Ünneprontó

Elismerem, némileg hatásvadász cím. Úgy jutott eszembe, hogy amikor szembesültem azzal, hogy karácsonykor mégis illik valami szépet, jót mondani, pillanatok alatt rájöttem, hogy ez bizony most nem is olyan egyszerű. Túl sok itt a zavaró tényező, ami a megszokott karácsonyi szépet mondást szinte lehetetlenné teszi. Lehetetlenség nem reagálni arra, ami ma a világban történik. A megszokott karácsonyi hangulat, az a bensőségesség, otthonosság és boldogság, amely az ünnepet amúgy átjárja, kiáltó ellentétben áll azzal a katasztrofális zűrzavarral, kaotikus átláthatatlansággal és soha nem tapasztalt bizonytalansággal, amely mai világunkat jellemzi. Úgy érkeztünk el az idei karácsonyhoz, hogy ami biztos, az az állandó és egyetemes bizonytalanság. Ezért ma karácsonykor úgy tenni, hogy erről nem veszünk tudomást, eléggé semmitmondó vállalkozás. Szépeket mondani mindig lehet, de minek.

Ez a mai kritikus helyzet arra jó, hogy kijózanítson bennünket. Mert tegyük fel a kérdést: ha nem lenne a közelünkben háború, ha nem lenne Covid, ha nem lenne migráció, ha nem lenne energiaválság, akkor minden rendben lenne? Akkor az ember élete maga lenne a színtiszta boldogság, örökélet plusz két nap? Nem inkább arról van-e szó, hogy a világ mai zűrzavaros állapota ismét és újra rámutatott az önmagában vett emberi lét végső megoldatlanságára? Nem inkább arról van-e szó, hogy felnyitotta a szemünket, kiszabadított jóléti-fogyasztói illúzióinkból? Hirtelen megláttuk, hogy bizony az ember és világa önmagában mennyire esendő, mennyire törékeny. Mintha bizony elhittük volna azt a mesét, hogy a biztonság jár nekünk, meleg szobával és finom étellel. S ha vannak is még problémák, az ember annyira ügyes és okos, hogy némi erőfeszítéssel paradicsommá alakítja a világot. Nos, nem úgy tűnik. Az örökké válságos emberi léthelyzet javíthatatlan, bizonytalansága felszámolhatatlan, még ha lehetnek is ideig-óráig illuzórikus pillanatok, amikor elhisszük, hogy meghaladtuk végességünket.

Na de nem erről szól az egész Szentírás? Ugyan, mi szükségünk lenne a Megváltóra, ha amúgy önmagunkban is elboldogulnánk? Nem arról szól az evangélium, hogy ez a világ önmagában veszendő, mert az ember erkölcsileg elégtelen önmaga boldog létének felépítésére? Az evangélium elképesztően realista. Akkor miért csodálkozunk, hogy háború van? Vagy csak az a baj, hogy a közelünkben van? Ha messzebb lenne, akkor nem lenne baj? Akkor nyugodtan bevonulhatnánk a mi kis zárt karácsonyi idillünkbe? Hát nem az az alapprobléma, hogy az ember egyetemlegesen bűnös, és ezért hiába minden erőlködése, a hőn áhított szép világot nem tudja önmaga számára megteremteni?

Ha Isten a történelem ura, márpedig az, akkor nyilván köze van ahhoz, ami ma a világban zajlik. Isten azért hozta az emberiségre ezt a globális válságot, hogy szembenézésre késztessen: a nagy tudásunkkal, a technikánkkal, az összes csecsebecsénkkel erre voltunk képesek. Egyszerűen annyi történik, hogy most a való világ, a bűnös ember világa hirtelen megmutatta brutális nyerseségét, ijesztő borzalmait, a kilátástalanság, a halál, az értelmetlenség amúgy mindig is létező rettenetét. Isten azért hozta ránk ezt a krízist, hogy világosan lássuk, milyen ez a világ valójában.

De éppen ebben a megrendültségben nyílhat ki a szívünk arra az örömhírre, hogy nem kell nekünk ezt a világot csak önmagában látni, mert van másik nézőpont is. Van a történelemnek ura, aki meg akarja menteni az embert, s aki azt akarja, hogy ennek a világnak üdvösséges jövője legyen. S ha nem akarunk beleveszni a végső kétségbeesésbe, csakis az Isten által ígért végső jövőnk felől érdemes a jelenünkre tekinteni. Mégis lehet szépet és jót mondani most is. Csak előbb le kell érni törékeny emberi létünk rettenetének a legaljára. S ebben a kétségbeesésben felragyog az ünnep Istentől kapott mondanivalója az ember végső, üdvösséges jövőjéről. Ha lehet reménykedni bármiben is, akkor ez az. „Mert megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek.” (Tit 2,11)