza Ferenc: A Magyarországi Református Egyház rövid története (In: Egyházunk: a Magyarországi Református Egyház, Kálvin Kiadó, 1997)}