...vagyok...

Milyen tulajdonságaink adják identitásunk tartós támaszpontjait, oszlopait?

Az énkép vagy az identitás a szaktudomány fogalomkészletében más jelentéssel bír, mint az Igében. Amikor Mózes első könyvében az Úr először szólította meg Ádámot, úgy fogalmazott: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz…”, ebben identitásunkat is meghatározta: „te”. A személyes névmások relációkat írnak le. Az egymás közötti viszonyunkat a nyelvvel határozzuk meg. Fontosnak látta az elején közölni, hogyan tekint ránk. A „te” az „ő”-höz képest közelebb van az „én”-hez. Bensőséges, közvetlen, nyílt, személyes kapcsolatra utal, amíg az „ő” távolságot jelent. Martin Buber szerint Isten helyes megszólítása a „te”, mert viszonoznunk kell közvetlenségét.

A személyes névmás, bár meghatározza a kapcsolatunkat, még nem árulja el a másikról, ki ő valójában.

Azt az ő válasza fogja meghatározni. Ha a bemutatkozáskor egyik fél tudatában sincs benne a „te” jelenléte, azaz Isten, akkor nem őbenne próbálják megismerni és meghatározni egymást, így a definíció az lesz, amire ön először rákérdezett: a pszichológia. Az ugyanis nem számol az Örökkévaló jelenlétével. Az Atya Jézusnak adta Szentlelkét, akit a Fiú kiárasztott közöttünk. A Lélek őt helyettesíti kétezer éve a földön, jelenlétében folyik a történelem és benne az orosz–ukrán háború is.

Amellett, hogy az Úr gyermekei, teremtményei, kik vagyunk még?

Miért kellene ennél többnek vagy másnak lennünk? Viszont a „még” vonatkozhat az egyén felelősségére. A Teremtő kijelentése – „Nem jó az embernek egyedül lenni” – nem Ádámnak szólt, vélelmezhetjük, hogy önmagával kommunikált, hiszen három személy. Ha bennünket a saját képmására teremtett, akkor mi is kommunikálunk önmagunkkal. A kérdés: engedjük-e megszólalni a Szentlelket? Keresztyénként ezt úgy szoktuk megfogalmazni: Isten a szívemre helyezett egy gondolatot, egy feladatot. Ő rajtunk keresztül akar üzenni a világnak. Nemrég Nick Vujicic látogatott el hazánkba, mint mondta, mennyei üzenetet hozott a magyar nép és vezetői számára. Mi köze ennek az egyéni felelősséghez? Az első ember megbízásában benne volt, hogyan bánjon a teremtett világgal, felelősséget kapott. Ádám hallotta az Úr hangját, de a látvány elragadta a figyelmét. A kert megismeréséből praktikus gyakorlati tudomány szövődött, elkezdett neveket adni a teremtményeknek. De nem volt nyitott bevonni ebbe az Örökkévalót. A később született gyermekek névválasztásánál is beszédes, ha kihagyják, akitől érkeztek ők mint ajándékok. Azzal, hogy ettek a jó és gonosz tudásának fájáról, nem fizikailag haltak meg, hanem szellemileg. Elszakadtak a Teremtőtől, és paradicsomi kapcsolat nélkül folytatják küldetésüket.

Azzal siklott ki önazonosságunk meghatározása, hogy már csak a láthatókra koncentrálunk?

Igen. Abból jönnek a tulajdonságok, ahogyan Ádám fogalmazott: „csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve…” A pszichológia, amely a természetre alapozva vizsgálja az egyént, a láthatatlan valóságot esetleg az ember speciális adottságának tekinti, de nem meghatározójának. A bibliai definíció szerint az identitásunkat Isten határozza meg. Ő szólított meg bennünket: „te”. A Szentírásnak van pszichológiája, nem kell kitalálnunk.

Ez a bűneset előtt történt.

