Tartsuk számon egymást!

Honnan indult Molnár Pál? Milyen szülői örökséget kapott?

Vadnáról, egy borsodi, Sajó menti kis faluból származom. Édesapám több mint negyven évig szolgált ott lelkészként, édesanyám közben kétkezi munkával vezette a háztartást, ugyanakkor besegített a konfirmandus- és a gyermekfoglalkozásokba is. Én még a kommunista időkben is megtapasztalhattam a falu hagyományos szerkezetét, rendjét. Tisztességre nevelt minket a korábban egyházi kötődésű tanító is, aki a rendszer hatására másfelé orientálódott. Nosztalgiával emlékezem vissza azokra az időkre, amikor a konfirmációra fehérbe öltöztek a lányok, fel volt díszítve labdarózsával a templom. Gyerekkorom meghatározó élményei kötődnek a szüleim szolgálatához.

Mégsem lett önből lelkész.

Falusi gyerekként élveztem, hogy tanulmányi eredményeim miatt előbb Kazincbarcikára, majd gimnáziumba Miskolcra kerültem, bejáróként városi iskolákban tanulhattam. A tardonai kisvasúttal jártunk: igaz, korán kellett kelni, de nagyon szép volt. Édesapám úgy gondolta, hogy Istent minden hivatásban lehet szolgálni, ő irányított más pálya felé. Debrecenben végeztem orvosként.

Lelkészgyerekként akkoriban nem lehetett könnyű az orvosin.

A felvételin okozhatott volna gondot, hogy nem akartam úttörőtáborba menni, de édesanyám akkor beteg lett, így igazoltan hiányoztam. Egyébként is elkerültem az ilyesmit, otthon mi március 15-én kokárdát viseltünk, bejárósként nem kellett részt vennem a felvonulásokon. Az egyetemen is jó közösségbe kerültem: egyik csoporttársam szintén lelkészgyerek volt, egy másik fiú Pannonhalmán végezte a középiskolát, de volt olyan csoporttársunk is, aki később a Bethesda Gyermekkórházba került. Szívesen mentünk orgonahangversenyre, amelyet a Nagytemplomban tartottak. Nem szembenállás volt ez, csak jól éreztük magunkat.

Az egyház ízét magába szívhatja az ember az anyatejjel, de azt mondják, hogy a hitet nem lehet ilyenformán örökíteni. Önnél hogyan alakult ki?

Édesanyám mutatott példát életvitelén, szeretetén keresztül: ő mélyen hívő lélek volt, első keresetéből Bibliát vásárolt magának. Mindenért hálás volt az Úristennek, meg is köszönte neki. Persze volt egy kis kényszer, hogy vasárnap templomba kell menni, később orgonálnom is kellett. De én is megtapasztaltam a hit erejét, különösen, amikor az egyetemen nehézségeim voltak. Emlékszem, egy nagyon nehéz vizsgánál megfogadtam, hogy nem leszek hűtlen az Úristenhez. A nagyerdei gyülekezet akkori lelkésze, Kormos László tiszteletes prédikációi pedig megerősítettek abban, hogy ezt az utat kell járnom.

Mi történt az egyetem után?

Miskolcra kerültem, a megyei kórházba. Mehettem volna falusi körzetbe, de egy pataki szál miatt ezt választottam. Akkor már orientálódtam a belgyógyászat felé, és a kórházban a gasztroenterológiai osztály vezetője – édesapámhoz hasonlóan – egykori sárospataki diák volt. Ez a kötődés jó ajánlólevél volt, bizalommal jöttem, itt dolgoztam közel tíz éven át, szakvizsgát is szereztem. Amikor már túl nagy tehernek éreztem, hogy nagy csapatban kell dolgozni, önállósítottam magam, Szerencsre kerültem. Ez szakmai fejlődés is: az osztályon szerzett endoszkópos tapasztalataimat a rendelőintézetben is kamatoztatom. Kórházi háttér nélkül kevés helyen végzik ezeket a vizsgálatokat a környéken.

Orvos és betegei között évtizedek alatt bizalmi kapcsolat épül ki. Hogy látja, mik a régió, az emberek problémái?

