„Tisztább lélekkel tudjak odaállni Jézus születése elé”

Meg kell osztanunk az olvasókkal, hogy a tegeződésünk oka nemcsak az, hogy mindketten kárpátaljaiak vagyunk, de az is, hogy álltunk már egy színpadon, dolgoztunk együtt, legutóbb Csehov Ványa bácsi előadásában. A művészi utad a filmszerepekkel, a színpadi jelenléttel, a tévéjátékkal, a Déryné Társulat kiemelkedő színésznőjeként mintha most ért volna célba. Sokáig tiltakoztál az ellen, hogy itt, a fővárosban élj, valahogy mégis idetaláltál.
Régebben kimondottan nem szerettem a fővárosban élni. Amikor 2002-ben először kerültem huzamosabb időre Budapestre – a Pesti Magyar Színiakadémián tanultam –, az nekem tényleg kínszenvedés volt. Havonta egyszer tudtam csak hazamenni. Volt néhány nagyobb törés is ebben a pár évben. Másodéves akadémistaként egyszer csak összecsomagoltam, annyit mondtam anyukámnak a telefonban, hogy én most hazamegyek. Végül visszajöttem Budapestre, befejeztem az akadémiát, de továbbra sem szerettem itt élni. Hazamentem és a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színházban dolgoztam.

Volt egy kis mellékvágány…
Ha nem lépünk meg valamit, akkor nem tudhatjuk, hogy az jó lesz-e vagy sem: így indultam én el Angliába dolgozni, ami nem jött össze. Két évre itt ragadtam Budapesten, bejárónő lettem, akkor még kevésbé szerettem a fővárost. Utána visszakerültem a beregszászi színházba, végül pedig a Déryné Társulathoz csatlakoztam, és most az életem nagy részét itt élem. Ez más életforma, de megszerettem a budapesti életet. Az évek alatt lettek kapcsolataim, de a legszorosabb barátom mégis a Beregszászból induló Szűcs Nelli kolléganőm és az Erdélyből származó Forró Melinda, akit A Sátán fattya című film forgatásán ismertem meg. Amikor legutóbb Nagymuzsalyban jártam, vágytam vissza Budapestre, de ott volt az a biztonságos gondolat is, hogy ez az otthon: nekem a kettő egy kerek egész.

A beregszászi színházban nem a legjobb körülmények között dolgoztatok, mondhatjuk azt is, hogy sokszor éhbérért jártátok a hazai színpadokat, de a nemzetközi fesztiválokra is nagy sikerrel vittétek az előadásokat. Emlékszem, amikor Vácott próbáltál, sokszor előfordult, hogy a hatórás munka után beültél az autódba és irány Nagymuzsaly, hogy másnap Beregszászban játszhass. El tudod képzelni, hogy egyszer csak újra a beregszászi színpad legyen az otthonod?
Beregszásztól nem szakadtam el, ha bármikor lehetőség adódik arra, hogy szerepet kapjak az otthoni színpadon, élni fogok vele. Legutóbb Szűcs Nelli, a Nemzeti Színház művésze rendezett ott koncertelőadást Fedák Sáriról, amelybe engem is felkért négy magyarországi népzenésszel együtt. Amikor ott bemegyek a színházba, visszajönnek az érzések, a korábbi mondatok, mintha el se jöttünk volna. Sokat beszélgettünk már a honfitársaimmal arról a lehetőségről, hogy mindenki fogja magát és visszatér. De azt most is tudjuk, hogy a legfontosabb feladatunk: hazagondolni, „hazasegíteni”, amivel csak tudunk.

