November 4-én a szovjet csapatok megkezdték második magyarországi inváziójukat. Az ezt követő napokat Budapesten még a fegyveres ellenállás jellemezte, de november 10. körül ennek már nem volt további realitása. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a forradalom véget ért. Az oroszokra és az újonnan szerveződő karhatalomra támaszkodó Kádár-kormánynak a magyar társadalom ellenállásával kellett szembenéznie. Ezeket az eseményeket figyelembe kell venni, amikor a református egyház életének akkori történéseit próbáljuk megérteni – hangsúlyozza Földváryné Kiss Réka.
1956. november 13-án Ravasz László körlevélben fordult a gyülekezetekhez, amelyben a november 1-jén létrejött Országos Intézőbizottság céljairól írt. Mi ennek a körlevélnek a jelentősége?
A körlevelet is az előbb említett, kialakuló rendszerben érdemes szemlélni, hiszen a református egyház benne élt a társadalomban, a novembert jellemző szellemi mozgolódásokban. A Református Megújulási Mozgalom tevékenysége és a november 13-án megszületett körlevél a magyar református egyház és a magyar társadalom történetében egyaránt nagyon fontos dokumentum. Mi, reformátusok sem hangsúlyozzuk ezt kellőképpen. A levél Ravasz László igazi egyházvezetői bölcsességét tükrözi, mert a gyülekezetekhez fordult. A református egyházszervezés alapelvét követte, amelyet püspökként és igehirdetőként is mindig hangsúlyozott: a gyülekezetekben él az egyház. Amikor 1956-ban olyan helyzetbe hozták őt a történelmi események, hogy a közakarat újra beemelte az egyház spirituális vezetésébe, akkor ő azonnal az egyházközségekhez fordult legitimációért és tanácsért.
Levél a megújulási mozgalom programjáról
Ravasz László elkészítette A Magyar Református Egyház Útja – A Református Megújulási Mozgalom programja című dokumentumot, amelyet újabb körlevéllel együtt 1956 karácsonyán kívántak eljuttatni a gyülekezeteknek. Erre azonban az Intézőbizottság nem kapott engedélyt, így csak gépírásos másolatokban terjedhetett. Részlet a kísérőlevélből: „Az Intézőbizottság rendkívüli szükséghelyzetben alakult. De sem ténykedése, sem az általa képviselt ügy nem tekinthető a politikai változások merő függvényének. Célja éppen az Ige iránti engedelmességnek megfelelő megújulás és a zsinat-presbiteri egyházalkotmánnyal megegyező rend helyreállításának elindítása volt. Létét eleve ideiglenesnek tekintette. Munkája megfelelt a gyülekezetek közakaratának, amit a presbitériumoktól és a felsőbb egyházi testületektől beérkezett csatlakozások nagy tömege is bizonyít." Az új egyházvezetőség 1956 karácsonyi körlevelében így fogalmazott az októbert megelőző időszakról: „A válság növekedésével együtt fokozódó mértékben kaptak világosságot és bátorságot lelkipásztorok és egyháztagok, hogy személyes beszélgetésekben, konferenciákon, lelkészkörökben, beadványokban hangot adjanak az Ige iránti engedelmességnek."
Forrás: Adalékok a Magyarországi Református Egyházban az 1956–1957-es esztendőben történtekhez. Dokumentumok a Református Megújulási Mozgalom és az Országos Intézőbizottság tevékenysége, valamint a megtorlások történetéből. Szerk.: Ladányi Sándor. Kálvin Kiadó, Budapest, 2006. 314–315.
Hogyan reagáltak erre a gyülekezetek?
Nagy jelentőségű az erre érkezett reakció. Ettől kezdve lett a református egyház 1956-os története kulcsfontosságú esemény, hiszen a körlevélre az ezerkétszáz gyülekezet túlnyomó része – kilencszáz presbitérium – adott írásbeli választ, kiállva a megújulás mellett. November végén, decemberben, januárban, sőt még február elején is érkeztek vissza a nyilatkozatok. Eközben december közepén az országban megkezdődtek az első statáriális kivégzések, a sortüzek, az internálások. A karhatalmisták a településeken végigvonulva brutális eszközökkel félemlítették meg az embereket. Ebben az összefüggésben kell megérteni, milyen óriási bátorságot, lelkierőt és elkötelezettséget mutattak azok a gyülekezetek és presbiterek, akik nevükkel vállalták, hogy kiállnak az egyház új vezetősége mellett.