A kis falvak jövője emberi szemmel megítélve több helyen kiúttalannak látszik, de a Jóisten útjai nem a mieink. Az biztos, hogy ezt a lelkipásztor, az egyház egyedül nem tudja megoldani. Állami, önkormányzati segítség is kell. Nagyon sok helyen együtt is dolgoznak, hiszen egymásra vannak utalva. Önkormányzati képviselő is voltam három cikluson át Miskolc Görömböly nevű városrészében. A területen három felekezetnek is van gyülekezete, igyekeztem őket segíteni. Azt tapasztaltam, hogy az emberek igénylik azt a fajta találkozást, amikor érzik, hogy partnerek vagyunk, mert ilyenkor jönnek az ötletek, mit kellene tenni, hogyan lehetne a problémák megoldása felé elmozdulni.

Önt mi tartotta itt a régióban?

A szüleim is itt laktak, másrészt a táj szeretete. Örököltem ezt is édesanyámtól, aki természetszerető volt. Vadna hegyek között fekszik. A kedvenc igém is ez: „Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és földet.” (Zsolt 121,1–2) Szeretem ezt a vidéket és az itteni embereket is.

Munkája mellett az egyházra is maradt ideje. Hogyan alakult ez az elköteleződés?

Amikor Miskolcra kerültem, a kórház mellett kaptam szolgálati lakást, megszólított az utcán a közeli Tetemvári Református Egyházközség lelkipásztora, Benke György. Apáink ismerték egymást, ő pedig meghívott a Deszkatemplomba. Ez adta a lökést, hogy tevőlegesen is tagozódjak be az egyházba. Presbiter vagyok, korábban diakóniai gondnokként is szolgáltam a gyülekezetben. Feleségemmel azóta már egy kertvárosiasabb részébe költöztünk Miskolcnak, de a mai napig visszajárunk a Deszkatemplomba. Gyermekeim a Lévay József Református Gimnáziumba jártak. A szüleim és édesapám édesapja is a Deszkatemetőben van eltemetve. Egyházmegyei gondnokunk tragikus halála után engem választottak meg, nyolc évig végeztem ezt a szolgálatot, a rendszerváltozás utáni időszakban jó néhány egyházi intézmény indulásánál segítettem, 2009 óta pedig világi főjegyző vagyok az egyházkerületben.

Emellett többek között a Presbiteri Szövetségben is tevékenykedett. Laikusként miért tartja fontosnak az egyházi szolgálatot?

Egyházmegyei gondnokként az esperessel sorra bejártuk az egyházközségeket, olyan helyekre is eljutottam, ahol nyolc-tíz ember alkotta a gyülekezetet, és bizony, sokat számított nekik, hogy számontartják őket. Fontosnak tartom, hogy legyünk jelen helyi közösségeinkben, mert ezzel megerősítjük a testvéreket. A gyülekezetben próbálkoztunk azzal is, hogy a presbiterek legyenek a konfirmandusok patrónusai. A cserkészetből vannak ilyen tapasztalataim. Azt látom, fontos a fiataloknak a személyes jelenlét, a mértékletes, józan példa, és hogy nagyon sok múlik rajtunk is, akik nem hivatásszerűen szolgálunk a gyülekezetben.

Tapasztalatai szerint hogyan támaszkodhat a lelkész a presbiterekre és fordítva? Miben egészíthetik ki egymást?

Nagyon sok teher van a lelkészen, segítenünk kell neki, nem várhatjuk el, hogy mindent ő csináljon. Ehhez persze meg kell találni a megfelelő embereket, akik tudnak és akarnak is szolgálni, legyen szó ifjúsági munkáról, csoportvezetésről vagy bármi egyébről. Nagyon fontos, hogy bevonjuk az alkalmas embereket. Sok mindent odaszánhatunk, főleg az időnket, képességeinket, de az anyagi javainkat is. Az induló, missziói gyülekezetek még nem képesek fizetni egy lelkipásztort, természetes, hogy az egyházkerület támogatja ezeket, de ha megerősödnek, anyagilag is önállósodnak. Közösségeinket a tagok segítőkészsége, odaszánása viszi előrébb.

Mit tart a Tiszáninneni Református Egyházkerület erősségének?

