A vidék védelmezője

Látva a vezetők nehéz munkáját, sokszor felvetődik bennem a kérdés: miért vesz magára valaki olyan terheket, amelyek feszegetik az emberi határokat?

Két dolog kell hozzá: elhívás felülről és emberi elhatározás. Hiszem, ha Isten kijelöl egy feladatra, akkor megadja a hozzá való fizikai és pszichés erőt. Nem terhel jobban, mint amennyit elbírunk. Egyszer valaki azt mondta nekem: „Elképzelhetetlen, hogy egy ilyen kis faluból valaki a püspökségig jusson.” Ezt másként látom, mert ha Isten úgy gondolja, egy falucskából is elhívhat magának szolgát.

Mindig is a Tiszáninneni Egyházkerületben szolgált, itt született, de gondolom, érkezett hívás máshonnan is.

Szívembe zártam az egyházkerületem gyülekezeteit, különösen az apró falvakat. Választhattam volna más utat, hiszen sok felkérést kaptam nagyvárosokból, Budapestről és az agglomerációból, de én soha nem mentem el, és nem bántam meg a hűségemet.

Pedig a térséget nézve úgy tűnik, hogy nem a könnyebb utat választotta. Hogyan lehet a nehézségekben az apró gyülekezetek mellett állni?

A Reformátusok Szárszói Konferenciáján állami vezetők előtt is beszélhettem arról, hogy az aprófalvak megmaradása össztársadalmi kérdés. A belső migráció miatt kiürülnek falvaink, és erre a nagypolitikának is felelnie kell. Én azt a választ fogalmaztam meg magamnak, hogy addig, amíg egyetlen református gyülekezeti tag lesz a településen, nem engedjük el a kezét, gondoskodunk róla.

Szép gondolat, de hogyan működhet ez a gyakorlatban?

Forrás és szervezés kérdése: megtehetjük, hogy a falvakból autóval elszállítjuk az embereket az istentiszteletre. Ha négy-öt kis faluból összegyűlik egy harmincfős közösség, és az istentisztelet után elbeszélgethetnek egymással, valamint a lelkipásztorral, az már nagyon sokat jelent. Viszont fontos, hogy az egyháztagok is megértsék, nem lehet mindenütt önálló lelkész. Körzeteket azonban létrehozhatunk, ahol a lelkipásztor számára biztosítjuk a szolgálat feltételeit és a tisztes megélhetést.

Ebben a mondatában már az is benne van, hogy nemcsak a gyülekezeti tagokra, hanem a lelkészekre is figyelni kell, hiszen nem biztos, hogy egy családos embernek perspektíva olyan településen élni, ahol már sem iskola, sem orvos nincs.

Valóban gondos körültekintést igényel, hogy kiválasszuk azokat a lelkészeket, akik alkalmasak erre az egyedi szolgálatra. Köszönöm a szolgatársaimnak, akik most is zötykölődnek a járhatatlan utakon, és akik télen a jéghideg templomokban hirdetik az Igét akár két-három emberért. Ezekre a lelkészekre különösen oda kell figyelni, hogy ne érezzék magukat egyedül, ne fáradjanak meg, és ne égjenek ki. Ezt a püspöki szolgálat egyik különösen fontos területének érzem.

Átérzi a lelkészi kar helyzetét, de ön mit élt meg a szolgálati helyén?

Sajóvelezden, valamint Dubicsányban szolgálok. Velem is előfordult, hogy magamra maradtam. Bármelyik lelkipásztor számára megterhelő lehet, hogy hiába tesz meg mindent, esély sincs rá, hogy a gyülekezet gyarapodjon. Nehéz belegondolni abba, hogy öt-tíz év múlva elfogyunk. Az a célom, hogy reményt adjak a csüggedőknek. Nem az lesz a reménysugár, hogy néhány év múlva háromszor annyian leszünk, hiszen ez önáltatás volna, hanem az, hogy még vagyunk, és Isten számára a kettő-három is ugyanolyan fontos, mint a hatszáz. Nemzetmegtartó erő, hogy a helyünkön maradva támaszt nyújtsunk, bátorítsunk, vigasztaljunk.