Manapság talán azt is nehéz megérteni, hogy hetek teltek el, mire sok gyülekezetbe megérkezett a körlevél.
Szünetelt a postaforgalom. De az is előfordult, hogy az egyházi elöljárók tartották vissza a levelet. A tatabányaiak december 23-án írták alá a válasznyilatkozatukat, amelyben arról is tájékoztattak, hogy nem tudtak szabályos presbiteri gyűlést tartani, mert a magyar és a szovjet katonai hatóságok nem engedélyezték azt. A sok akadályozó tényező ellenére eljutottak az információk a gyülekezetekbe. Volt ugyanis egy egyházi kapcsolati háló: a hivatalosan ellenőrizhető információáramláson túl létezett egy nem formális kommunikációs csatorna is a gyülekezetek között. A megtorlásnál és a korai Kádár-korszak egyházakkal kapcsolatos politikájánál hangsúlyoznunk kell, hogy a politikai vezetés ezt a fajta hálózatot akarta felszámolni.
Látták a gyülekezeti vezetők, hogy olyan egyházvezetők mellett állnak ki, akik már decemberben egyre kevesebb lehetőséghez jutottak?
A Kádár-kormány politikáját novemberben és decemberben még a bizonytalanság jellemezte. Óriási társadalmi elutasítással kellett szembenéznie, ráadásul a forradalom napjaiban összeomlott a kommunista államhatalom is. Kádáréknak tehát mindenekelőtt meg kellett teremteniük saját fegyveres erejüket és újra kellett indítaniuk az állam működését, ezért az egyházpolitika ekkor még háttérbe szorult. Pap László teológiai dékán emlékirataiból kiderül: az év utolsó két hónapja még egyfajta kötéltánc volt, vagyis nem lehetett tudni, mi lesz az egyházvezetésben. December elején még a regnáló átmeneti egyházvezetőség is kiállt Ravaszék mellett, majd lépésről lépésre fogyott el a Református Megújulási Mozgalom vezetői körül a levegő. Ravaszék hangsúlyozták, hogy elsősorban egyházi, lelki, erkölcsi, és másodsorban szervezeti, személyi megújulási programot kínáltak a gyülekezeteknek. Ez tehát nem direkt politika. A Református Megújulási Mozgalom jegyzőkönyveiből kiderül, hogy a realitásokkal számolva, a meglévő kereteken belül képzelték el a változásokat. Az 1948-as egyezmény valódi megvalósulását javasolták, amely súlyos korlátaival együtt még mindig sokkal több szabadságot biztosított volna az egyháznak, mint volt az ‘50-es évek szorításában. Ravasz László egész püspöksége alatt – történelmi helyzetektől függetlenül – mindig azt hangsúlyozta, hogy mindenről le lehet mondani, ha az egyház autonómiáját és az igehirdetés szabadságát meg lehet őrizni. Lényegében ‘56 novemberében is ezt a programot fogalmazta meg. A visszaküldött leveleket olvasva jól látható, hogy a presbitériumok is egyházi megújulásként értelmezték a körlevelet. Jó példa erre a battonyaiak válasza, amelyet az ébredési mozgalom ismert lelkipásztora, Veresegyházy László lelkész írt alá.
