Történetek múltbeli népszámlálásokról

„Történt pedig azokban a napokban, hogy Augusztusz császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriában Kviriniusz volt a helytartó. Elment tehát mindenki a maga városába, hogy összeírják. Felment József is a galileai Názáretből Júdeába, Dávid városába, amelyet Betlehemnek neveznek, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. És történt, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, és megszülte elsőszülött fiát.” (Lukács 2,1–7)

A világ összes története közül a legfontosabb is egy népszámlálás idején kezdődik, Jézus betlehemi születésének közvetlen előzménye a Római Birodalomban elrendelt összeírás, amely miatt Józsefnek és Máriának Názáretből Betlehembe kellett utaznia. De a Bibliában nem csak itt találkozhatunk a népszámlálással: megszámlálja a népet Mózes az Egyiptomból való kivonulás után és a pusztai vándorlás végén Móáb síkságán, és népszámlálást tartott Dávid király is, bár nem követte az Úr által Mózesnek adott szabályokat, ezért büntetés sújtotta az országot.
Mózes második könyvében az Úr így mondja el az Izráel fiai közötti népszámlálás szabályait Mózesnek: „Amikor összeszámolod Izráel fiai közül azokat, akiket számba kell venni, adjon mindenki váltságdíjat magáért az Úrnak, amikor számba veszik, hogy ne érje őket csapás a számbavétel miatt.” Itt egyébként a számbavétel miatt a fizetendő váltságdíjra ugyanazt a szót használja az eredeti szöveg, mint a nem szándékos emberölésért fizetendő váltságdíjra, ami arra utalhat, hogy akit megszámolnak, azt katonáskodni is viszik majd, aki pedig katonáskodni fog, az talán kénytelen lesz ölni is.

Amíg az emberek nagyobb államalakulatok nélkül, törzsekben majd falvakban éltek, nem igazán volt szükség népszámlálásokra, hiszen minden közösség pontosan tudta, hány tagot számlál. Aztán a nagyvárosok, majd birodalmak kialakulásával az uralkodókban és a vezető elitben már felmerült az igény, hogy tudják, hány lakója van az államnak. Az első ismert népszámlálás jellegű felmérést Krisztus előtt 2238-ban Kínában tartották. A népszámlálások megszervezésének két fő oka persze a pénz és a háború voltak. A beszedhető adó mennyiségének és a háborúba vihető katonák számának ismerete előnyt jelentett az uralkodók számára a döntések meghozatalában.

A Római Birodalomban előbb ötévente, majd Sulla politikai vezetésének időszakától kezdve rendszertelenül tartottak összeírásokat, amelyek fő célja a római polgárjoggal rendelkezők számbavétele volt. Minden római polgárnak be kellett számolnia a censor előtt családja tagjairól, vagyonáról. Később ezt terjesztette ki Augustus császár a római polgárjoggal nem rendelkezőkre is. Ezeknél már az adózás volt a fő szempont. A középkorban szintén főleg adóügyi összeírások készültek, ezek közül talán a legismertebb az angol Doomsday Book, amelyet Hódító Vilmos készíttetett. A név eredetére több elmélet is van, egyesek szerint arra utalt, hogy a benne szereplő személyek az ítélet napjára esküdtek meg a szolgáltatott adatok valódiságát illetően, míg mások szerint az elnevezés eredetileg a nemességtől származott, akik körében nem aratott osztatlan sikert az összeírás.

Magyarországon a 18. századig főleg adóügyi összeírások születtek, így ezeket erős jóindulattal sem lehet népszámlálásnak tekinteni, hiszen csak a családfőket írták össze, és közülük is csak azokat, akik adófizetésre kötelezett „nemtelenek” voltak. Ez nagyban nehezíti ma is a történészek dolgát a korszak népességszámának megállapításában. A fennmaradt magyar és török adóösszeírások, valamint az urbáriumok nyújtanak egyedül némi támpontot a becslésekhez. A magyar leleményesség persze ekkoriban sem hiányzott: mivel kapuadót szedtek, és telkenként vették számba a családokat, ezért több család költözött össze egy-egy telekre, egy-egy „kapu mögé”. Erre válaszul vezette be Mátyás király újra, a Szent István által már alkalmazott füstadót: nem az egy kapu mögött, azaz egy telken, hanem az „egy füst alatt”, azaz tényleg egy házban élő család lett az adózás alanya.

Az első magyar népszámlálást 1784-1787 között tartották II. József császár utasítására. Itt még megfigyelhető, hogy elsősorban katonai célokat szolgált az összeírás: a nőknél, papoknál és más olyan csoportoknál, ahol a katonáskodás nem jöhetett szóba, az életkort nem is rögzítették. A gyermekek ebben a felmérésben „sarjadék” néven szerepeltek, az összeírók pedig feltüntették, hogy az 1-12, vagy a 13-17 éves korosztályba tartoznak-e. Viszont azt mind a férfiaknál, mind a fiúgyermekeknél fel kellett vezetni, hogy milyen termetűek, és hogy van-e testi fogyatékosságuk. E számlálás szerint Magyarországon a lakosság 14%-a volt református.

