Vargabetűkkel is egyenesen

Hogy kerül egy református lelkész Leninvárosba?

Az egyik elődömet ide még száműzték. Én itt nőttem fel. Budapesten születtem, de édesapámnak munkahelyet és ezzel együtt lakást is kínáltak a központi akarat szerint iparosodó Tiszaszederkényben. Így kerültünk ebbe a városba. A gyerekkorom egyik felét a fővárosban töltöttem, de iskoláimat már itt végeztem.

Milyen gyerek volt?

Sokáig nem tűntem ki semmilyen tekintetben, nem voltam zászlóvivő típus, inkább a háttérbe húzódónak lehetne mondani. Tanulmányi eredményeim alapján mehettem volna gimnáziumba, de a hosszú haj és a koptatott farmer korában nem volt sikk tanulni, így szakközépiskolába jelentkeztem gépszerelőnek. Jelesre elvégeztem ugyan, de annyira kétbalkezes voltam, hogy a munkahelyemen, a Tiszai Vegyi Kombinátban komoly feladatot nem mertek rám bízni.

Így rengeteg ideje maradt olvasni.

Időközben elkezdtem filozófiával foglalkozni, első lendületből írtam egy dolgozatot. Ez lételmélet volt, amit ontológiának hív a tudomány. El is küldtem véleményezésre Ancsel Évának, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanszékvezetőjének. Fél év múlva kaptam tőle választ: saját hatáskörben felvenne – akkor még volt erre lehetőség – az egyetemre. Nagy dolog volt ez ebben az időben, az elit járt erre a szakra, de én akkor már hívő voltam, templomba jártam, imádkoztam.

A hit jelent meg előbb az életében, vagy a filozófia?

Minden út Isten országába vezet, de Isten mindenkit másképp vezet. Miközben sokat gondolkodtam az életről, a világról, ezzel párhuzamosan természetesen nyílt ki bennem a hit, egyre közelebb kerültem Krisztushoz, az evangéliumhoz. Ez a belső fejlődési folyamat sohasem ér véget, minden napnak megvan a házi feladata, amellyel meg kell küzdeni. Van, amikor megbukunk, de másnap újrakezdjük. Ez a szép a hit harcában.

Ki vagy mi segítette ebben a folyamatban?

A helyét kereső fiatalember számára nagyon fontos a környezet, az őt befogadó közösség. Ettől függően ugyanaz az ember ki tud nyílni, de el is tud veszni. Nekem Isten megadta a megtartó közeget. Volt egy hívő barátom, fontos volt az ő és a szülei példaadása. Az én szüleim is istenfélő emberek voltak, de ahogy az lenni szokott, nekem mégis a másé tetszett. Példájuk nyomán indult el bennem a gondolkodás a hit dolgairól, azután pedig bekapcsolódtam ide, a tiszaszederkényi gyülekezetbe.

Hogyan lett a filozófiából teológia?

Kalydy Miklós nagytiszteletű úr szolgált Tiszaszederkényben, akit a sárospataki teológia bezárása után büntetésből helyeztek ide, a téeszesített, elkommunistásodott faluba. Sokat jelentett nekem az ő hiteles bizonyságtétele. Csendes, de rendkívül művelt, mély hitű emberként emlékszem rá. Ő vitt el Debrecenbe, Kocsis Elemér akkori dékánhoz, akivel barátságban volt. Azt mondta: Varga István szeptemberben kezdhet, én pedig a filozófia szak helyett ezt választottam. Nekem ez az út adatott. Hálás vagyok érte, mert nagyon szép élet van mögöttem, sok jó ember vett körül. Hiszem, hogy Isten a vargabetűkkel is tud egyenesen írni. 1994-ben azért csak elvégeztem az egyetemet is, majd 2004-ben doktoráltam.

A zempléni Erdőhorvátiban volt exmisszus, lelkésszé szentelése után hét évig Szikszó melletti kis falvakban szolgált, míg anyagyülekezete haza nem hívta.

1990. szeptember 1-jén kerültünk ide feleségemmel, az akkor még Leninvárosba. Húsz évig szenvedte ezt a nevet az idetelepített vegyipari gyárak és erőművek dolgozói számára épített lakótelepekkel felduzzasztott település, amelynek népszavazással változtatták meg a nevét Tiszaújvárosra.