Ismét keresztyén, újra kálvini, megint magyar
Részlet a battonyai presbitérium 1956. december 2-án tartott presbiteri gyűlésének jegyzőkönyvi kivonatából: „Lelkész előadja, hogy az Egyetemes Konventtől a Magyar Református Egyház Országos Intézőbizottságának kibocsátásában Ravasz László aláírásával körlevél érkezett valamennyi egyházközséghez. Ezt felolvassa és megmagyarázza a presbitériumnak. Elmondja, hogy egyházunkban ugyanaz a diktatúra folyt »egyházi« módon, amely a világban »szociális« módon. Ennek következtében elveszítette egyházunk igei fundamentumát, kálvini jellegzetességét és speciális magyar zsinat-presbiteri felépítettségét. Így a világban szolgáló egyház helyett a világot kiszolgáló egyház lettünk. Az október 23-i nagyszerű magyar szabadságharcot megelőzően már hónapokkal előbb egyházunkban csodálatos módon nyilatkozott meg a vágy az után, hogy ismét keresztyén, újra kálvini és megint magyar legyen. Az említett szabadságharc egyszerre időszerűvé tette mindazt, ami már amúgy is folyamatban volt. (...) [A lelkész] így folytatja: most a presbitériumokon a sor, hogy maguk döntsenek az egész egyházegyetem felől. Ennek a határozatnak meghozatala még akkor is sorsdöntő lenne, ha alapjai az államnál nem volnának reálisak, mert benne az fejeződnék ki, ahogyan mi akarjuk megélni szabadon vallásunkat." A presbitérium egyhangúlag csatlakozott a megújulási mozgalomhoz, és kifejezte „bizalmatlanságát az eddigi egyházkormányzás módjával szemben".
Forrás: Kelt mint fent. Iratok a Református Megújulási Mozgalom történetéből (1956–1957). Szerk.: Kiss Réka. Budapest, 2007. 62.
Ravasz László személye mennyire volt meghatározó?
Nagy tekintélyű, emblematikus személy volt. A két világháború között már a rádiós prédikációkon keresztül megismerte őt az ország, nagyon népszerű igehirdetője volt ennek a korszaknak. Nagy tisztelet övezte a mozgalom másik két vezetőjét, Kardos János főgondnokot és Pap László teológiai dékánt is. A Református Megújulási Mozgalom munkájában a református egyház nagyon neves és hiteles lelkipásztorai vettek részt. Megfigyelhető, hogy hosszú időszak gyümölcse érett be 1956-ban. A harmincas évek egyházépítésében részt vevő lelkipásztorok és azok tanítványai az ötvenes években át tudták segíteni az egyházat a nehéz helyzeteken. Mások mellett olyan nagy műveltségű fiatal lelkészek álltak a megújulás mellé, mint Joó Sándor és Gyökössy Endre. A Református Megújulási Mozgalomban tehát egyszerre volt jelen a bölcsesség és a hitelesség.
Az akkori karácsonyi prédikációkból is látható ez a megfontoltság, és az is, hogy az igehirdetők mekkora felelősséget éreztek az egyházi megújulás és a nemzet sorsa iránt.
Igen, és azt is érdemes megnézni, hogy a presbiteri válaszokban – a támogatáson és a köszöneten túl – szintén megfigyelhető a mértéktartás és a bölcsesség. Ez a felelősség másik területen is tapasztalható: 1956 októberében a falvakban sok presbitert, lelkipásztort választottak meg az összeomló tanácsrendszer helyén létrejövő új, valódi autonóm önigazgató testületek, a Nemzeti Bizottságok tagjaivá, vezetőivé. Többek között nekik köszönhető, hogy vidéken a forradalom napjaiban is sikerült fenntartani a rendet, és túlnyomó részt sikerült megakadályozni, vagy legalább mérsékelni a sokszor jogos indulatból táplálkozó, de törvénytelen önbíráskodást. Közülük többeket a megtorlás során mégis internáltak vagy bíróság elé állítottak és börtönbüntetésre ítéltek – a berendezkedő Kádár-rendszer szempontjából veszélyesek voltak ezek a tekintélynek örvendő helyi vezetők. Egy-egy hiteles személy kiemelése a közösségéből megfélemlítő hatású is volt. Egyházfegyelmi ügyeket is indítottak, és sok lelkészt helyeztek át máshová. A megtorlás része volt tehát az internálás, a börtön és sokszor az áthelyezés is, ami együttesen mind a bizalmi-szolidaritási háló gyengítését szolgálta.
A lelkészek tudták, mekkora összefogás volt közöttük 1956–57 telén?
Ez a későbbiekben évtizedekig tabunak számított, az iratanyag csak 2006-ban került elő. 1956 utótörténetéhez tartozik a megtorláson túl a tabusítás is. Nem a felejtés, hanem az elfojtás, hiszen nyilvánosan nem lehetett beszélni a történésekről. Az egyházi közgondolkodásban nem lehetett benne, hogy a református egyház rendkívül jól vizsgázott 1956-ban.
T. Németh László, fotó: Vargosz
Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja összevont karácsonyi és újévi számában.