Amikor harminc éve felvette a palástot, gondolta, hogy ez a legfontosabb feladatai közé tartozik majd?

Születésemkor lelkész édesapám az Abaúj megyei Baktakéken szolgált, majd Zilizre kerültünk. Számomra sosem volt kérdés, hogy itt a helyem, Isten a vidéki embereket bízta rám.

Azt mondják önről, hogy lelki ember, de mégis, honnan tudta, hogy ez a küldetése?

A lelkiségemet azok ítélhetik meg, akikhez szólok. Rám az bízatott, hogy a legfontosabb üzenetet itthon továbbadjam. Persze átéltem, hogy mit jelent, amikor egy fiatalember Isten kegyelmében új életet kezdhet, mit ad a vigasztalás, a remény. Hiszem, hogy más is átélheti ezt a csodát.

Amikor erről beszél, élete legnehezebb éveit idézi? Három kisgyerekkel maradt egyedül, amikor tizenhárom éve a felesége meghalt.

Harminckilenc évesen veszítettem el gyermekeim édesanyját. Özvegy lettem, három gyerekem pedig félárva. Hatalmas trauma volt, számtalan kérdéssel. A tragédia után egyik hívő ismerősöm így figyelmeztetett: „Csak egy kérdést nem tehetsz fel Istennek, azt, hogy miért történt ez.”

És feltette?

Úgy gondoltam, hogyha Dávid, a zsoltáros feltehette a kérdést: „miért, Uram?”, akkor ezt én is megtehetem. A választ hosszú évek után kaptam meg. Álságosnak tartanám, ha az Istennel való viszonyunkat úgy állítanánk be, hogy mi nem kérdezhetünk. Ha Isten az Atyánk, és mi a gyermekei vagyunk, igenis föltehetjük őszinte kérdéseinket. Életemnek ebben az időszakában azonban sok dolog átértékelődött.

Elárulná, hogy mi?

Megváltozott a képem az időről. Arról, hogy mit jelent az életünkben egy nap vagy egy pillanat. Rájöttem, mennyire fontos, hogy minden napot ajándékként fogadjak, és meglássam benne a jót. Az élet törékeny. A feleségem lelkipásztor volt, a betegséget és a halála előtti állapotot együtt éltük át. Azóta új aspektusba került az örök élet és a feltámadás reménysége, és mindezzel az igehirdetésem is teljes egészében megváltozott.

Értem, hogy új ember lett és minden megváltozott, csak azt nehéz felfognom, hogyan lehetett ezt kibírni.

Istennek célja volt azzal, hogy megpróbált engem. Bármi történjék is az életünkben, az nem csak úgy, véletlenül történik. Akkor azt gondoltam feladatomnak, hogy egyedül kell felnevelnem a három gyermekemet. Csakhogy a hónapok múlásával nemhogy könnyebb, hanem sokkal nehezebb és nehezebb lett minden. Reggeli csendességeimben Isten elé vittem az életünket, majd eljött az idő, amikor kimondtam: nem bírom tovább! Súlyos hónapok voltak. Eszembe jutott Illés próféta és Mózes, akik a maguk életének mélypontján odaálltak az Úr elé, és azt mondták, vagy adsz valamilyen megoldást, vagy vedd el az életem.

Eddig eljutott?

Igen. Elfogyott az erőm.

Most pedig itt ül velem szemben egy életerős férfi, aki teljes erőbedobással szolgál, akit szeretnek az emberek, és akiről úgy tűnik, hogy a helyén van. Mi kellett ehhez?

A történet folytatása az volt, hogy kértem Istent, adjon megoldást. Az Úr pedig azt felelte, hogy segítőtársat ad mellém. A társ egy gyülekezeti tagunk volt. Amikor elé álltam, hogy Isten azt mondta, „te leszel a feleségem”, teljes értetlenkedéssel fogadta a mondandómat. Amikor idővel igent mondott, az egyik istentisztelet után kértem a gyülekezetet, hogy maradjanak a templomban, mert szeretnék valamit mondani. Azt gondolták, hogy elhagyom a gyülekezetet. Meglepődtek, amikor bejelentettem, hogy nősülök. Egy idős presbiter a hír hallatán felugrott a székből és azt kiáltotta: megszavazzuk! Ez a történet nem az én talpra állásomról szól, hanem arról, hogy Isten felemelt, megerősített és utat mutatott.