Thirring Gusztáv demográfus így írt erről a népszámlálásról: „Minden hiánya mellett el kell ismernünk, hogy a császár az ország megismerésének rendkívüli szolgálatot tett. Egészen az ő idejéig semmi pozitív tudomása nem volt sem a kormánynak, sem a közigazgatásnak az ország lakosságának valós számáról és topográfiai eloszlásáról. A legjelesebb tudósok 3-4 millióra becsülték azt. S most az új népszámlálás megállapítja, hogy a Szent István korona országainak területén közel kilencmillió ember él...” A népszámlálásnak köszönhető az is, hogy a házakat számozással látták el az utcákban, és bár a Komárom megyei nemesség kérte, hogy a nemesek más színű festékkel írhassák fel a házszámokat, mint a többi társadalmi csoport tagjai, a császár nem engedett a kérésüknek.

Bár tartottak még uralkodói utasításra 1805-ben, 1820-ban, 1838-ban, 1850-ben és 1857-ben részösszeírásokat az országban, ezekkel szemben állandó volt az ellenállás, és nem is törekedtek szakmai igényességre, csupán a katonai és adóügyi szempontok szolgálatára. Ekkoriban, és még később is, nem véletlenül viseltek férfiak is Mária keresztnevet. Ez a katolikus Szűz Mária kultusz ápolása mellett igen gyakorlatias célokat is szolgált: a papíron sok Mária kevesebb férfinak tűnt az adatok feldolgozásakor, így később kevesebb katonát soroztak be az adott településről. Az első hivatalos, törvény szerinti magyar népszámlálásnak az 1869-est nevezik. A kiegyezés teremtette meg azt a politikai légkört, amelyben a magyar népszámlálás szükségessége nyilvánvalóvá lett. A minisztériumban már 1867 tavaszán statisztikai szakosztályt szerveztek, ez volt a mai Központi Statisztikai Hivatal elődje. 1871-ben önállósult „Országos m. kir. Statisztikai Hivatal” néven, majd 1897-ben lett a neve „Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal”. Első vezetője Keleti Károly lett.

Az 1869-es népszámlálás a Magyar Királyság területén 2 millió és 20 ezer reformátust talált. A legnehezebb dolga közülük a gyülekezet- és közösségszervezésben talán annak az 5 embernek volt, akik Árva vármegyében vallották magukat reformátusnak, de komoly bizonyságtételnek tekinthetjük azt is, hogy néhány unitárius úgy is ragaszkodott a hitéhez, hogy az egész vármegyében nem volt hittársa: kilenc olyan vármegye is volt, ahol 1-1 ember vallotta magát unitáriusnak az egész népességből.

Az 1880-as majd az 1890-es, 1900-as és 1910-es népszámlálásokra is a módszerek javítása, az adatfelvétel professzionalizálása volt jellemző.

A trianoni békediktátum után a területelcsatolások miatt az anyaországban megnőtt a római katolikusok túlsúlya. Korábban egyik felekezet sem érte el az 50%-ot a lakosság arányában, míg a csonka országban 1920-ban az 5,1 millió katolikus a lakosság 63,7 százalékát adta, 1930-ban pedig már 5,6 millióan voltak, ami 64,9 százalékot jelentett. A több mint 1,6 millió református 1920-ban a lakosság 21 százalékát jelentette, míg 1930-ban az 1,8 milliós létszám 20,9 százalékra volt elég.

Az 1920-as népszámlálás nem tekinthető egyébként teljesnek, mert a déli országrész egy része 1921 novemberéig jugoszláv ellenőrzés alatt állt, Szeged külterületének egy része és három északnyugat-magyarországi település még ennél is később került magyar fennhatóság alá. Adataik utólagos felvétellel és becslésekkel kerültek be az adattárba.

A második világháború környéki határváltozások miatt 1941-ra csúszott az 1940-ben esedékes népszámlálás, amelyen elkülönítették a nemzetiség, anyanyelv és állampolgárság fogalmát. A Teleki-kormány célja ezzel az volt, hogy valós képet kapjon a bécsi döntések következtében megnagyobbodott Magyarország etnikai viszonyairól, hogy egy esetleges háború utáni béketárgyaláson statisztikai adatokkal lehessen érvelni a visszacsatolások jogossága mellett. A kormányfő őszinteséget várt mindenkitől, a Központi Statisztikai Hivatalnak küldött titkos utasításában úgy fogalmazott: „Nem akarunk papírmagyarokat”. Később ezeket az adatokat felhasználták például a Sopron környéki németek ellen, előbb a német megszállás idején a kényszersorozásoknál, majd később a kitelepítésekhez.

A szocialista időszakban, és a rendszerváltás utáni első népszámlálásból teljesen kimaradt a vallási felekezetre vonatkozó kérdés, ebben az időszakban talán a kapott adatok ütköztek volna a hivatalos kommunikációval.

A legújabb kori népszámlálásokon már ismét feltették felekezetre vonatkozó kérdést, de nem volt kötelező válaszolni, így 2001-ben húsz százalék, 2011-ben harminc százalék nem válaszolt arra a kérdésre, hogy melyik vallási felekezethez tartozik. 2001-ben egyébként több mint 1,6 millió ember vallotta magát reformátusnak Magyarországon, míg 2011-ben 1,15 millió.

A Reformátusok Szárszói Konferenciáján is bemutatott Református Nemzetstratégia ezekre az adatokra építve jelölte ki a következő időszak legfontosabb céljait. A következő népszámlálás eredményei további támaszt jelenthetnek a tisztánlátásban, ezért jó volna, ha minden református kinyilvánítaná hitét a számláláskor. Fontos hangsúlyozni, hogy akár örömteli, akár szomorú számsorokat hoz majd a népszámlálás, az emberek száma nem minden, és végül úgyis az Úristen akarata érvényesül.