Az egykori szocialista mintavárosban hogyan működhetett református közösség?

Tiszaszederkény, a több mint hétszázötven éves, a török hódoltság alatt elnéptelenedett településre Lorántffy Zsuzsanna telepített harminckét hajdúcsaládot – református, szabad, földműves réteget. 1798-ig fatemploma volt a községnek, akkor adták át a mostanit. Az 1950-es években sokan a városokba mentek dolgozni, és megszakadt a kapcsolatuk a gyökereikkel, elmaradtak a gyülekezetből, de a mai napig megmaradt egy komoly, hűséges, hívő mag, amelyet Isten időről időre kipótol. Az államhatalom nem is nézte jó szemmel. Volt prédikátor, akit a szószékről vittek el, mert bizonyságot tett hitéről. A város létrejötte középértelmiségi reformátusokkal bővítette a gyülekezetet, de a rendszerváltás előtt engedély kellett még ahhoz is, hogy a lelkész látogasson. 1990 őszén néhányuk azzal a merész ötlettel állt elő, hogy építsünk templomot a városban. Vettünk egy nagy levegőt, osztottunk-szoroztunk – és belevágtunk. Kegyelmi pillanat volt ez.

Miért?

A város szociológiai összetételét tekintve kevert, mindenki máshonnan költözött ide, hozta a maga hagyományait. Az viszont fontos elemi szükséglete volt mindenkinek, hogy legyen egy közösség, egy templom, ahol hitét megélheti. A rendszerváltáskor mindenki kereste a helyét, és habár a templomunk közadakozásból épült, a gyárak, erőművek nem tudták, milyen világ jön, gondolták, jobb lesz, ha ők is besegítenek. Kaptunk egy telket, ahol korábban kukoricatábla volt, a presbiter atyafiak ragadtak ásót és csákányt, ők kezdték kiásni az alapokat 1992-ben. Két év múlva szenteltük fel az Isten házát. Urunk annyira megáldotta a munkánkat, hogy addigra már megkezdhettük az alapozását a hozzá tartozó imaháznak. 2001-től segédlelkészünk lett, aki azóta is lelkésztársunk. Ma már négyen, közösen végezzük a terjedelmes szolgálatot.

Időközben idősotthont építettek, valamint egy általános iskolát és egy óvodát is átvettek az önkormányzattól. Miért tartották ezt fontosnak?

Mert azt bízta ránk az Úr, hogy amennyire lehet, legyünk hatással az emberek lelkére, életére. Látjuk, hová fajul, ha átengedjük a világnak, hogy nevelje a gyermekeinket. Mi olyan fiatalokat nevelünk, akik tisztában vannak az alapvető értékekkel. Általános iskolánkba háromszázhetven, óvodánkba pedig hetvenöt gyermek jár. A 2004-ben épült idősotthonban pedig ötven fő ellátását tudjuk biztosítani. Jól tudjuk azt is, hogy az utolsó napokban az Úristen az egyedüli támasza az embernek. El sem tudom képzelni, milyen lehet hit nélkül élni és meghalni.

Már hat éve is jelölték püspöknek, akkor úgy fogalmazott: győzött az erősebb. Most ismét megméreti magát.

Meggyőződésem, hogy tizennyolc év ilyen jellegű szolgálatban hosszú idő. Természetes hát, ha az emberekben felmerül az igény a változásra. A borsodi lelkészek ismerik az én habitusomat, azért jelölhettek, mert bíznak benne, hogy az változást hozhat az egyházkerület életébe.

Milyen ez a habitus?

Elég rugalmas ember vagyok, igyekszem két lábbal állni a földön, nem tudok olyan allűrjeimről, amelyek ellenérzést válthatnának ki. Viszonylag könnyed, nem görcsös, nem merev, nem egyháziaskodó stílusom van, de az evangéliumból nem engedek, ezen a téren fegyelmezett vagyok.

Mi motiválja, hogy ne csak a saját gyülekezetére figyeljen?