Valóban. Az Úr a bűnt egyetlen cselekvéshez kötötte. Ha nem lenne autonóm gondolkodásunk, nem tudnánk mit feláldozni. Jézus a Gecsemáné-kertben úgy imádkozik Márk evangéliuma szerint: „Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” De hiszen azért jött, hogy kiigya azt. Krisztus megmutatja, Ádámék mit mulasztottak el: feláldozni saját akaratukat. Ők vágytak a kívánatos gyümölcsre, amely okossá tesz, és ettek belőle. Ez mélyen azt jelentette: „nem vagyok elég okos”, az orientációjuk a látható világra szűkült le. Az ember, mint a Paradicsomban, ma is a környezetében szerezhető ismeretek, tulajdonságok alapján akarja definiálni önmagát. Akkor nyílik ki előttünk a mennyei valóság, amikor ráeszmélünk, mekkora felelősségünk és kiváltságunk, hogy életünkkel Istenről üzenhetünk másoknak. Nincs valódi identitásunk, amíg nem válik Jézus személyes megváltónkká, addigi énképünk csupán emberi konstrukció.

Ádám még a bűneset előtt indult volna el rossz irányba, amikor nem kérte ki az Úr véleményét?

Nem mondhatjuk azt, hogy rossz volt az irány, mivel a rossz nem azonos a nem jóval. Az Örökkévaló maga mondja a teremtéstörténetben, hogy nem jó az embernek egyedül, és itt nem pusztán emberi társról van szó, ez istennélküliséget is jelent. Az Úr teremtette a kapcsolatokat, a házasságok megtartója nem kézzel fogható. A benne lévő két személy azon keresztül kapcsolódik össze, milyen a viszonya az ő kijelentéseihez. Valóságosnak tekintik-e a láthatatlan Teremtőt, aki a Szentírásban nyilatkozik meg. Amit az Atya mondott, ugyan érthető beszéd, de nem emberi. Ezért lesz testté az Ige Jézus Krisztusban, hogy kézzel foghatóvá váljon. Gondolkodhatunk a nyelvünkön – mintha a csecsemőé lenne az általános –, de ez nem azonos a mennyeivel. Ézsaiásnál olvassuk: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak utaim a ti utaitoknál, és gondolataim a ti gondolataitoknál.” Ha az Örökkévalónak olyan szándékai vannak, amelyek ezen definíció alapján az ő közvetítése, jelenléte nélkül nem érthetők meg, akkor az emberi gondolkodás elszakadt Teremtőjétől. Ezért választ ki olyanokat, akiknek a küldetése része egyetemes tervének, hogy szinte mindenki prófétává lehessen, hogy továbbadja a tőle kapott üzenetet. Azonban ha a személy nem kap Szentlelket – nem születik újjá, tér meg –, akkor nem nyílik meg előtte a Biblia. Kívülről tudhatjuk, hogyha nincs bennünk Jézus Lelke, csupán kulturális magyarázatot és egy vallást fogunk hirdetni.

A keresztyének mennyire látják tisztán személyre szabott küldetésüket?

Sokan vallják magukról, hogy keresztyének. Összetettebb kérdés, ki adta nekik ezt a nevet. Ha Jézus, akkor előbb-utóbb világossá válik a cél, viszont egyáltalán nem mindegy, milyen közösségbe kerülünk újjászületve, lelki gyermekként. Anno, friss megtértként a pasaréti gyülekezetbe kezdtünk el járni a feleségemmel, ahol pillanatok alatt olyan mély lelki közösség alakult ki Pálhegyi Ferenc, a felesége, Lívia és a többi frissen megtért között, hogy megpróbáltunk másoknak is segíteni. Elindult a Bibliai Házassággondozó Szolgálat. Őszintén éreztem, hogy velünk és bennünk van az Úr, és azzal bízott meg, hogy családokat mentsünk. Ez a szolgálat része lett az identitásomnak.

Mindenki a közösségen keresztül találja meg elhívását?

Tekintve, hogy Jézus a közösséghez köti a jelenlétét, igen. „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” – olvassuk Máté evangéliumában. A keresztyén identitás felismerésének közösségi feltétele van, de nem a közösségtől lesz keresztyén az ember identitása. Megszavazhatják presbiternek, lehet püspök is, de ez olyan titok, amelyről A jelenések könyvében így olvasunk: „Aki győz, annak adok az elrejtett mannából, adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja.” A Szentlélek útba igazítja az életét, a döntéseit, Krisztus kezd arcot ölteni benne, megjelenik az életvezetésében, a habitusában, de a kapcsolatot vele folyamatosan gondozni kell. Mivel a megtéréskor megkapjuk az Úr Lelkét, a Biblia emberi szavait olvasva olyanokat látunk és hallunk meg belőle, amiket mások nem.