Bizonyára a szolgálatában is figyel majd erre az útmutatásra.

Szükségem van a felülről való erőre, hogy igeneket és nemeket tudjak mondani, határozott döntéseket hozni. A prioritások között szerepel a kisgyülekezetek megerősítése és a városi misszió. A város különös eszközöket igényel, hiszen ténylegesen ki kell lépni az emberek közé. Szeretném, ha minél több szabadtéri istentiszteletet tartanánk, hiszen attól, hogy szól a harang a templomban, még nem érzik megszólítottnak magukat az emberek. Ha egy színpadról az evangélium hallatszik, a hívek énekelnek, és bizonyságot tesznek a hitükről, akkor a hallgatóságban elindulhat valami. Lufikeresztyénségre nincs szükségünk, ahol csak hangulat van, de krisztusi alap nincs.

Csomós József püspök úr tizennyolc éve vezeti az egyházkerületet. Kapott tőle útmutatót a jövőre nézve?

Püspök úr hat évvel ezelőtt megkért, hogy csak abban az esetben vállaljam el a lelkészi főjegyzőséget, ha hat év elteltével vállalom a püspökjelöltséget is. Nagyon megtisztelő volt a felkérése, de komoly döntést kellett akkor meghoznom. Az elmúlt időszak úgy telt, hogy Csomós püspök úr számos dologban tanácsolt, azonban sosem irányított, és minden szolgálatba bevont, amely később várhat rám. Különböző személyiségek vagyunk eltérő karizmával. Hálás vagyok azért, hogy nem akart a saját képére szabni, és együtt szolgálhatjuk anyaszentegyházunk ügyét.

A lelkisége mellett van egy igen csak reális oldala, hiszen a Zsinat gazdasági bizottságának az elnöke.

Azt mondják, hogy a számoknak is van lelke. Amikor a Magyarországi Református Egyház gazdálkodását figyelem, a számok mögött mindig életeket látok, legyen szó gyülekezetekről vagy intézményekről. Az irgalmasság és a segítő szándék megkönnyíti a döntéseket a gazdasági kérdésekben is.

A református egyház a gyülekezeteiben él, de nem mehetünk el az intézmények mellett sem.

Arányaiban a legnagyobb intézményfenntartó kerület vagyunk, különösen igaz ez az oktatás területére. Önmagam is felül kellett vizsgálnom ebben a kérdésben, hiszen az intézményeink egyben diakóniai feladatot is adnak. Az iskolákban számtalan hátrányos helyzetű fiatallal és családdal találkozunk. Nekik először enni kell adni, fel kell őket ruházni ahhoz, hogy befogadók legyenek, csak ezután lehet beszélni Jézus Krisztusról.

Hogyan fogadja a családja, hogy püspökjelölt lett, hiszen ez azt is jelenti, hogy megválasztása esetén kevesebb időt tölthet majd velük?

Megbeszéltük ezt a családdal, mert késő lenne feleszmélni, amikor már benne vagyunk a sűrűjében. Öt gyerekünk egy kivétellel mind kirepült. Ezúton is köszönöm a feleségem áldozathozatalát. Odaadó háttérszolgálata nélkül nem menne ez sem.

A Tiszáninneni Egyházkerület másik püspökjelöltje Varga István. A választók dolga, hogy mérlegeljenek. Miért önre adják a voksukat?

Jó értelemben vett csapatjátékos vagyok, fontos szerepet szánok az espereseknek, lelkészeknek, mert egyedül nem lehet elvégezni ezt a munkát. Szeretném éreztetni a gyülekezetekkel és a lelkészekkel, hogy mindez értük és az Isten ügyéért van. Közös útra hívok mindenkit, de a döntés a presbitériumoké. Mindannyian Isten kezében vagyunk.