Annyi jót kaptam az Úristentől és az anyaszentegyháztól, hogy szeretnék valamit visszaadni abból. Mint ahogy előbb a szülő neveli fel a gyermeket, viseli gondját, később a gyermek ezt természetesen visszaadja, mint szeretetteljes szolgálatot. Ha ezt bízza rám az Úr, ezt végzem. Erre nem lehet nemet mondani. Nincsenek hatalmi törekvéseim – szolgálni szeretnék. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem valaki ellen indulok. Nem szeretném, ha a világban tapasztalható ellenségeskedés, szekértáborok az egyházban is eluralkodnának. Testvéri szeretettel vagyok jelölttásram iránt, jó képességű embernek tartom, én viszont alternatívát mutatok, ahogy én képzelem a dolgokat, és akinek ez a szimpatikus, válassza ezt.

Milyen ez az alternatíva?

A legfontosabbnak a törődést az igehirdetőkkel, a személyes látogatásokat, a lelkigondozást tartom. A gyülekezetek egyházunk sejtjei, építőelemei. Nagyon fontos, hogy a számos teendő mellett ne feledkezzünk el a legkisebbekről sem. Óriási erő van abban, ha az ember azt érzi, őt számon tartják. Ennek hiányában elanyátlanodunk, elbizonytalanodunk, elidegenedünk egymástól. Emellett fontosnak tartanám az intézményrendszerünk átgondolását is. A saját példánkon látom, hogy a gyülekezeti fenntartású intézmények másképp működnek, sokkal személyesebbek, mint a kerületiek. Olyan a különbség a kettő között, mint a vágott és a cserepes virág között. Előbbi vázába rakva szép és illatos, de sok vizet igényel, és nincs benne élet. Míg a cserepes talán nem olyan szép, locsolni is kell, de él. Nem tenném kötelezővé, de ahol van erre igény, lehetőséget adnék a gyülekezeteknek, hogy fenntartói lehessenek a településükön működő intézményeknek. Meggyőződésem, hogy ez az evangéliumi küldetésünk sokkal személyesebb megélését tenné lehetővé.

Milyen feladatokat lát az egyházkerületben?

Más a zempléni, az abaúji, az egervölgyi vagy épp a borsodi gyülekezetek állapota, de közös gond a kiüresedés, az elmagányosodás. Ravasz László szavai mindig előttem vannak: az egyház válsága az igehirdetés válsága, az igehirdetés válsága pedig az igehirdetők válsága. Miért vannak válságban az igehirdetőink? Erősíteni kell a teológiai továbbképzésüket. Növelni kellene szolgálóink társadalmi és anyagi megbecsültségét. Tehermentesíteni a lelkipásztorok mentálisan feszült életmódját. Sokoldalú dolog ez, először is ezt kell elemezni.

Mit lehetne tenni?

A kötelezően választható református hit- és erkölcstan rendkívül fontos és nagy segítség, ugyanakkor hittanoktatók hiányában elveszi az időt a lelkipásztori munkától. Ezzel valamit kezdeni kellene. Korábban jól működtek az egyházkerületi továbbképző hetek, amelyeken neves előadók bontottak ki egy-egy témát, a lelkipásztorok pedig azokról beszélgettek. A fiatalok tanulhattak az idősektől, erősödött a közösség és a szolgatársi kapcsolat. A pedagógusihoz hasonlóan ki kellene dolgozni a lelkészi életpályamodellt, hogy a gyülekezetben évtizedekig szolgálók fizetése se rekedjen meg harminc évvel korábbi szinten. Ha lenne rá forrás, el tudom képzelni, hogy a kerület magára vállalja a lelkipásztorok nyugdíjjárulékának lelkészi részét, ezzel is tehermentesítve a gyülekezeteket. Intézményfenntartóként látom, hogy az embereket lelkileg és anyagilag is motiválni kell, mert akkor dolgoznak szívesen és jobb hatásfokkal.

Hat év múlva milyennek szeretné látni az egyházkerületet?

Félelemmentesnek. Most azt tapasztalom, hogy indokolatlanul félnek a lelkészek a jövőtől, a nehézségektől, talán egymástól is. Azt kívánom, hogy legyünk nyitottak, bízzuk dolgainkat jobban az Úristenre! Semmit ne akarjunk nélküle megoldani. Ha minden ügyet odaviszünk elé imádságban, megszűnik a félelem, Jézus átveszi terheinket, és így haladunk Isten országa felé.