Úgy érzem, mifelénk nagyobb az áldozatkészség, mint más egyházkerületekben. Sokszor a kis létszámú közösségek lelki téren nagyobbak, erősebbek. Jó példa erre, hogy a kárpátaljai Tiszapéterfalván micsoda szeretettel és lelkesültséggel veszik körbe az árvaellátást. Megdöbbentő és jó érzés volt látni, mennyire komolyan veszik ott a diakóniai munkát. Jelentős intézményrendszer épült ki az egyházkerületünkben, és teológiai akadémiánk is fontos szellemi-lelki gócpont, még ha Trianon megfosztotta is felvevőterületei jelentős részétől.

Mi az, amit tovább erősítene?

Például a gyülekezeti munkatársak bevonását a szolgálatba. Sárospatakon van is ilyen képzésünk, de nemcsak a lelkészeket bátorítanám, hogy neveljenek ki magunknak munkatársakat, szeretném ösztönözni a presbitereket is, hogy legyenek partnerei a lelkésznek. Nem szembenállásra van szükség. Nem fogjuk tudni közvetíteni a hitet, ha szeretetlenség van közöttünk. Tovább erősíteném a lelkészek pasztorációját, a több gyülekezet presbitereinek és gondnokainak találkozóit, hogy beszélgessenek, ismerjék meg és erősítsék egymást. Jó dolgok a kerületi konferenciák, összreformátus találkozók, de azok más típusú rendezvények. Vagy ott van az egyházi média kérdése. Jó, hogy van rádiónk, de lenne még mit fejleszteni rajta, hogy igazán ki tudja tölteni az adásidőt megfelelő tartalommal. Testvérgyülekezeti kapcsolataink sokat erősödtek az elmúlt tíz évben, határon túli testvéreink nem élnek már olyan elzártságban, mint korábban, de továbbra is nagyon fontosak a találkozások velük. Ennek mintájára azt is meghonosíthatnánk, hogy a nagyobb gyülekezetek a saját egyházmegyéjükön, egyházkerületükön belül vállalják, hogy egyegy kisebb közösséggel élő, támogató kapcsolatot ápolnak.

Milyen problémákkal szembesül? Milyen megoldásra váró feladatokat lát?

Ezeket helyi szinten kell keresni, ezzel is erősíteni közösségeinket, hogy ne érezzék egyedül magukat. Bizakodó vagyok, még nem tartunk ott, hogy bezárjuk a kaput, tenni kell a dolgunkat. Lelkészeink mondják, hogy sokszor a temetés az utolsó alkalom a misszióra, amikor még elérik a családokat, és elhangozhat: szükségünk van lelkünk épülésére is. Fontosnak tartanám felkeresni a körülöttünk élőket, és valamilyen vonzó formában, nem erőszakosan meghívni őket gyülekezeteinkbe. A fiatalok megtartása, visszavezetése közösségeinkbe szintén nagy dilemma, hisz Miskolcon még csakcsak megmaradnak, máshonnan viszont sokan elköltöznek. Szűcs Ferenc professzortól azt tanultam, hogy nem a gyülekezeti utánpótlás biztosítása az elsődleges feladatunk, hanem hogy tisztességes, egyházhoz közel álló, hitben járó embereket neveljünk. Azt is szeretném, ha a mindennapi életben hangsúlyosabban jelenne meg az egyházunk. Vannak fogyatékosokat gondozó és idősotthonaink, de a Magyar Református Szeretetszolgálat jelenlétét tovább növelhetnénk a régióban úgy, hogy szeretetszolgálatunk kézzelfogható legyen a mindennapokban, hogy valóban olyan diakóniát gyakoroljunk, amelyre elhívásunk van.

A hivatása miatt fordult a figyelme az egyház szolgálati területei közül a diakóniára, vagy a szeretetszolgálat vezette az orvoslás felé?

A foglalkozásomból kifolyólag megerősödtem abban, hogy a teremtett világ Isten műve – érezni kellene ezt minden porcikánkban. Csodálatos szerkezet az ember, mennyi-mennyi helyen és módon elromolhatna, mennyiféle baja lehetne, mégis működünk. Ugyanakkor ügyeltem pszichiátrián is, és láttam, hogy sok betegségnek a szeretetlenség az oka. Ha az ember maga alatt van, minden súlyosabban érinti. A szeretetteljes kapcsolatok hiánya elvadítja az embert. Gyülekezeti közösségeinkben, presbitériumainkban hordozzuk imádságban, hogy a most az ősz végére megválasztott tisztségviselők útja, szándékai az Isten dicsőségére és gyülekezeteink javára szolgáljanak