Nem egyszerű helyzet sónak és világosságnak lenni világi munkahelyen, ahol gyakran hangzik el káromkodás, mosódik el a becsületesség határa. A keresztyén Krisztust szeretné képviselni, miközben jó kapcsolatot ápol a kollégákkal.

Sajnos sok esetben maradunk gyávák, ezért nem derül fény arra, hogy Krisztushoz tartozunk, és így az evangélium sem hangzik el. Mordokaj felismeri a királynőküldetését: megmenteni a zsidóságot a népirtástól. Eszter a király előtt azzal kezdi kérését: „Ha jónak látja…”, és még egyszer: „Ha elnyertem a király jóindulatát, és jónak látja…” Dönthetett volna úgy, hogy nem tartja jónak, nincs jóindulattal iránta. A másik ember hozzáállásától függ, mennyire nyitott szembesülni az igazsággal, az evangéliummal, lehet, hogy kételkedni fog, mint én is anno, de a missziói parancs óta mindenki, aki részesült a Szentlélekben, misszionáriussá lesz. Ha akarja, ha nem.

Hogyan tudjuk meghagyni a másik autonomitását, és nem kompenzálni túl, hogy Krisztushoz tartozunk?

Egyszerre vagyunk a Szentlélek és a csoportdinamika erőterében. A hétköznapi életben a tennivalók, az aktuális témák, a média, az irodalom és a filmek, igyekeznek lekötni a figyelmünket, nehogy túllássunk rajtuk. Ez közgondolkodási állapot, evidencia. A tudomány a fejlődés illúzióját táplálja. Az eredményekre építve ez az ideológia fogja össze az emberiséget. A Bibliában sehol sincs szó fejlődésről, viszont hitbeli növekedésről és erősödésről igen. A bennünk élő Szentlélek azt szeretné, hogy az Isten és köztünk lévő kapcsolatot tartsuk a legfontosabbnak. Vessünk számot az Örökkévaló előtt arról, amikor nem vettük figyelembe a Szentlélek figyelmeztetését, munkáját. Miközben a saját örömhíremet szeretném megosztani a másikkal, felléphet benne tartózkodás, félelem, hogy valamiről meg akarom győzni, valamit rá akarok nyomni, bűntudatot akarok kelteni. Ezeket az érzéseket, legyek akármilyen jó pszichológus, nem tudom pontosan megállapítani, a Szentlélek viszont igen. Ha nyitott vagyok Lelkének jelzéseire, akkor fogom tudni, mire vigyázzak a kommunikációnál. Viszont ha nem hallgatok rá, és csak fújom a magamét, például most belevágok az ön gondolatmenetébe, mert anynyira el akarok mondani valamit, akkor elkövetem azt a hibát, hogy önt nem közelebb fogom vonni az Úrhoz, hanem távolabb taszítom.

A másoktól kapott visszajelzések nagy hatással lehetnek énképünkre, bár azt leginkább Krisztushoz tartozásunknak kellene meghatároznia.

Csak az láthat valóságosan, akiben szintén jelen van a Szentlélek. Pál azt írja a filippibeliekhez: „ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos […] azt vegyétek figyelembe”, mindennek a forrása Isten. A tőle kapott dolgok látása a másik ember életében legitim. A többi része viszont óriási kísértés. Például nehéz keresztyéneknél jól kezelni a dicséretet. A rá adott válasz lehet nyugtázó: „Köszönöm szépen”, vagy mereven visszautasító, mutogatva fölfelé, hogy „soli Deo gloria”. Mindkettőnél azt érezzük, nem megfelelő. Nehéz megítélni a helyes választ, ehhez olyan belső szabadság kell, amelyben nincs szükség emberi elismerésre. Ha nem dolgozunk azon, hogy levessük a dicséret ránk gyakorolt befolyását, akkor direkt támadásnál függni fogunk az emberektől. Néha olyat kell mondanom másoknak, amiről tudom, hogy azonnal kivágja náluk a biztosítékot, de nem tehetek mást, mivel a mennyei Atyám ezt kéri tőlem. Ha Luther nem jelenti ki: „Itt állok, másként nem tehetek”, akkor lehet, hogy nincs reformáció. Ő erre született, ez volt a küldetése, az Úr határozta meg az identitását, amelytől nem tudott szabadulni.