Életed meghatározó állomása a Nagy Zoltán Mihály A Sátán fattya című regényéből készült monodráma, majd a Zsigmond Dezső rendezte azonos című film főszerepe, amellyel bejártad Európát és Amerikát, a Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon pedig elnyerted a legjobb női színésznőnek járó díjat.
Vannak szerepek és olyan történetek az életemben, amelyek hozzám nőttek, lelki barátság köt az adott szereplőhöz. Nagyon sokszor eszembe jutottak mondatok, pillanatok a monodrámából. És a film csak még jobban erősítette bennem a kötődést. Maga a téma is nagyon erőteljesen kárpátaljai vonatkozású. Azóta is gondolkodom rajta, hogy újra előveszem A Sátán fattyát önálló estként. Másfajta világ a filmezés, másként mozgat meg. A Los Angeles-i díj nagyon jólesett, hihetetlenül büszke voltam Halász Gábor operatőrünkre, az ő munkáját is elismerték. A film stábjával sok közönségtalálkozóra elmentem Fehérgyarmattól Vásárosnaményon át a kárpátaljai nézők elé, mert iszonyatosan megrázó, ugyanakkor szívet melengető élmények értek ezeken a rendezvényeken. Volt olyan hetven feletti bácsi, aki odajött hozzám és könnyes szemmel köszönte meg a beszélgetést, neki az édesapja még térden ülő gyerekként mesélt a szolyvai eseményekről, de igazából soha nem dolgozták fel a traumát. Egy másik néző azt mesélte, hogy ő a nagymamáját mindig szomorúnak látta. Hetvenöt év után a film által kimondatott végre az, amit sokáig titkolni kellett, vagy csak nagyon csendben lehetett elmesélni. Rég megérdemelt emléket állítottunk ezzel a filmmel az elhurcoltaknak. Kárpátalján sokfelé létesítettek emlékhelyet, de nagyon kevesen élnek azok közül, akik még tudnak mesélni a „málenkij robotról”. Pedig fontos téma, akárcsak az 1956-os, az 1848-as forradalom vagy a trianoni békeszerződés. Örülök, hogy hozzájárulhatok a történelem megismertetéséhez, magam is vallom: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent és munkálkodhass a jövőn.” A kamasz keresztgyerekeimnek is szívesen mesélek ezekről az eseményekről, tudniuk kell, honnan jöttünk, kik vívtak a szabadságunkért.

Aki járt mostanában Beregszászban vagy a beregszászi járásban, látta, hogy esténként egyre kevesebb házból szűrődik ki a fény. Elvágyódnak onnan a magyarok?
Én azt gondolom, hogy nem, csak a kényszer viszi el őket külföldre. Édesapám, most töltötte be a 60. életévét, Tiszaújvárosban dolgozik, édesanyám ötvenhat évesen itt van vele. Azért jöttek el, mert két nyugdíjból egyszerűen nem tudtak otthon megélni, munka mellett is nehezen boldogulnának. Édesapám mindig mondja, hogy ha adódik Beregszászban olyan lehetőség, amiből meg tudnak élni, abban a pillanatban hazamennek. Gondolkodtunk a nagymuzsalyi házunk eladásán, de én ragaszkodom hozzá, és ameddig megtartható, addig biztos, hogy a miénk marad. Ezzel sok család van így Kárpátalján.

Nem olyan régen beszélgettem egyik kollégáddal, Trill Zsolttal, a Nemzeti Színház színészével, ő arról mesélt, hogy bár valóban sokan eljöttek a helyiek közül és valahol külföldön dolgoznak, mégsem hiányoznak az emberek az istentiszteletekről, nem ürültek ki a templomok.
Amikor hazamegyek, én is igyekszem elmenni az istentiszteletre. Nyilván cserélődnek az emberek, hisz mulandók vagyunk, de örömmel látom, hogy karácsony vagy más ünnep alkalmával, mindenki igyekszik hazajönni a világ minden tájáról, mind a fiatalok, mind a középkorúak. El szoktam menni a beregszászi református templomba is istentiszteletre, és ott tényleg boldogan látja az ember, hogy a hatalmas templomban bőven vannak hívek.

