Szűcs Ferenc (1942–2020) református lelkipásztor, teológiai tanár és a Károli Gáspár Református Egyetem volt rektora emlékének szentelt konferenciával kezdődnek a Ráday Ház megnyitását ünneplő Ráday-napok szeptember 29-én. A Parókia Portál összeállításában Bogárdi Szabó István korábbi dunamelléki püspök és zsinati lelkészi elnök mondta el, milyennek ismerte Szűcs Ferencet, és milyen örökséget hagyott ránk.
Bogárdi Szabó István másodéves teológus volt, amikor először találkozott Szűcs Ferenccel. – Felettünk járó diáktársunk, Nagy Péter néhai budafoki lelkipásztor, Szűcs Ferenc sógora meghívott többünket, hogy menjünk ki Pomázra, mert az ottani fiatal lelkipásztortól érdemes rendszeres teológiát tanulni. Így találkoztunk Szűcs Ferenccel és családjával. Másfél-két éven át kéthetente, sőt, valamikor hetente jártunk hozzá. Feladatokat is kaptunk tőle: el kellett olvasnunk az általa kijelölt anyagokat, de teszteket, esszéket is íratott velünk. A bemagolást később felváltotta a közösen gondolkodás, a kérdezés, a dialógus – idézte fel a volt tanítvány.
Az órák a parókián folytak, így a hallgatók félig-meddig belecsöppentek a lelkészcsalád életébe is. Megismerték Szűcs Ferenc feleségét, Zsuzsa asszonyt és a gyerekeket. – Szűcs professzor úr zárkózott, szemérmes ember volt. Mindig csak annyit mutatott meg magából, amennyi szükséges volt. Ezzel egyébként szépen meg is tanított bennünket a lelkészi élet egyik legnehezebb részére: mit jelent parókián élni, közösségben, úgy, hogy mindig nyitva az ajtó. Abban az időben jöttek-mentek az emberek, hiszen, ahogy mondani szokás, a parókia fala üvegből van – folytatta az emlékezést Szabó István, aki negyedéves volt, amikor Szűcs Ferenc óraadó és spirituális lett a budapesti teológián. – Amikor ösztöndíjat kapott Amerikába, ötödévesként helyettesíthettem Pomázon, de visszatérése után is felkért egy-két vasárnapi szolgálatra. Emlékszem, egyik igehirdetésem után, amely a tékozló fiúról szólt, levette a polcról nagyapám, Szabó Imre prédikációskötetét, A tékozló fiú útját, letette az asztalra, és azt mondta, addig nem mehetek ki ebédelni, amíg azt el nem olvasom. Csapnivaló volt a prédikációm, és ő így tanított meg engem arra, hogy a szószéken nem lehet blöffölni. Örökké hálás leszek neki ezért – tette hozzá a volt püspök.
Később Szűcs Ferenc lett Szabó István doktori témavezetője. Meg is hívta őt a tanszékére óraadónak, attól kezdve szinte mindennaposak lettek a találkozásaik. Jó barátságba kerültek egymással, a kollégium épületében lévő szolgálati otthonuk ajtaja mindig nyitva állt előtte, legkisebb gyermeke keresztszülőjének is felkérte a tanítványból kollégává vált lelkipásztort és feleségét.
Szűcs Ferenc rendszeres teológusként dogmatikát és etikát oktatott, de rendkívül tájékozott volt a biblikateológiában is. Érdekelte továbbá a misszió és a katechetika, hosszú ideig az egyházkerület katechetikai előadója volt, így rálátása volt a hitoktatásra.
– Mindig izgatta a gyülekezetépítés, rendkívül mély és bölcs igehirdetéseiből sokat lehetett tanulni. Óráinak az volt az egyik titka, hogy tanítványainak megelőlegezte azt a bizalmat, hogy egyrészt lelkésztársak lesznek, másrészt együtt gondolkodó társak
– emlékezett vissza rá Szabó István.
Sokat beszélt a józanság erényéről, ő maga is józan ember volt, nem félt a kérdésektől, nem félt a kérdéseket mérlegre tenni. Rendkívüli alapossága mellett is röviden és tömören rá tudott mutatni a lényegre. Tőle tanultuk meg, hogy csak jó kérdésekre lehet jó választ adni, rossz kérdésre legfeljebb véletlenségből. Kérdezni is tanított bennünket. A hit bátorságával mérlegelt mindent. Példát adott az Istenben való bizakodás derűjéből, és talán ez az egyik legfontosabb öröksége számunkra, amelyet a szívünkre helyezett – összegezte a személyes életművet az egykori tanítvány.
(A cikk teljes terjedelmében a Parókia.hu oldalon olvasható.)
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!