A nagyközönség a koronavírus-járvány előtt a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban láthatott először, Sütő András Advent a Hargitán című előadásában, Árvai Réka szerepében. Milyen volt határon túliként egy határon túli történetbe belehelyezkedni?
Most is játsszuk az előadást, az adventi időszakban, de játszottuk augusztus végén is, az Esztergomi Várszínházban. Holnapután Palotáson leszek ismét Réka, decemberben Szécsényben, Tokajban és Sárospatakon, januárban pedig Budapesten játsszuk az előadást. Amikor elkezdtük a próbafolyamatot, mindenki arról a régi nemzeti színházas Adventről beszélt, és persze akarva-akaratlanul, de sokan elkezdenek hasonlítgatni a korábbi szereplőhöz. Óriási nyomás volt rajtam, hiszen az előadást évekig Kubik Annához kötötték. Ez különösen összetett női szerep, mert egy személyben négy nőt kell megfogalmazni, az ő érzéseiket, gesztusaikat. Féltem tőle, de sok minden zsigerből elindult. A téma ma is aktuális: elvándorlás, a kisebbségi kiszolgáltatottság elleni küzdelem. Közben annyi szépség és gyönyörűség van benne, ami nem csak a szövegben mutatkozik meg: az örök szerelem, az abban való hit. Tizenévesek is megnézték az előadást, volt olyan, aki háromszor is, mert olyan emberi gondolatokat és érzéseket boncolgat a dráma, amelyeket ők is megélnek. Ez az előadás olyan kitartást, küzdelmet, hitet fogalmaz meg, amelyből a mindennapokban is tudok táplálkozni. Van benne egy gyönyörű ima, Bódi Vencel fogalmazza meg a mai életet: „Miért éppen a mi gyermekeinket juttatod szélfútta bogáncsok sorsára?” Sütő András szövegvilága lenyűgöző, én sem gondoltam volna, hogy ennyire fogják érteni és szeretni napjainkban is az Advent a Hargitánt. Hihetetlen boldogság, ha az idősebbek, a fiatalok úgy mennek el az előadásról, hogy kaptak valamit – ahogy nőként én is sokat kapok ettől az előadástól. A vastaps Sütő Andrásnak is szól, aki igazán értette a női lelket. Én nem választottam le az elszakított területeket, a beregsurányi vagy a tiszabecsi határ is csak fizikai határ. Most is elszorult a torkom, mert tényleg nem tudom kivenni a mindennapjainkat belőle. Legutóbb online kellett megélni a karácsonyt és a húsvétot a húgommal és a családjával. Nekem már csak egy nagymamám él, és az, hogy nem tudok bármikor kimenni a szeretett nagyszüleim sírjához egy szál virággal, nagyon megvisel.

Nagymuzsalyban milyen az adventi időszak?
Az emberek ott is arra törekszenek, hogy elkészüljön az adventi koszorú, amit mind a mai napig kézzel készítenek, vagy a mézeskalács és a beigli. Meghatározó nagymamám hájas, szilvalekvárral töltött, porcukorral megszórt süteménye. Ő igyekezett bevonni minket a sütésbe, mindig mondta: „ezt kilencfelé kell tűrni, lyányom, de nem mindegy, melyik irányba tűröd”, és az a szilvalekvár került a hájas tésztába, amit az üstben főztünk. Amikor az anyai nagymamám még élt, mindig együtt volt a család, ezt a hagyományt visszük tovább. Kicsit feldíszítjük a házat, mindeközben próbálok arra is figyelni, hogy belül is „kitakarítsam” magamat, hogy tisztább lélekkel tudjak odaállni Jézus születése elé. Szenteste templomba megyünk. Nagymuzsalyban a hegy tetején, szép helyen van a templom. És amikor vége az istentiszteletnek, egyik kolléganőm édesapja, Ottó bácsi mindig elmond egy gyönyörű karácsonyi köszöntőt. Utána együtt éneklünk a harang lábánál, és ezzel elindul az ünnep.